Fiala Borcsa: Nem lesz többé gyerekem
Hogy rögtön ellentmondásba keveredjek magammal: tudom, hogy gyerekem örökké lesz. Még akkor is, amikor a csemetéim már a saját unokáikat lovagoltatják a reumás térdükön, az én szívemben ők még mindig a minden széltől óvott, agyonszeretgetett kisbabáim lesznek. Azonban a mai nappal, hogy a fiam betöltötte a 18. életévét, hivatalosan már nincs gyerek a háztartásomban (legfeljebb a kutya). Az útnak, amire végül is teljesen véletlenül léptem rá, egy óriási szakasza ezzel lezárult. És hogy milyen volt ez az elmúlt két évtizednyi vándorlás? Olykor döcögős, magányos, frusztráló, örömteli, megható, meglepetésekkel, kétségekkel és tanulással teli, gazdag, embert próbáló, személyiségformáló… és még annyi minden! De most sok mindent le kell, hogy zárjak. Fiala Borcsa búcsúja.
–
Véletlen anyaság
Kamaszlányként mindig is a következőképp láttam a jövőmet: a konyhában állok egy hatalmas étkezőasztal mellett, amin tésztát nyújtok, a lábamnál meg békés káoszban három-négy-öt gyerek, macskák, kutyák… Igen, ha ennél a pontnál Hófehérke képe úszik be neked is, cseppet sem hibáztatlak érte. Épp csak dalra nem fakadok e víziómban.
Aztán persze minden másképp alakult.
Az első gyerekem úgy volt meglepetés, hogy utólag magam sem értem, min lepődtem meg igazán. Az élet alapvető kérdéseivel természetesen tisztában voltam, együtt éltem a barátommal már évek óta. Nem terveztünk különösebben semmit előre, lefoglalt bennünket az egyetem, a munkánk, a felnőtt életbe való belerázódásunk, pakoltuk a hétköznapokat egymás után. Mégis, amikor a teszten a két csík jelent meg, szemernyi kétség nem volt bennünk, hogy ebbe a kalandba belevágjunk-e. Most, húsz év távlatából látom, milyen más volt minden úgy, hogy nem terveztünk előre semmit, hogy tulajdonképpen nagyon kevés fogalmunk volt bármiről is, nem olvastam utána semminek -– főleg, mert akkoriban internet sem nagyon volt. Eszünkbe sem jutott például, hogy bármi is balul sülhet el – már csak azért sem, mert a környezetünkben egy-két idősebb nőrokont leszámítva nem voltak kisgyerekes családok. A baráti körünkben mi voltunk az elsők, akik szülők lettünk. Rettentő fiatalok voltunk, balgák és bohók.
Előttünk állt az élet, más nem számított.
Ébren 20 évig?
Az első eszmélés azt hiszem, akkor ért, amikor megszületett a lányom. Pontosan emlékszem a jelenetre, ahogy fekszem a kórházi ágyon a rút neonfényben, és még pislogni sem merek, úgy figyelem az édesdeden alvó gyerekem, vajon rendben lélegzik-e. Átitatott a felelősség, hogy itt van ez a csöpp ember, akit nekem kell életben tartani, boldoggá tenni, ellátni, gondoskodni róla, és én ezt a lehető legjobban akartam csinálni. Őrző tekintettel fogom lesni minden pillanatban! – fogadtam meg már jóval előtte. Ám a kórházban szembesültem először anyai korlátaim egyikével: sajnos alvásra nekem is szükségem van. Mégsem maradhatok ébren évekig, hogy őt nézzem… Nagy nehezen, de végül arra a pár órára, amíg lehunytam a pilláim, átadtam őt a gondviselésnek.
Félig ébren 20 évig
Aztán persze arra is rájöttem, ha az embernek gyerekei vannak, akkor, ha nem is képes ébren maradni 18 éves korukig, de aludni sem fog tudni soha úgy, mint előtte. Mert először a gyermek tartja ébren változatos kifogásokkal (úgyis mint front, növő fogacskák, hasfájás, betegség, szeparációs szorongás), majd mire a gyerek végre valóban megbízhatóan alszik éjszaka (ami bekövetkezhet egy és tízéves kor között bármikor, és nem, nem vagy rossz szülő, mert még hatéves korában is felébred, hidd el), addigra már magától nem tud elaludni, mert fél füllel vagy a gyerekszobában van, vagy kamaszok esetében a bejárati ajtón: hazaesett-e már a buliból a purdé, vagy menni kell megmenteni.
Nagy vonalakban persze ezt képzeltem, de mégsem
Sok minden, amit az anyaságomról gondoltam, bejött. De sok minden más is, amire soha nem gondoltam. Amiben változtam, ahogyan alakultam: azzá válni, aki, ma vagyok, a gyerekeim nélkül valószínűleg nem sikerült volna. Miattuk lettem például sokkal fegyelmezettebb. Időt patent módon beosztó, precíz tervező. Miattuk tudtam spontán, laza és játékos maradni. Miattuk kellett megtanulnom erősnek, rendíthetetlennek lenni, minden körülmények között (legfeljebb néha elvonulok bömbölni vagy dühöngeni oda, ahol senki sem lát). (Részben) miattuk főzök mindennap.
És nekik köszönhetem a szerelemhivatásomat is: miattuk kezdtem el írni is.
Nem vagyok a magam ura
A készségek fejlesztésén túl sok mindenben megváltozott az életem – legalábbis arra a két évtizednyi szakaszra, amíg gyerekeim vannak. (Ehelyt talán fontos megjegyezni: ezek az én megéléseim. Mindenki más élethelyzetben van, az én mindennapjaimat sokban befolyásolja, hogy a gyerekeket egyedül nevelem jó ideje.) Nem tudom csak én beosztani az időmet, és nem tudok csak én rendelkezni magammal, ezt pedig még úgy is jó időbe telt elfogadni, hogy rugalmas, zsenge huszonévesként váltam szülővé. Hogy mondjak egy példát: a mai napig, ha laza, olvasgatós, nyugis szombatot tervezek magamnak, akkor is körülbelül tizenkettőkor jutok el odáig, hogy le tudjak ülni egy könyvvel, hiába kelek fel korán. Körülbelül addig tart, amíg elvégzek minden olyan feladatot, ami ezt lehetővé teszi. És ami még biztos: mindig történhet bármi, bármikor (betegség, szomorúság, vagy épp ellenkezőleg: egy halogatást nem tűrő közlés, spontán szerveződő közös bármi), ami miatt azonnal hagyni kell csapot-papot.
Más szülők iránti rajongásom
Nemcsak én, de idővel a baráti társaságom java része is átalakult, hol emberek cserélődtek ki, hol személyiségek alakultak. Én pedig örömmel fedeztem fel a barátaimban azokat a kvalitásokat, amikre a szülőségükkel párhuzamosan tettek szert. Nagy rajongója lettem így például mások remek apukáinak, olyan jó látni azt a sok klassz csávót, akik boldogan, hatalmas szívvel és önzetlenül vetik bele magukat a családi életbe. És olyan szívmelengető érzés megélni az anyuka barátnőim időnként rólam való gondoskodását is.
Fájdalmas búcsú
A fiam ma 18 éves lett, én pedig nyáron leszek 46. Az utóbbi időben ezért sokat foglalkoztatott a címbéli helyzet: hogy nem lesz több gyerekem. A korom soha nem nyomasztott, egyáltalán nem tudtam azonosulni azokkal, akik az idő múlásán, a gyülekező ráncokon, ősz hajszálakon keseregnek. Azt azonban, hogy biztosan nem lesz több gyerekem, nehezen engedem el. Fáj. Mert még mindig ott van bennem az a Hófehérke negyed évszázaddal ezelőttről. Mert szeretem azt az otthont, azt a fészket, amit teremtettem magunknak, amit szerettem volna több gyerekkel megosztani. Mert szerettem nagyon várandós lenni. Szerettem a saját tejemmel táplálni a gyerekemet. Szerettem nagyon azt a sok-sok életszakaszt, ami a születéstől a felnőtté válásig tart, minden jellemzőjével (a nehézségeivel együtt is). Amióta szülővé váltam, mindig ott volt bennem a lehetőség, a vágy és így a kérdés is: legyen-e még gyerekem, és ha igen, mikor. Volt, amikor úgy éreztem, legyen, most azonnal. Volt, hogy inkább úgy döntöttem, ne most, majd csak jövőre. Volt, amikor épp karriert váltottam, akkor abba nem fért volna bele. Aztán elváltam, történt sok minden…
az életemnek ez a szakasza pedig szépen lassan, de végleg elmúlt.
Szóval részben boldogság és hatalmas ünnep számomra ez a nap. Tisztán emlékszem még mindig arra a 18 évvel ezelőtti pillanatra, amikor egy utolsó nyomással világra segítettem a fiam. Hogy az milyen páratlan, fényességes, tökéletes pillanat volt. Az az öröm és az a felelősség. Csak épségben el tudjam kísérni a felnőttkorig, mást nem is kívánok – fohászkodtam akkor.
És részben szomorú is. Mert keservesen nehéz elengedni a gyerekeimet.
Ha te már megküzdöttél ezzel, mondd, neked hogy sikerült?
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van
