Vannak fogadalmak, amelyeket nehéz megtartani: ilyen a csend helyett a megszólalást választani

A sorsközösséget. Egyszerűen csak odaállni, és elmesélni egy mesébe illő történetet, amely tele van ugyan elengedéssel és próbatétellel, de megannyi jósággal és segítséggel is. Tartozom ennyivel a sorstársaimnak, és azoknak, akik segítettek abban, hogy most teljes életet éljek. Szeretném visszatenni a közösbe ezt a sok jót. Köszönöm nekik!

Fészkek, méhek és egy madárka

Talán a nagyanyámmal kezdődött, akinek a szenvedéseit vitustáncnak hitték, és férjet vettek neki, hogy elmúljanak a szüléssel. A genetika sokkal erősebb a vágyaknál. Ezért se lett hosszú vádlim, szőke hajam, porcelánbőröm és kék szemem. Nem ezeket örököltem, hanem valami egészen mást.

A nagylánnyá válás ünnepén a sürgősségin kuporodtam össze a széken. Mogorva, bajszos orvos becsmérlőn bökte oda, hogy „nem kell itt hisztizni”, majd megszokom, a méhem elhelyezkedése miatt nem lehet majd gyerekem, de ne bánjam, „tessék örülni”.

Tizenkét évesen csak a nadrágomat sajnáltam, mi lesz, ha örökre rajta maradnak a tenyérnyi foltok, és minek kell egy felhőnyi vattakupaccal sétálgatnom.

Megszokni. Csendesen, titokban nyüszögni egy sötétre zárt szobában, várni a reszketés végét. Hallgatni róla, mert ha beszélnék se értenék. Alacsony a fájdalomküszöböd. Életszakaszokkal hullámzó hónapok. Orvosok, akik legyintettek, vagy „nőiességi problémáról” tartottak asztal mögötti kiselőadást.

Kamaszon, félárván minden hihető volt: túlérzékeny vagyok, punktum. Bénulás, zsibbadások, ájulás, görcsök.

Elfogadni: bennem van a hiba, az én testem rossz, nem olvassa jól az életet.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Mindent meg lehet szokni, csak nem mindegy, milyen áron. Rutinossá váltam a hétköznapok különleges napjaira. Ha nagyon csendben vagy, akkor láthatatlanná tudsz változni. Néha titokban megölelem ezt a kislányt, hogy ne féljen annyira.

Tizenhét évesen lebénultam

Deréktól lefelé megsemmisült a világ. Az orvosok nem értették. Onkológia, neurológia. A felépülés után minden fájdalomért hálát éreztem. Elfogadtam, hogy ez ilyen marad már, és ez is jobb, mint mozdulatlanul feküdni. Felépültem, a gyulladás lehúzódott, újra jártam, újra éltem.

Évek múlva váratlanul mégis várandós lettem. Kerek, csendes időszaka ez ennek a betegségnek.

Mintha a mostoha részem álomba merült volna. Aludt, altatta az anyatej éveken át.

De aztán szépen lassan visszakúsztak a görcsök. Bár az anyák nem éreznek fájdalmat, mert van kiért bírniuk. Pár évre rá újra fészke lettem egy életnek. Mindennek megvolt az első várandósságnál már megszokott furcsa ritmusa: magnézium, feszülés, érthetetlen, jóslófájásszerű, mégsem jósló csípőfájdalmak. Nem voltak rendes összehúzódásaim, burkot kellett repeszteni, oxitocin ismét. Végül mégis gyönyörű és meghitt szülésekké alakult a közös történetünk, pisszenés nélkül tudtam vajúdni, ismertem már jól ezt az erőt, ami darabokra hasít. Csendesen és befelé tudtam vajúdni, mintha mindig is ezekre az órákra készültem volna a testemmel. 

Nem gondolkoztam a jeleken, nem is gondoltam, hogy jelek lennének

Újra anyatej, újra másért élt a testem. Mindaddig, míg egy akkor még nem orvosi hibának gondolt lépés miatt egyre rosszabbul nem lettem. Nem voltak tipikus tüneteim. Csak fáradtság, néha láz, hulló haj, zsibbadás, éjszakai pisilések, a leszakadó derekam. Mintha egy gyufával felgyújtották volna a fészket bennem. A fájdalmak jöttek és mentek, húztam a lábam, néha szédültem. Orvostól orvosig küldtek, legyintettek, magyaráztak, de végül mindent rendben találtak a vérvizsgálat szerint. Máshogy dől meg a fa a szélben, ha szeretik – lelkileg a legjobb időszakomat éltem, érthetetlen volt a sok furcsaság. Folyton a menhelyi kutyák jártak a fejemben, hogy milyen sokszor akkor halnak meg éppen, amikor végre örökbe fogadják őket. Feladatként gondoltam az akadályokra.

Újra fészke lettem egy kislánynak, pedig lehetetlennek mondták

De a betegség nem aludt már úgy el. Az utolsó trimeszterre járni is fájt. Harmincöt felett más volt minden. A hormonok mormonként harcoltak ellenem. Amikor a vizsgálaton kinevettek, hogy nem ismerek fel egy rendes fájást a harmadik gyereknél, akkor előhívó folyadékként öntöttek el az emlékfoszlányok.

Mennyiszer lehet megalázni egyetlen test miatt? Mennyiszer lehet hülyének nézni, mert az érzeteimre nincs számukra látható bizonyítékom?

Burokrepesztés, újra oxitocin, végül nagyon meghitten jött világra a legkisebb ajándékunk. Az anyatejesség tompított az érzeteken, egészen az oltásig. Onnan mintha minden felgyorsult volna bennem.

Meg lehet szokni valahogy a fájdalom jelenlétét

A hányásokat a fájdalomtól, a migrént, amiben kő és vas a szemgolyó, a derékidegbe kalapácsoló ütemet, a combon végigmarkoló zúzódásszerűt, a kemény ujjakkal furakodó görcsöt. Fokozatosan bekúszik, feszegetve a türelem és az elme határait. A szédülésig és a puffadásig alig feltűnően átvészelhető. A váratlanságával már a ciklikusságot is elmaszatolja, és maga lesz az élet.

Kegyetlen ragadozó, ami nem öl meg, csak kínoz a legváratlanabb pillanatokban.

Orvosok, akik széttárják a karjukat. Főorvosok, akik szerint minden csodálatos, újra szülnöm kéne. Menopauza vagy pajzsmirigy, máj vagy hólyag, belgyógyászat vagy gasztroenterológia. A sürgősségin vesegörcsnek mondták, a vénás gyógyszertől reszketni kezdtem a folyosón, de a fájdalom nem múlt. Hajnali egykor már bármit elhittem volna, ha mondanak végre valami konkrétat. Fáradtság, anyabetegség, kimerültség, fertőzés, menjünk haza. Kisebb ciszta, vagy nem, de nem érezhetek így, minden rendben. A közellátásban egy év múlva van hely, ha mégis endometriózis lenne, de inkább mozgásszervi, mozogjon többet. Biztos nem endometriózis, maga nem meddő. Simán teherbe tudott esni, természetesen szült háromszor is, lehetetlen.

Képzelem, hisztizem, túl sokat olvasok, túlérzékeny vagyok, öregszem, unatkozom – sorolhatnám még. Mintha újra tizenkettő lettem volna, csak elhasználtabb sejtekkel. De már volt valaki, aki szeretett, aki ismert, aki tudta, hogy igazam van, aki látta, hogy milyen vagyok vajúdáskor, tudta, hogy mennyi erő van bennem, mennyi alázat, ha kell, hogy soha nem nyafogok, hogy milyen jól viselem valójában a fájdalmat: a férjem. Nem hagyta, hogy elhiggyem, hogy rosszul érzem, hogy valami nagyobb baj van.

műtét gyógyulás endometriózis adenomiózis
Szabó Imola Julianna grafikája

Budapestről eltávolodva találtuk meg az ORVOST, aki nem kerülte a tekintetem

Nem ködösített, értette a még fel nem ismert tüneteimet is.

Egy órát ültem ott vele szemben, és mintha megmagyarázták volna a személyazonosságom, a vonásaim, a csendjeim. Feloldoztak volna a képzeltnek címkézett fájdalmak alól. Huszonöt év, három szülés, száznál több vizsgálat után minden apró részlet összeállt.

Az igazság személyes tud lenni, főleg, ha elveszik tőled a jogot rá, majd újra visszakapod egy váratlan pillanatban.

Adenomiózis

Vegetáriánus lettem, újra jógázni kezdtem. Teát ittam gyógyteával, megpróbáltam öngyógyítani. Küzdeni, hogy együtt tudok vele élni. Mélyre ásni mindenhogyan, feldolgozni, kitisztulni. A fel nem tett kérdéseimre is választ kapni. A miérteket a helyükre illeszteni.

Mondván, ha már neve is van, elférhetnénk ebben a közel sem ötvenkilós testben együtt is. De ő nem akart békét és határokat.

Amikor már csomókban jött ki a hajam, és a legváratlanabb pillanatokban puffadtam utolsó trimeszteres méretre, amikor már csak tompa és fájdalmas tekintettel néztem órákon át magam elé, mert leszakadt a derekam éppen, vagy hányni készültem a semmiből, akkor beláttam, hogy kevés vagyok ehhez. 

A remény olykor kevés a sejtek ellen

Megéltem a gyászt, mély és keserves munka volt, de megérett bennem az elhatározás. Hiszterektómia (méheltávolítás – a szerk.). Ha egy lakatlan szigeten éltünk volna a gyerekekkel, akkor azt hiszem, könnyebb lett volna ez a folyamat. De a társadalomnak szüksége van sztereotípiákra. Elemekre és matricákra, amiket rátehet a tárgyiasított gondolataira. Jaj, nem leszel nő többé, eunuch leszel, biztos van más gyógymód, összeomlasz majd, én sose tennék magammal ilyet, minek ez neked, biztosan nem fáj annyira, nem látszik rajtad.

Ezzel nehezebb volt megküzdeni, mint a műtét gondolatával.

De az egészségügy ennél is bonyolultabbnak bizonyult

Nem úgy műtöttek volna a közeli helyeken, és ha talán mégis, akkor akár egy évet is várnom kellett volna, hogy állami ellátásba kerüljek. A bizalmi kérdésről nem is beszélve, ennyi élmény után én már csak egyetlen orvosban bíztam. Ott valami megtört bennem a hallgatásról. Kétségbeestem. Rengeteg ember kedvességének, figyelmességének – a barátnőm biztató bátorságának – hála jutottam el a nekem megfelelő műtét finanszírozásáig.

Nélkülük még most is várnék egy jobb életre. Közös hegünk lett, amire ha ránézek, ők jutnak eszembe. Az a szeretetáradat, amit akkor kaptam két nap alatt, az életem egyik legmeghatározóbb időszaka. Mint egy mese arról, amit rég elveszettnek hittem ebben a világban.

Féltem, hogy sosem ébredek fel, féltem, hogy rosszul alakul. Mi van, ha semmi nem változik? De ugyanennyire féltem hagyni, hogy minden egyre rosszabb legyen, míg már esélyem sem lesz új születésnapot tartani.

Októberben búcsúztam el a testem egy részétől

Naplementekor az ablak mellett feküdtem a kórházban. Giccsesen gyönyörű és felemelő pillanat volt. A tenyeremet a hasamra tettem, és megköszöntem neki mindent. Varázslóként, a legnagyobb csodákat adta nekem: a gyerekeimet. Az erőmet, hogy el tudom engedni csonkaság nélkül. Hogy képes vagyok egy új szakaszra. Teljességre, a hiányával. Ő lett a negyedik gyerekem, békésen kiszültem magamból. Így lettem madár, aki szabadon kirepülhetett az elhasznált és rozsdás fészekből. Boldogan repülök azóta is!

műtét gyógyulás endometriózis adenomiózis
Gyógyulás után már ugrálni is van kedve Imolának

Utóirat: Eltelt a gyógyulás ideje, még több hét is. Nem volt sétagalopp, volt benne szövettan, sebgyógyulási zavar, odaadó segítség, félelem, vér, remény, könnyek, nevetések. A tüneteket mintha elvágták volna, megszűntek, elmúltak a felépüléssel. Újra önfeledten mosolygok! Teljes életet élek! Leírhatatlan öröm. Nem csonka vagyok, hanem szabad, és ez felemelő.

Szabó Imola Julianna ezekben az írásainkban szerepelt korábban.

A képek a szerző tulajdonában vannak

A kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Thnathip Pha Tir Wat’hn / EyeEm

Szabó Imola Julianna