Vesztesnek született, győztesként élt
Hiába énekelte, hogy nem akar örökké élni, Lemmy Kilmister halhatatlan
Born To Lose, Live To Win – áll a Motörhead egyik válogatásalbumának borítóján. Híven ehhez Lemmy egész életében azt vallotta, hogy lehet bármilyen igazságtalan is az élet, ha elég keményen dolgozunk, ha a csillagokat célozzuk meg, bárkiből válhat győztes. Mózes Zsófi írása.
–
2011. augusztus 10., Sziget Fesztivál
Tizenhat éves vagyok, és őrülten szerelmes. Együtt megyünk megnézni Lemmyt, ki a Szigetre – én életemben először. Nehézkes a beengedés, elsodródunk egymástól a jegyellenőrzésnél, és bár nem a Nagyszínpadon játszik a Motörhead, a koncerten is rengetegen vannak. Máskor mindig az első sorokban állunk, most viszont nem megyünk be a tömegbe, a bal szélen, egy kordonon ülve nézzük a koncertet.
A show végén a frontember, aki addig majdnem mozdulatlanul játszott és az ég felé nézve énekelt, megpengeti basszusgitárját, majd nekitámasztja a hatalmas hangládáknak, és lesétál a színpadról.
Mi két évvel később szakítunk ugyan, de Lemmy még sokáig velem marad.
Ian Fraser Kilmister 1945. december 24-én született az angliai Staffordshire-ben. Hároméves korában a szülei elváltak, ezután anyjával és nagyanyjával elköltöztek. Tízéves korában édesanyja újraházasodott, azonban idősebb mostohatestvéreivel Lemmy nem jött ki jól. A család később egy walesi farmra költözött, ahol Lemmy nehezen viselte, hogy több száz walesi között ő az egyetlen angol gyerek. A beceneve is ebből az időből származik: a „lend me” – vagyis adj kölcsön – angol kifejezésből ered, mivel gyakran kért kölcsön, hogy nyerőgépeken játszhasson.
Tizenöt volt, amikor otthagyta az iskolát és dolgozni kezdett egy gyárban, majd egy lovasiskolában. Egy évvel később aztán elköltözött otthonról, Manchesterben különböző zenekarokban gitározott, később pedig Jimi Hendrix roadjaként dolgozott. Még sosem fogott basszusgitárt a kezében, 1971-ben mégis őt választották a pozícióra a Hawkwind nevű űrrockzenekarban. Ritmusgitártudását átültette a basszusgitárra, és újfajta hangzást hozott a bandába, aminek köszönhetően egészen a brit listák harmadik helyéig jutottak. A siker azonban addig tartott, amíg Lemmyt 1975-ben ki nem rúgták, miután letartóztatták drogbirtoklásért.
Ezután új zenekart alapított, de a Bastards nevet túl sértőnek találták akkoriban, így megszületett a Motörhead.
A banda a Lemmy Hawkwindben írt utolsó daláról kapta a nevét, az első, szintén Motörhead címet viselő albumuk pedig 1977-ben jelent meg. Saját dalok mellett néhány Hawkwind-feldolgozás is felkerült a lemezre. A nagy áttörést azonban a második albumuk, az 1979-es Overkill hozta meg számukra – és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a következő évtizedekre egészen új alapokra helyezték a rockzenét.
2016. január 9., Los Angeles
Alig múltam huszonegy, a gyerekem egyéves. Egyre több éjszakát alszik át, most viszont mégis meg-megébred, nyugtalan, igényli a jelenlétemet. A kiságy mellé ülök, a kezemmel simogatom a hátát, a telefonomat pedig a pelenkázóra támasztom.
Mindannyian tudtuk, hogy eljön ez a nap, ugyanakkor a gondolat, hogy Lemmy Kilmister meghal, elképzelhetetlen volt – most mégis a temetését nézem.
Lemmy negyven évig megállás nélkül koptatta a színpadot a Motörheaddel. Hatását a rockzenére lehetetlen vállalkozás lenne összefoglalni, hiszen olyan előadók, mint a Metallica, a Nirvana, a Foo Fighters, Ozzy Osbourne, vagy hogy ne menjünk olyan messzire, a Tankcsapda is rendszeresen megemlékezett róla. Az utolsó turné már az egész zenekar számára kihívást jelentett, Lemmy egyre gyengült, állapotát viszont nem akarta kiteregetni a közönsége előtt, így minden energiáját a színpadon hagyta. Egy-két koncertet lemondtak ugyan, és olyan is volt, amely három szám után félbeszakadt, de a Motörhead-főnök rosszulléteit az orvosok sokáig csak egy korábban keletkezett vérömlenynek tulajdonították. Csak két nappal a halála előtt derült ki, hogy a rák egy igen agresszív fajtájával küszködött a szervezete, ő pedig ezt az időt a családja körében, kedvenc játékgépével töltötte, amit a kedvéért a közeli törzshelyéről szállítottak át az otthonába.
A hetvenedik születésnapja után néhány nappal elhunyt Lemmy búcsúztatóját a YouTube-on közvetítik, az emelvény két oldalán Marshall-ládák sorakoznak, középen egy emléktárgyakkal teli oltár, amit Lemmy ikonikus kalapja és csizmája, egy üveg Jack Daniel’s, és fényképek díszítenek. Családtagok, zenésztársak és barátok mesélnek kedves, vicces, időnként könnyekig ható történeteket, a ceremónia mégsem szomorú. Az életet ünnepli.
A szertartás végén aztán megpengetik Lemmy egyik basszusgitárját, majd nekitámasztják a Marshall-ládáknak, pont úgy, ahogy ő is tette, mielőtt lesétált a színpadról.
2017. december 24., Budapest
Második éve, hogy karácsonykor előveszem Lemmy önéletrajzi könyvét, a White Line Fevert. Az ünnepi időszakban beleolvasok néha, nem sokkal később pedig kölcsönadom egy srácnak. Ő kettővel járt felettem gimiben, egy-egy mosolyt váltottunk néha, a suli évei alatt végül mégsem beszéltünk. Hogy a hely vagy az idő nem jó, nem tudom, de később hiába keresztezzük egymás útját, hiába passzol sok minden, az életünk annyira eltérő ritmusban zajlik, amit egyikünknek sincs kapacitása felülírni. Néhány hónap után elengedjük egymást – és bár egyszer még rám ír emiatt, a könyvet végül sosem kérem vissza.
Majdnem három évvel később aztán megkapom a White Line Fevert a csávómtól – akinek a szülei Lemmyről nevezték el a kutyájukat –, az esküvőnkön a Whorehouse Blues szól, és az ünnepek ismét a szenteste született fenegyerek anekdotáival telnek.
Lemmy tovább fog élni. Élni fog a libabőrben és az adrenalinlöketben, amit a zenéje hallatán éreznek sokan, és élni fog mindabban, amit a tudtán kívül hagyott ránk. Így hiába is énekelte, hogy nem akar örökké élni, Lemmy tényleg halhatatlan.
Kiemelt kép: Getty Images / Michael Putland