Amikor a hűtlen férfi azért hazudik, hogy megvédje a családját (legalábbis ezt állítja)

–

Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor rádöbbentem, a felnőtteknek súlyos titkaik vannak, és gyarlók időnként azok is, akiket istennek lát a gyermeki szem. Nem tudom, más is így van-e ezzel, de én tényleg fel tudom idézni, mikor éreztem ezt (először és letaglózva), és azt is tudom, miért – pedig ma visszatekintve nem volt különösen nagy dráma.

Persze kamaszként annak éreztem, és ennek megfelelően reagáltam.

„Amikor kicsi vagy, minden hatalmasnak tűnik, felnőttként viszont minden kicsinek tűnik” – a mondat, amely gyakorta előkerül A felnőttek hazug életében.

Ma már mosolygok ezen, csóválom is a fejem, milyen könyörtelenül mond ítéletet a tapasztalatlanság. És miközben jellemzően van igazság abban, amit a gyerek a felnőttek fejéhez vág, nem kalkulálja bele, hogy azok, akiket tökéletesnek szeretne tudni – hisz ők jelentik számára a mércét és vélt szilárdságuk folytán a biztonságot –, emberek: egy rakás hibával és gyengeséggel. 

A felnőttek hazug életéről (a regényről) írtak jót és rosszat

Volt, aki szerette, volt, aki csalódott a Nápolyi regények után (vagy pont azt kifogásolta ebben, amit amazokban, például a „túlírtságot”, a megértést biztosítani hivatott agyonmagyarázást). Azt is fontosnak tartják egyes ítészek hangsúlyozni, Ferrante kétségkívül ügyes szerző, de művei azért „csak” lektűrök, nem szépirodalmi művek.

Bevallom őszintén, engem ez a címkézgetés mindig hidegen hagyott (na jó, bosszantott is), igaz, nem vagyok tudós irodalmár, csak egy irodalomimádó ember, és ha beleszeretek egy versbe vagy prózába, nekem édesmindegy, hova rakják a polcon mások.

Ferrante stílusa, történetmesélése, titokzatos, szövegeiből felsejlő alakja számomra mindig is roppant izgalmas volt. A felnőttek hazug élete is szíven talált, emlékszem, napokig a hatása alatt voltam (cikket is írtam belőle), és egy rakás kérdés duruzsolt a fejemben. Duplán is megérintett: kamasz gyerekem van amellett, hogy a regény sok leülepedett emléket kavart fel a saját tinédzser éveimből.

Tudom, nap mint nap érzem, hogy minta vagyok. És néha hízelgő, máskor terhes a koncentrált figyelem, hiszen az ember vétkei, hibái, rossz mondatai nem sikkadnak el, sőt reflektorfényt is kaphatnak egy éber, fiatal szerkesztő által. 

Giovanna, a regény narrátora is efféle szerkesztő

Okos, érzékeny kamasz lány, akit súlyos trauma ér, szülei házassága tönkremegy, a család, sőt a meghatározó, öröknek hitt baráti kör is szétesik. És ráadásul triójuk bukása magával ránt egy teljes homlokzatot, kiderül, hogy Giovanna környezetében senki sem egészen az, akinek látszott, és kérdés, szerethetők-e így az emberek, vagy örökre elvesztek számára.

A felnőttek képtelenek segíteni neki ebben a helyzetben, hiszen saját sérelmeikkel vannak elfoglalva, ráadásul keresztbe-kasul haragszanak egymásra. Miközben a lány az egymással meglehetősen bonyolult, olykor ellenséges viszonyban lévő hozzátartozói közt hányódik, Nápoly is, ahol él, kettészakad a szemében. Megismeri a város egy új arcát, a szegénynegyedet, amelyről azt sem tudta idáig, hogy létezik. A tehetős elit elegáns, csendes, magaslati villáiból ereszkedünk le vele szalonképtelen nagynénjéig, a munkásnegyed egyik málló vakolatú, kopott és koszlott lépcsőházába, ahol a nők az udvaron felváltva főznek, és gyantázzák egymás lábát, ahol mindenki harsány és önfeledt, legalábbis látszólag.

A valóságban ugyanis pont úgy nagy élethazugságok és tabuk köré szerveződik az élet, mint odafent, és amikor a szereplők révén a két világ összeér, nyilvánvalóvá válik, hogy millió szállal kötődnek egymáshoz, valójában egyek.

Ferrante maga is részt vett a forgatókönyv kidolgozásában

Ez érezhető is, nem távolodott el különösebben az adaptáció az eredeti történettől. Giovanna is olyan, amilyennek a szöveget olvasva ezt a lányt elképzelhettük, talán külsőségeiben kicsivel vadócabb kiadásban.

A húszéves, nem szakmabéli, elsőfilmes Giordana Marengót, azt olvastam, 3000 jelentkező közül választották ki – biztos vagyok benne, hogy nem ez az utolsó nagy feladat, amit rábíznak. Varázslatosan izgalmas az arca és hiteles a játéka, akárcsak a nagynénjét alakító Valeria Golenónak (egyébként bizonyos megvilágításban tényleg hasonlítanak, aminek nem is kis dramaturgiai szerepe van).

Goleno igencsak rutinos színésznő amúgy, sztár (nem csak) Olaszországban (játszott amerikai filmekben is, például az Esőemberben Tom Cruise élettársát. És a Micsoda nő! főszerepét is megkapta majdnem, csak erős akcentusa miatt nem őt választották végül, hanem Julia Robertset).

Meg se kottyant neki, feltételezem, a „von Haus aus” szerep: a nagypofájú, hisztériára hajlamos, időnként dúvad, máskor gyengéd, odaadó és vicces, csúnya szépasszonyé. A legjobban azokat a jeleneteket szerettem, amelyekben ez a két nő (nagynéni és unokahúg) egyszerre szerepelt (és kerepelt szenvedélyesen). De a többi karakter sem okozott csalódást, legfeljebb a hittudós Robertót (Giovanni Buselli) képzeltem másmilyennek (ő játszotta különben Enzót a Briliáns barátnőmben, és nem ő az egyetlen szereplő, aki mind a két sorozatban felbukkan). 

Ha már a stábról beszélünk: sok köztük a nápolyi származású

A főbb szereplőkön kívül a rendező, Edoardo de Angelis is e város szülötte (betege és szerelmese?), akárcsak Ferrante. Az általuk jól ismert kilencvenes évek Nápolyát tárják elénk: a (néhol túlságosan is) gyönyörűen fényképezett helyszínek, a ruhák (ah, micsoda szettek, miközben mi a kockás ingig, a trapézfarmerig és a szimatszatyorig jutottunk akkoriban – posztumusz vágyakozás gyötör) és dallamos zenei betétek segítségével. Beszippant ez a világ, akkor is, ha például a történetbe szőtt politikai-ideológiai diskurzus helyenként nehezen követhető, és kissé bizarr is a keleti blokk egykori országából nézve a sorozatot (vagy olvasva a Ferrante-regényeket).

Bizonyára lesznek, akik helyenként vontatottnak találják majd a cselekményt, vagy a szereplőktől idegenkednek, de Ferrante stílusa ilyen, szokni kell, ráérezni a fanyarságára (a filmsorozat azért egy picit édesített verziója a regénynek), elfogadni a szereplők olykor teljesen következetlen, mégis megjósolható viselkedését, amely abból fakad, hogy bizonyos jellemvonásaik egészen ellentmondásosak.

Sok közös elem van a regényekben, így a belőlük készült filmekben is. Erős nők közti szövevényes kapcsolatrendszer, amely egyszerre segíti a túlélést, és teszi rendkívül bonyolulttá olykor a létet. Gyenge férfiak téblábolása és agresszív viselkedése. Hazugságok, árulások és – pillanatokra – nagy összekapaszkodások. Makacs, elrendeltnek látszó, örökláng szerelmek, ideálokhoz való rögeszmés hűség és piszlicsáré, közhelyes hűtlenség. Pusztító vágy és még pusztítóbb közöny. Éveken, évtizedeken átívelő csendek és percek alatt véres incidenssé gyúló parázs viták. Életeket egyszerre óvó és mérgező hazugságok.

Hosszan folytathatnám. De inkább arra biztatlak benneteket, hogy olvassatok és nézzetek Elena Ferrantét, találjátok meg benne ti a számotokra fontos üzeneteket. Meglátjátok, Nápoly fülledt, mélyből gőzölgő, bugyborékoló árnyékvilága időnként nagyon is ismerős lehet nekünk, magyaroknak is. És talán nem tanulság nélküli a történet.

Képek: Netflix

Kurucz Adrienn