Egy bútortervezőről kapta nevét a férfitánc: A chippendale igaz és kegyetlen története
Támogatott tartalom
1979-ig a chippendale megnevezés a köztudatban egy bútorstílust takart, ami egy XVIII. századi bútortervezőről, Thomas Chippendale-ről kapta a nevét. Ma már azonban nem barokkos fotelok és díszes íróasztalok jutnak eszünkbe a szó hallatán, hanem (fél)meztelenül táncoló férfiak. Hogy hogyan és miért kapott új jelentést az egykori bútortervező vezetékneve, és hogy miért siklott félre az amerikai álomnak induló történet, kiderül az Isten hozott a Chippendalesben című sorozatból, amely ma érkezik a Disney+-ra. Ennek apropóján járt utána Dián Dóri a vetkőzés történetének, és annak, hogy hogyan változott a sztriptíz és a chippendale megítélése az évek során.
–
Vannak olyan történetek, amelyekről ha nem tudnánk, hogy valóban megtörténtek, gúnyos mosollyal nyugtáznánk, hogy valakinek igencsak meglódult a fantáziája, annyira hihetetlen. Ilyen a chippendale-ipar létrejöttének sztorija is, ám mielőtt rákanyarodnánk a véres részletekre, nézzük, hogyan alakult a vetkőzés és a tánc kapcsolata a Chippendales klub megnyitása előtt eltelt több ezer évben.
Szakrális textildobálástól a burleszkig
Hogy honnan ered a sztriptíz műfaja, máig vitatják, ám az biztos, hogy a nők által előadott vetkőzés és tánc egyvelege egyidős az emberiséggel. Kezdetben valószínűleg a törzsi áldozati rituálé része volt, így igyekeztek a nők a termékenység isteneinek kegyeibe férkőzni. Mindezt onnan is tudjuk, hogy több mint 9000 éves kicsi, erotikus táncosokat ábrázoló szobrokat találtak a Fekete-tenger térségében.
Persze hamar felismerték a vetkőzős tánc e világi élvezeti értékét. Már az ókori Görögországban is voltak olyan női táncosok, akik produkciójának szerves része volt a vetkőzés a férfi vendégek legnagyobb örömére, de az ókori rómaiak is látták benne a szakrális és a földi előnyöket,
így a Floralia nevű tavaszi ünnepség eseménye volt a vetkőzéses tánc, egyrészt azért, hogy az istenek minden földi jóval megáldják őket, másrészt, hogy addig is féktelen és túlfűtött mulatozással üssék el az időt.
Természetesen nem csak Európában, a Közel-Keleten is megjelent az erotikus tánc műfaja a hastánc képében. Ez esetben ugyan nem vetkőznek a nők, ám erotikus mozdulataik célja egyértelműen a férfi közönség izgalomba hozása volt.
Mivel a nyilvános táncos izgatásnak a kereszténység elterjedése hamar véget vetett Európában, így az a gazdagok kiváltsága lett. Hosszú évszázadok teltek el addig, míg a nők újra nagyközönség előtt adhatták elő erotikus táncaikat, egészen pontosan a XIX. század második feléig kellett várni, amikor is Angliában egyre népszerűbbé vált a burleszk műfaja. Az énekes-táncos, humorral és akrobatikával fűszerezett revüműsorok eleme lett a vetkőzős tánc,
ezzel egy időben pedig Franciaországban is megnyitottak olyan szórakozóhelyek, mint a mára kultikussá vált Moulin Rouge, ahol szintén gyakorta előfordult egy-egy vetkőzős szám.
A ma ismert sztriptíz kialakulásához azt vitt egy nagy lépéssel közelebb, hogy a XIX. század második felében az Egyesült Államokban is elterjedt a burleszk, majd az igényeket felismerve olyan vándortársulatok jöttek létre, amelyek már nagyobb hangsúlyt helyeztek az előadás sikamlós részeire. Ekkor vette át a trendek diktálását Amerika, innentől kezdve Európa követte az ott meghonosodott újításokat. Nem sokkal később például, 1920-ban itt találták ki a vándortársulatok a rúdtáncot, és az első sztriptízbár is az Egyesült Államokban nyílt meg az 1950-es években, bár akkor még nem volt teljesen legális a működésük.
A szexuális forradalom azonban ebben is gyökeres változást hozott, és a 70-es évektől világszerte nyíltak a sztriptízklubok.
Mondtam: csak alig pár ezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első táncoló férfi ledobja a textilt.
Piaci rés
Jó, ez, mondjuk, nem teljesen igaz. Már az első chippendale-klub nyitása előtt is voltak sztriptízelő férfiak: melegbárokban. Innen jött az ötlet a szórakozóhelyhez, ugyanis az 1979-ben megnyíló Chippendales volt az első, ahol a férfiak kifejezetten a nők kedvéért vetkőztek, az ő igényeikre volt szabva a show. Merthogy show volt itt a javából, nem csak némi risza és pucérkodás – de ne szaladjunk ennyire előre.
Kezdjük ott, ahol az iparág is kezdődött: a nyomdász családból származó Somen „Steve” Banerjeenél, aki az indiai Bombayből (ma Mumbai) költözött az Egyesült Államokba a 60-as években, és kezdetben egy benzinkutat üzemeltetett. 1975-ben aztán összegyűlt annyi pénze, hogy valóra váltsa régi álmát: megvásárolt egy lepukkant klubhelyiséget Los Angeles nyugati felén, aminek a Destiny II. (Sors II.) nevet adta. Sok mindennel próbálkozott, de az üzlete csak nem akart beindulni. Végül 1979-ben jött a nyerő ötlet: nőknek szóló sztriptízbárt nyitott akkori társával, Paul Sniderrel.
A klubot a benne található chippendale stílusú bútorok miatt átnevezte Chippendalesre, keresett néhány izmos fiatalembert, és meghozta azt a szabályt, hogy az előadáson csak nők vehetnek részt.
Banerjee jó érzékkel találta meg a piaci rést, a Chippendales hatalmas siker lett. De ahogy az lenni szokott, az újdonság varázsa egy idő után nem volt elég ahhoz, hogy a Chippendales tovább szárnyaljon, így Banerjee szerződtette Nick De Noia koreográfust, aki korábban két Emmy-díjat nyert a gyerekeknek szóló Unicorn Tales című sorozatbeli munkájáért. Ha nem tudnánk, milyen szörnyű véget ért a kettejük kapcsolata, mondhatnánk, sorsszerű találkozás volt az övék: De Noia volt ugyanis az, aki a chippendale alapjait lefektette koreográfiájával és víziójával.
Ő csinált a férfi sztriptízből igazi nagyszabású show-t, amelyben az eltáncolt történet, az összehangolt és kidolgozott mozdulatok ugyanolyan hangsúlyosak lettek, mint a textildobálás.
Kettejük munkájának eredménye lett az, hogy a Chippendales nem maradt Los Angeles határain belül: nemsokára nyitottak egy klubot New Yorkban, amit De Noia vezetett, és táncosok egy csapatával pedig járni kezdték az országot, így már minden jelentősebb nagyvárosban átélhették a nők a chippendale-show-k izgalmait.
Ám amekkorát kaszáltak formabontó műsorukkal és a táncosok félmeztelen képeivel illusztrált naptárakkal, akkora ellentét alakult ki Banerjee és De Noia között. De Noia ragaszkodott ahhoz, hogy a fellépőknek nem elég, hogy jól néznek ki, profi táncosoknak kell lenniük, ami nem tetszett Banerjeenek, aki kizárólag az üzlet felől nézte a dolgokat, és hamar féltékeny lett a koreográfusra azért, mert a médiában ő jelent meg mint a Chippendales megalkotója, míg az üzletemberről kevés szó esett.
Emellett pedig a Chippendales sikerén felbuzdulva mások is elkezdtek hasonló klubokat nyitni, ami igencsak csípte Banerjee szemét: úgy gondolta, ellopják az ötletét, és nyerészkednek az ő találmányán.
Kapzsi ember volt, aki nem tűrte a konkurenciát, ellehetetlenítésükért pedig bármit hajlandó volt megtenni.
Egy versenytársa szórakozóhelyét felgyújtatta, és más kluboknak is ezt a sorsot szánta, ám az embere nem vállalta azok porig égetését.
De nem csak házon kívül, házon belül sem tűrte, hogy valaki az ő érdekei ellen cselekedjen. 1987-re addig fajult a Nick De Noiával való konfliktusa, hogy a férfi New York-i irodájában megölette a koreográfust, és bár a szakmában sokan sejtették, hogy Banerjee keze van egykori üzlettársa halálában, mivel nem vezettek egyértelmű szálak hozzá, egy ideig megúszta a felelősségre vonást. Itt azonban nem állt meg, az alkalmazottai sem voltak biztonságban, több táncosát halálosan megfenyegette, hogy megöleti, ha elhagyja a Chippendalest és saját tánccsapatot alakít.
Banerjeet végül 1993-ban tartóztatták le, és a beismerő vallomásáért cserébe 26 év letöltendő börtönbüntetés várt rá, ám ebből nem sok időt töltött rács mögött: 1994. október 23-án, egy nappal a tárgyalása előtt a lepedőjével felakasztotta magát.
Feminista művészet vagy a testet tárgyiasító „szórakozás”?
A Chippendales akkora formabontó újításnak számított, hogy egyesek a feminista törekvések egyik fontos sarokkövének tartották a létrejöttét, és Banerjee is szívesen tetszelgett a feminista újító szerepében, ám nem kétséges, hogy őt elsősorban a biznisz érdekelte, nem pedig a női egyenjogúság.
A Chippendalesnek pedig nemcsak rajongói voltak már a kezdetektől fogva, hanem hangos ellenzői is: erősen bírálták ezt a fajta szórakoztatást a különböző vallási gyülekezetek, mások pedig egyszerűen ízléstelennek tartották a chippendale-t.
A műfaj azonban nem bukott meg a létrehozójával együtt, ma is számos tánccsapat működik a világ minden pontján, és bár chippendale-klubból még mindig kevesebb van, mint sztriptízbárból, a lánybúcsúk közkedvelt attrakciói lettek a férfiak által előadott vetkőzős műsorszámok.
A műfaj megítélése pedig ma is kettős. Művelői és rajongói a művészet egyik ágának tartják, és erősen megkülönböztetik a sztriptíztől: szerintük a chippendale esetében ugyanis egy megkoreografált előadásról van szó, aminek része a vetkőzés, míg a sztriptíz csupán a vetkőzésre és az izgatásra van kihegyezve, sokkal kevesebb benne a „művészi körítés”.
Továbbra is sokan vannak azon a véleményen, hogy lehet feminista egy chippendale-show, bírálói szerint azonban, ha nők vetkőznek, ha férfiak, a dolog lényege mégiscsak a test tárgyiasítása, amit nem lehet egy lapon emlegetni az egyenjogúsággal.
Ha kíváncsi vagy, hogyan sikerült elkapnia a rendőrségnek Banerjeet, hogyan lett a csokornyakkendő a védjegye a műfajnak, és hogyan kapcsolódik a történethez egy húszéves Playboy-nyuszi meggyilkolása, nézd meg az Isten hozott a Chippendalesben című sorozatot, ami mától látható a Disney+-on.
Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT
Képek: Disney+