Ez a férfi kiszolgált, vak elefántoknak zongorázik, de mi is töltekezhetünk belőle

Egy angol férfi, aki Thaiföldön találta meg a boldogságot

Paul Barton zongoristaként és festőként kapott egy Thaiföldre szóló ösztöndíjat még a kilencvenes években. Szerelmet és egy hihetetlen küldetést talált a távolban. Onnantól ez a kivételes hely lett az otthona. Hangstúdiót hozott létre Bangkokban, ingyenes oktatóprogrammal és virtuózoknak szánt kuriózumokkal segíti mások zenei fejlődését, ezenkívül nagyszerű portrékat fest.

Thaiföldi felesége tíz évvel ezelőtt hozta világra kislányukat, Emilie-t, akit csecsemőkora óta mindig a zongorajátékával nyugtatott meg. Ma már Emilie is kiválóan zongorázik, és természetesen nagyszerűen fest is. Azt a mintát viszi tovább, amit a szüleitől kapott.

Paul Barton mentett cicáknak, kutyáknak, sőt még vak elefántoknak is zenél. Az életükbe betekintve mi is kicsit részesei lehetünk a varázslatnak. A pillanatnak, amikor megszűnik a határ ember és állat között. Csak a zene, a természet és festés marad, na meg a közös csoda. 

Barton egy évtizeden át rögzítette kamerájával, ahogy a lánya a zongorajátéka mellett nő fel

A zene, az alkotás közös szeretetnyelvként növekszik köréjük a mozgóképeken, míg Emilie akkorára nőtt, hogy már nemcsak táncol, hanem zongorázik és énekel is a dallamokra. És persze nagyszerű képeket fest.

Mérhetetlen szabadság árad kettejük közös világából.

Már önmagában ez is varázslatos lenne, de Paul nem csupán a házat tölti meg mentett állatokkal, Chopin és Bach műveivel. Feleségével az Elephant World’s nevű helyen tartanak zeneterápiát vak és kiszolgált elefántoknak. A szentélynek tartott elefántotthonba azok a sérült vagy idős óriások kerülnek, amik a fakivágás betiltása óta munkanélküliek. Akad köztük olyan egyed, ami elmúlt már 80 éves.

De Paul nem kizárólag a rezervátum hegyére cipelte fel zongoráját, ő akár egy teherautó platójáról is lelkesen játszik komolyzenét, ha kíváncsi hallgatóságra talál. Romsainak, a vak és öreg elefántnak sok éven át zongorázott. A hatalmas elefántbika emelgette a lábát a frázisokra, billegetett a hanglejtéseknél. Veszélyesnek vélték Romsait, de a zeneterápia mindig megnyugtatta.

Thaiföldön elefánt, Magyarországon ló

Az egyik saját – vágóhídtól megmentett – lovunkkal éreztem hasonlóképp, ő hírhedten próbára tette a lovasokat az öntörvényűségével. Mi viszont rögtön szelídnek láttuk, bár tagadhatatlanul lendületes és térölelő mozgása volt. Viszonylag hamar felfejtettük a testi és lelki sebeit, elértük, hogy bízzon bennünk, meghagytuk neki az időt ahhoz, hogy megérkezhessen hozzánk. Ennyi év távlatából úgy érzem, hogy senki sem értette őt igazán.

Mindenki olyanná akarta formálni, amilyennek elképzelte. De a valódi énje senkit sem érdekelt.

Ő pedig túl okos, túl erős, túl szép, és túlságosan érzékeny ló volt ahhoz, hogy ezt válasz nélkül tűrje. Valami olyasmire tanított meg bennünket ezzel, aminek megszerzéséhez több élet is kevés lett volna.

A „szeretet” szóra megannyi árnyalatunk van

Annyiféle más érzelmet fedünk és oldunk vele. Talán az emberi anyag velejárója, hogy a kristálytisztaságot nem tudjuk örök állapottá formálni. Időszakokra megéljük, és jó esetben folyamatosan törekszünk rá. Az állatokban számomra az a lenyűgöző, hogy törődéssel és odaadással mintha elillanna belőlük a sűrű fájdalom, és kiváltságos, mély szeretet költözne a helyére. Nekik ez az esszencia a sajátjuk. Nekik mindegy, hogy kövérek, soványak, süketek vagy éppen betegek vagyunk.

Aki mentett már bajba jutott és kiszolgáltatott állatot, aki fogadott már örökbe jobb sorsra érdemes szomorú lényt, az tudja jól, hogy igazából ők mentenek meg minket. Mellettük és miattuk jobb emberré válunk.

És akadnak olyan szerencsések, akik ebben nőnek fel: például Emilie, aki egy fehér vászon előtt áll az óriási levelek ölelésében, és fest. Szabadon, örömből. Vagy zenél. Egy neki írt dalt énekel, miközben Sharky, a kutyája és Satang, a félszemű mentett cicája pihenget a zongora tetején.

Távol és mégis közel

A világban szerencsére már nincsenek áthidalhatatlan földrajzi távolságok, és az a fajta őszinte, bepillantásra teret nyitó jelenlét, amelyet ők képviselnek a világhálón, olyan, mint a forrásvíz egy távoli erdőből. Közel élni a természethez, használni a modern kor vívmányait, közben pedig csak élni a hétköznapokat. Sosem jártam Thaiföldön, de velük, egy picit utazhatunk.

Emilie családtagként kezeli az állatait.

Ahogy mi is. Mind részesei a hétköznapjainknak. A problémáikkal, a szőrükkel, a sebeikkel, a sáros lábukkal. Biztosan lehetne kényelmesebb életünk, de a kényelmet semmivel sem tartom többre az ő szeretetüknél. Ahogy Pault sem zavarja, amikor Satang cica körbetekergi egy klasszikus interpretációja közben, vagy Sharky ásít egy hatalmasat két frázis között.

Számomra Paul történetében az alkotás varázsa, a művészet ereje a legelbűvölőbb. A jelenidejű létezés. Ami esetükben semmi mást nem jelent, csak annyit, hogy odaülnek a zongorához, és játszanak.

Leginkább úgy szeretek alkotni, hogy körülöttem fekszenek, motoszkálnak az állataink

Az asztalomon az öreg és fogatlan cicám kalácsba fonódva a felemás szemű fehér félsziámival. 

Négy kutya szorosan körülöttem, mint egy védelmező koszorú. A szuszogásuk már elég ahhoz, hogy fejben bátran utazhassak, semmitől se féljek, otthon érezzem magam.

A gyerekeink is ebbe nőttek bele. A hajnali kelésekbe, az inspirációba, amit az állataink jelenléte hoz az életünkbe. A hálába, amellyel ragaszkodnak hozzánk. Ahogy a birkánk életét mentjük, mert nem tudunk haszonállatként tekinteni rá, ezért összevarrjuk a sebét a szilveszteri tűzijáték és petárdák sortüze alatt.

Ahogy pipettával etetik hárman felváltva a kiscicákat, akiktől tulipánt ültetve búcsúznak, mert nekik ennyi idő jutott velünk. Ez a körforgás a jelenünk: az élet jön, betölti a napokat, majd elmúlik. Közben macskaszőrben festünk, lovak mellett sárvárat építünk, kutyanyálas nadrágban kergetőzünk, pisit takarítunk, kartonfecniket söprünk a kölyökvizsla után. Közösen, együtt. ÉLÜNK.

Talán egyszer láthatom majd a vak elefántokat, ahogy pentatondallamokra billegnek a hegyen. De ha sosem jutok el oda, akkor is olyan jó tudni, hogy van, aki zongorázik nekik.

Szerkesztői utószó

Érdemes felkeresni Paul Barton YouTube-csatornáját, ígérjük, nagyon szép pillanatokat élhetsz át, ha így teszel. 

Szeretném bemutatni szerzőnk „állatkertjének” jelenlegi lakóit is.

• Kutyák: Csuszi (bokszador), tizenkét éves, kölyökként mentették, Zsigu (német dog), hatéves, kölyökként mentették, Micike (agár-retriever), menhelyi, hatéves, és Hawking (vizsla) egyéves lesz, kölyökként mentették.
• Macskák: Círmúz (tizenkét éves), David Bowie Safranek (hároméves, Illatos úti árva). (Pár napja ragadta el egy madár Einsteinkét, a harmadik cicájukat).
• Lovak: Rege (tizenöt éves, andalúz telivér), MollyPolly (félvér, tízéves), mindkettő mentett ló.
• Volt két haszonállatként hozzájuk került birkájuk is, Kifli és Zsömle, de természetesen nem ették meg őket, Zsömi sajnos elpusztult, Kifli pedig egy farmon él nyájban, mert nagyon magányos volt a társa nélkül.
• A napokban önként csatlakozott a csapathoz egy Józsika nevű fácán is.

A képek a szerző tulajdonában vannak, korábbi írásait ITT és ITT olvashatod

Kiemelt kép: Facebook / Paul Barton

Szabó Imola Julianna