Túl szép volt ahhoz, hogy okos is lehessen – Isten éltesse Amanda Peetet!

–

A felnövekedésemhez hozzátartozik Amanda Peet, és mivel együtt öregedtünk – ha pár lépéssel előttem jár is –, különleges öröm látni, hogy az ember bármikor válthat; hogy az öregedés nem feltétlenül jár együtt hanyatlással, ellenkezőleg: fejlődéssé is fordítható; és hogy a szépség tényleg kortalan. Amanda Peet nem szégyelli a ráncait, mert azokkal együtt is megőrizte a vonásait és a tartását, és igen, a báját is, amit ma már nem akar áruba bocsátani. 

Az egész úgy kezdődött ugyanis, hogy a New York-i Columbia Egyetemen, ahol történelmet tanult, egy tanára felhívta a figyelmét egy színészkurzusra, ő pedig beiratkozott. Habár mellette már akkor járt kreatív írásra is, szerencsés külső adottságainak is köszönhetően a színjátszásban hamarabb érték sikerek, beszippantotta a színpad, és aztán a film. A történelmet és az írást így hátrahagyta, és a családjából elsőként (amelyben főként orvosok és más értelmiségiek vették körül) a show-biznisz felé vette az irányt.

Meséli, hogy amikor hazament azzal a hírrel, hogy szerepet kapott a Seinfeldben (a 90-es évek legnépszerűbb sitcomja, amit Amerika-szerte őrült rajongás övezett), a szülei azt sem tudták, mi az. Pedig ez akkor hírnevet jelentett. Aztán jöttek főszerepek is, mint az Érints meg (Touch Me), az Átverve (Whipped) vagy a Bérgyilkos a szomszédom (The Whole Nine Yards) Bruce Willisszel – ez lett végül a nagy áttörése –, és a Nő a baj (Saving Silverman).

Gyönyörű volt és kifinomultan amerikai módra, nem kellett hozzá semmit kipakolnia.

Az én figyelmemet először a Jack és Jill című sorozatban ragadta meg, aminek fergeteges humora abban merült ki, hogy a címben jelzett főhősök közül Jack volt a nő (őt alakította Peet), és Jill a férfi (őt pedig Ivan Sergei játszotta). De amúgy hat szép és vonzó fiatal út- és párkereséséről szólt, amit a szokásos csetlés-botlások tarkítottak a mesés New Yorkban, ami innen, Kelet-Európából különösen menőnek tűnt. Valahol a Nyakunkon az élet (Reality Bites) és a Jóbarátok (Friends) között helyezkedett el ez a sorozat, ami sajnos csak két évadot ért meg.

Amanda Peet számára azonban mérföldkő volt abból a szempontból, hogy itt ismerkedett meg a legjobb barátnőjével, Sarah Paulsonnal, akivel már a forgatás első napján, a sminkben megtalálták a közös hangot.

A másik sorozat, amiben legalább ennyire szerettem, A színfalak mögött (Studio 60) volt 2005–2006-ban. Ez egy tévécsatorna kulisszái mögé engedett bepillantást, amelynek a főnökét játszotta (a második évadban már terhesen). A sorozatot nem kisebb alkotó jegyezte, mint Aaron Sorkin – ennek megfelelően szellemes és rétegzett volt. Sarah Paulsonnal ebben is együtt játszottak, de például Matthew Perry is egészen más arcát mutathatta meg itt, mint a Jóbarátokban, vagy a Bérgyilkos a szomszédomban.

A kétezres évek első évtizedében úgy tűnt, Amanda Peetből hollywoodi A listás sztárt csinálnak – minden műfajban kipróbálhatta magát. 

Játszott klasszikus romcomban Ashton Kutcherrel (Szerelem sokadik látásra – A Lot Like Love), lélektani krimiben John Cusackkel (Azonosság – Identity), katasztrófafilmben (2012), politikai drámában Matt Damonnal és George Clooney-val (Sziriana – Syriana), Woody Allen-filmben (Melinda és Melinda), könnyes-csöpögős romantikus giccsben Dermot Mulroney-val (Griffin és Phoenix), és egy fergeteges komédiában Diane Keatonnal és Jack Nicholsonnal (Minden végzet nehéz – Something’s Gotta Give).

És közben a magánéletében is révbe ért: találkozott a férjével, David Benioff forgatókönyvíróval (Utolsó éjjel – The 15th Hour, Trója), 2007 és 2014 között három gyerekük született. És bár dolgozott is közben, de a főszerepeket és a tartósabb televíziós elkötelezettségeket innentől kerülte. Legközelebb akkor élvezte a munkát, amikor 2015–2016-ban az Együttlét (Togetherness) című sorozatot forgatta a Duplass fivérekkel, ami visszahozta számára azt a függetlenfilmes stílust, amellyel annak idején kezdett, és amellyel mindig is a leginkább azonosult. Azt a humort, és azt a hétköznapi, abszurd világot. 

Egyébként is, addigra elhatározta, hogy a negyvenes éveibe lépve váltani fog. Ahogy a Vanity Fairnek nyilatkozott 2016-ban: „Negyvennégy éves vagyok, elég régóta a szakmában.

Nem lehetsz jó színész, ha mindig csak anyákat játszol, akiknek négy jelenet jut a filmben, és azokban is elég bájosnak lenni. Bájologni nem egyenlő a színjátszással. Lehet, hogy így is szerezhetsz magadnak hírnevet meg jópontokat a szakmában, de nagyot nem fogsz vele dobbantani.”

Úgyhogy innentől máshová helyezte a fókuszt, és ezúttal nem feltétlenül karakterszerepekre kell gondolni (bár abból is vállalt olyat, amivel sikerült meglepetést okoznia), hanem még nagyobb váltásra: az írásra.

Időközben a férje a világ egyik legsikeresebb forgatókönyvírójává, sőt producerévé és rendezőjévé vált: ő ugyanis az egyik kreátor a Trónok harca mögött (a másik D. B. Weiss). Emiatt volt, hogy az egész családot felpakolták, és a székhelyüket hónapokra áttették Los Angelesből Belfastba, ahol a forgatások zajlottak. Egy ilyen hosszabb távollét alatt történt, hogy Peet a sorozat másik kreátorának feleségével, Andrea Troyerrel közösen írt egy gyerekkönyvet, amelyet az ihletett, hogy az ott-tartózkodásba beleesett a karácsony is, amit a két család – zsidó lévén – nem ünnepelt, de a gyerekek folyton arról faggatóztak, miért nem.

A Dear Santa, Love Rachel Rosenstein című könyvet tehát azoknak a gyerekeknek szánták, akik más kultúrából vagy vallásból jöttek, mint ami a nyugati világban dominánsan körülveszi őket, és szeretnék megérteni, milyen viszonyt alakítsanak ki a keresztény ünnepekkel. 

A könyv bevételét pedig a Seeds of Peace Alapítványnak szánták. (Peet bizonyára már színésznőként is megteremtette magának az anyagi biztonságot, de a férje sikersorozatával százmillió dollár feletti vagyonra tettek szert, amivel csöppet sem hivalkodnak: Los Angeles-i házuk ottani mércével egész puritánnak számít – ITT lehet megnézni.)

Peet azonban nem ekkor kezdte az írást, hanem már két évvel korábban, amikor 2013-ban színműíróként debütált az off-Broadwayn. A The Commons of Pensacola (Pensacola népe) című darabot aztán egy másik is követte 2018-ban, az Our Very Own Carlin McCollough (A mi Carlin McCollough-nk), majd 2021-ben saját sorozattal rukkolt elő a Netflixen, amit Annie Julia Wymannel közösen jegyeznek: ez volt A tanszékvezető – egy New England-i egyetem akadémiai közegében, ahová megérkezik az első ázsiai gyökerű tanszékvezető NŐ (Sandra Oh alakításában).

Feltűnő, hogy sosem játszik azokban a történetekben, amelyeket maga vet papírra, erre ezt a magyarázatot adta:

„Nem akarom egyszerre eljátszani és csiszolni a szövegeimet, mert így már túl nagy nyomás lenne rajtam. Kívül kell maradnom ahhoz, hogy érzékeljem: elég érdekes-e, amit írtam.

Tudom, hogy sokaknak megy egyszerre a kettő, de nekem sajnos nem, pedig higgye el, elég frusztráló ez, hiszen jó lenne írni magamnak egy jó szerepet. Szívesen lennék például Amelia Earhart vagy Eleanor Roosevelt, vagy bárki más, ha tudnék magamnak szerepet írni. És szeretnék is! De nekem jobban megy, ha másra gondolok a karakter megalkotása közben, például Laurie Metcalfra vagy Emma Thompsonra.”

A színészi tapasztalatát így is kamatoztatja az írásban – meséli –, mivel az elmúlt huszonöt évben a szerepei által sokat tanult a dialógról és a történetvezetésről. Mint EBBEN az interjúban mondja, szerencsére tele van színész barátokkal, akik a véleményükkel segítik, és szólnak, ha szerintük még nincs kész valami. Ő viszont színészként sokszor tartotta magában a véleményét, még ha volt is, a saját munkáival kapcsolatban. Azt mondja, az alkotók (rendezők, producerek) amúgy sem szerettek intellektuális partnerként tekinteni a színészekre, nem örültek, ha azok „beledumáltak” a forgatókönyvbe – egy idő után pedig önbizalma sem volt már hozzá. Most viszont nagyon élvezi, hogy nála van a kontroll.

És persze, a férje is ad neki tanácsokat – a legtöbben nyilván erre kíváncsiak.

„Mázlista vagyok, hogy David Benioff-fal élek együtt, mert ő fantasztikus. Dan Weiss-szal együtt mindketten hihetetlenek. Annyi írókurzuson vettem részt, amelyen abban merült ki a kritika, hogy »Tudom, mit akarsz ezzel mondani, de nem ezt mondod«, vagy egyszerűen csak, hogy »töröld ki«.

Amikor ő mondta nekem először, hogy húzzak ki valamit, az elég kemény volt. De tudtam, hogy jót akar, és hogy csak akkor adjak le egy forgatókönyvet, ha már százszor átgondoltam és átírtam. 

Annyiszor történik, hogy félkész forgatókönyveket kezdenek el forgatni, mert az írónak elfogyott a türelme ahhoz, hogy újra átírja, vagy mert elege van a sok megjegyzésből, amit innen-onnan kap. De az az igazság, hogy akkor is jobb tovább csiszolni és csiszolni, amíg nem működik minden papíron. Ne hidd, hogy majd később még változtatsz rajta – azzal csak több gondot húzol magadra.”

Nem titok ugyanakkor, hogy az írás – amellett, hogy öröm és sikerélmény – valamelyest a színészi kihívásokat is pótolja. „Ötven felett nem könnyű egy színésznőnek ebben a szakmában – mondta szintén EBBEN az interjúban –, bár javul a helyzet, sőt sokkal jobb, mint régen volt, de még mindig nem vagyunk elkényeztetve jó szerepekkel ebben a korban.”

Neki azonban sikerült megcsípnie egy olyat, amivel tényleg új arcát tudta megmutatni: ez volt Betty Broderick karaktere az Aljas John (Dirty John) című sorozatban. Broderick ráadásul valós karakter: még most is börtönbüntetését tölti a volt férje és annak második felesége meggyilkolásáért – itt tehát Peetnek csöppet sem a bájos mosolyára volt szüksége.

Meglepő és meggyőző alakítás volt a részéről egy mentális zavarokkal küszködő, megszállottan féltékeny, a gyerekeit is ignoráló, a tettét soha meg nem bánó nő bőrébe bújni.

És csak egyeztetési problémák miatt nem láthattuk őt végül egy másik komplex szerepben: eredetileg ő játszotta volna Carrie Coon karakterét Az aranykorban – egy újgazdag feleséget, aki a férje pénzügyi zsenialitása révén bekerül ugyan a felső tízezerbe, mégsem fogadják el.

Reméljük, lesznek még izgalmas lehetőségei, mert most, hogy a hamvasságát maga mögött hagyta, a személyisége új rétegei kerülhetnek felszínre – ő pedig láthatóan ezekkel is összhangban és békében él. Ritkán látni ennyire kiegyensúlyozott és természetes sztárt Hollywoodból, úgyhogy minden jót kívánunk neki a következő évekre.

Kiemelt kép: Getty Images / Roy Rochlin

Gyárfás Dorka