Elmélyülni… egy bizonyos szintig

Távol álljon tőlem a gúnyolódás. Én aztán jól ismerem az életmód-/cél-/hobbiszédelgés jelenségét, nem egyszer találtam meg az életem legújabb értelmét. Gyerekként, amikor detektív akartam lenni, az íróasztalomon hintőpor, ecset, nagyító, egy lomizott írógép és fekete festék volt (az ujjlenyomatokhoz nyilván). De aztán rákattantam a kosztümös filmekre és történetekre, akkor libatoll és teában áztatott barnított papír került az asztalra. A balettmániám alatt minden létező balettos könyvet és filmet megszereztem, és ugyanez volt a színházzal is. Megszereztem a Film Színház Muzsika és a Zsöllye legújabb számait, az utolsó betűig kiolvastam őket, a képeket pedig a falra ragasztottam. Nonstop gyakoroltam otthon a rúdgyakorlatokat, a koreográfiákat, a verseket, monológokat, és olvastam, olvastam vég nélkül.

Nem is ezzel volt a gond, ez így volt, így van jól.

Rácuppanni témákra, elmélyülni valamiben csodálatos dolog. Akkor kezdődnek a nehézségek, amikor a környezetet is bevonja az ember. Egy ideig még ez rendben is lenne. Bizonyos szintig.

Én az első szülésem után megszállottja lettem a háborítatlan szülés koncepciójának, a szülészeti erőszak elleni mozgalmaknak, a válaszkész babázásnak. Aztán mindehhez hozzácsapódott a környezetvédelem, a hulladékmentesség, amit küldetéstudatomból kifolyólag próbáltam minél jobban terjeszteni. Hosszasan győzködtem mindenkit, aki a csepp a tengerben dumával jött és azzal, hogy mennyire nincs értelme a mosható pelenkázásnak, és iszonyúan felbosszantottak azok, akik nem osztották a nézeteimet; hát tényleg nem érti senki, hogy itt a gyerekek jövőjéről van szó? Enyhén szólva megszállott voltam. Akkoriban bizonyára sok türelem kellett hozzám. Túl sokat dumáltam, túl sokat okoskodtam, túl nagy mellénnyel. Mégis elviseltek.

De amúgy, ha már kattanás, nem is értem, hogy nem Skóciával kezdtem, ahova azért utaztunk a szintén megszállott barátnőimmel, mert a kedvenc sorozatunk ott játszódik! Hogyhogy nem eleve ezzel indítottam?! Nem is értem. Aztán ott van még a jóga, meg a legújabb agymenésem, a fantasyolvasás is. Szóval egy kis mániáért egyáltalán nem kell a szomszédba mennem. Ráadásul én nem állok meg ott, hogy a környezetemnek áradozom, hanem még cikkeket is írok a megszállottságaimról! Úgyhogy igen, tisztában vagyok az érintettségemmel. 

Gyereknél még oké… felnőttnél is

A kisfiam első kérdései a lovagokról irtó édesek voltak. Meg az első egy-két hét, amíg rácsodálkoztunk arra, hogy milyen, amikor a gyerek elkezd rajongani valamiért. Aztán a rajongás megszállottsággá vált és onnantól szinte csak a lovagokról lehetett vele beszélni. Nem fordulhatott elő, hogy bármi más legyen a téma. Aztán eljött a pont, hogy már nem kérdezett, mert úgy kikupálta magát, onnantól pedig vég nélkül ontotta magából az összes tudnivalót, mindent, amit megtanult (akár tőlünk). Imádtuk és támogattuk, de egy idő után már a fülünkön jött ki a téma.

Hát, nem mondom, hogy a felnőttek ebben kevésbé fárasztók. (Magamat is abszolút beleértve.)

Nevek nélkül, nálunk is voltak és vannak a családban érintettek.

Amikor valaki épp aktívan benne van egy kattanásban, mindenki asszisztál hozzá, kedvesen mosolyogva. Aztán vagy székről lefordulás lesz a vége, vagy nem, ez az időn múlik, meg az intenzitáson.

Volt olyan a családban, aki egy időben a technikai dolgokra pörgött rá, ezért a létező legbonyolultabb rendszereket állította fel a nappaliban, hogy kiélhesse magát a kábelekkel, átalakítókkal. Olyan is volt, aki egy időben a fehérjeporokra és a napi két kondizásra cuppant rá. Megint más a meditációban találta meg a belső békéje kulcsát, és ezt a tudását szeretné mindenkire kiterjeszteni, hogy más is hozzá hasonlóan jól érezhesse magát az elméjében.

Az ártalmatlan hobbiktól kezdve a komplett pályamódosító ambíciókig minden volt már. Kinél tartósan, kinél csak futó kalandként. Ezt sose lehet tudni, ugye. Nem ritkán még utólag sem.

Mostanra már én is sokak esetében végignéztem, támogattam az ilyen jellegű mániákat. És meg kell hogy mondjam, nézői oldalról szemlélve egy idő után tényleg bénító élmény tud lenni. Mert

a gyerekkel nyilván más, ő nem fog megsértődni, ha robothangon aházik az ember a különböző lovagisisak-fajták felsorolására. De egy felnőtt már kiakadhat, ha nem érzi a maximális támogatásunkat és az érdeklődésünk őszinteségét.

Szóval hiába szarik magasról a különböző hulladéktípusok lebomlási idejére, ha nem hallgatja végig, azzal arra is nemet mond, ami a másik szívügye, ergo magára a másik emberre legyint. Én biztosan így éltem meg, amikor nem osztoztak a lelkesedésemben körülöttem a mosható pelenkázás ideje alatt. Viszont nem kell a leszarásig elmenni, simán elég, ha mindössze mérsékelten érdekes számunkra a másik mániája. Aki nincs birtokában az elkötelezett rajongó tudásának, annak napi szinten hallgatni az újabb és újabb felfedezéseket, felismeréseket, infókat, már-már kínzással érhet fel. De hát alkalmazkodunk, támogatjuk egymást, hiszen mire van a család, ha nem erre?

Ez véresen komoly!

Amikor erről beszélgettem ismerősökkel, rokonokkal, persze rögtön mindenkinek lettek anekdotái. Röpködtek is a sztorik jobbról-balról, mindenféle csörték alakultak ki, hiszen

mindenki azt próbálta megmagyarázni, hogy márpedig az ő hóbortja nem is időszakos hóbort volt, hanem véresen komoly dolog, amit most is űz(ne), csak nincs rá annyi ideje.

Hiszen a falmászós eszközök, ritka spéci kábelek, jógamatracok és vegán szakácskönyvek véletlenül sem porosodnak a sarokban hónapok, évek óta senkinél, ugye?

Amikor megkérdeztem Instán a követőimet, hogy nekik milyen élményeik vannak a témával kapcsolatban, rengeteg választ kaptam, ezek pedig megerősítettek abban, hogy a kattanások kezelése általában egyik fél számára sem könnyű.

Volt, aki azt írta, hogy a férje a minimalizmusra feküdt rá ezerrel, ő meg újrahasznosítás-mániás, tehát abban van, hogy bármi jó lehet még valamire, úgyhogy ez a kombináció a biztos recept egymás idegeinek borzolására. Többen panaszkodtak amiatt, hogy igazából a párkapcsolatukban hárman vannak: a pasas, a nő, és az autó. Na meg az autóhoz szükséges kiegészítők, tuningcuccok. Ez behelyettesíthető a horgászattal, bringázással, PlayStationnel. A háztartás eme szent teheneihez persze senki nem nyúlhat, de még csak csúnyán sem szabad rájuk nézni, ha útban vannak.

Volt, akinek az anyukája a nordic walkingra kapott rá, de nem állt meg ezen a ponton, mert az egész családot igyekezett beszervezni a csapatába. Olyan válasz is érkezett, hogy a férj mindenáron komposztvécét akart készíteni, és ezzel kelt, ezzel feküdt.

Egy másik válaszoló az anyukájáról írta, hogy egy időben vödörben kellett nála pisilni, mert felhasználta a kertben a vizeletet mint természetes trágyaalapanyagot.

Aztán egy fiú a nővére kapcsán említette, hogy a gyerektéma van most terítéken, és kizárólag a gyerekekről, terhességről, babázásról van szó. A fantasy- és szuperhősfigurák gyűjtése már milliós tétel is lehet, de van, aki ebbe is alaposan belehabarodik, a felesége meg csak pislog, és persze messziről kerülgeti az értékes darabokat. De hogy ne csak a férjek drága hóbortjait soroljuk, egy feleség meg azt árulta el, hogy a kötésmániája – bár nem annyira költséges, mint az iménti példa – azért igencsak meglátszik a bankszámlájukon, mert egy tisztességes kötőtűkészlet ára ma már több tízezerre rúg. Megint másnak meg a sorozatnézés a kattanása: minimum egy órát kell néznie valamelyik kedvencét, anélkül nem telhet el nap. 

És tudjátok, mi mindebben a legszebb?

Hogy megy a vödörbe pisilés, a pecabotok kerülgetése, a csak mérsékelten üveges tekintettel hallgatás a lelkes beszámolók közben. Megtesszük egymásért.

Igazán támogató, szerető környezetben senki se maradhat magára abban, ami érdekli, ami inspirálja, mozgatja. Belefér némi csipkelődés, de mind ismerjük az érzést, hogy milyen lelkesnek lenni, milyen rátalálni valamire. Ezt nem szabad elvenni senkitől.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61

Szabó Anna Eszter