Így javítottam meg az évet harminc nap alatt

–

2021-ben december elsején azt találtam mondani értekezleten: „ez egy nagyon szar év volt” – majd sietve hozzátoldottam, hogy „eddig”. A csapatban nagy derültséget keltett, milyen optimista vagyok így a tizenkettedik hónap elején. Ismerve a tavalyi évemet, tényleg az voltam. Életem legszarabb évét tapostam: halálesetek, betegségek, szakítás, műtétek, karantén, totális bizonytalanság minden fronton. Ha valaki erősebben megbökött volna, elsírom magam.

Így született meg hazafelé a fejemben a gondolat: mi lenne, ha kicsit megjavítanám ezt az elcseszett évet? Mi lenne, ha legalább a végére kerülne valami kis jó is?

Pár perc alatt meg is volt a koncepció: 30 nap van még az évből, én pedig mindennap tenni fogok valamit, ami egy kicsit megjavítja ezt a traumatikus időszakot.

Magányos akciónak indult

Másnap ki is írtam Instára, micsoda kihívást indítottam magamnak, még egy hashtaget is kitaláltam hozzá: #harmincnapegyev

Leírtam a szabályokat (mindennap egy dolog, ami boldoggá tesz, örömet szerez, megmelengeti a szívemet), és belevágtam. A legkülönfélébb dolgok dobták fel ezt a harminc napot:

• vettem egy cipőt
• ettem süteményt
• sétáltam egy nagyot a hóban 
• fürdőbe mentem Ági barátnőmmel
• olvastam
• találkoztam rég nem látott barátokkal

A dolgok jelentős részéhez nem is kellett pénz, csak az az idő, amit magamra szántam. Az az elköteleződés magam iránt, hogy én ezt az évjavítást megérdemlem, és meg is adom magamnak.

A napi évjavító tetteket szorgalmasan dokumentáltam Instán – ez kezdetben főképp nekem volt segítség, hogy a nagy év végi hajrában ne sikkadjon el a kihívás. Napokon belül viszont meglepő dolog történt: néhány olvasóm csatlakozott az évjavításhoz, és maga is használni kezdte a #harmincnapegyev hashtaget. Mivel be is tageltek a napi évjavító tetteknél, az Insta storymat csakhamar elözönlötték a kedves, vidám apróságok, amelyektől valaki egy picit boldog volt aznapra.

A kihívás második felére egyre többen szálltak be: akadt, aki mindennap, mások alkalmanként javították az évet, s miközben én is dolgoztam az enyémen, ezek a posztok hatványozták a saját örömömet. 

Egy csapat lettünk: az évjavítók. Akik nagyjából ugyanabban a szarban vannak, de ha már így esett, legalább nem várják meg, amíg hullámzik is. 

És tényleg elkezd javulni! 

Talán fura, de harminc nap tényleg elég volt ahhoz, hogy látványos változást érjek el a saját életemben. Volt, hogy végletesen kimerülve, éjfél előtt kicsivel kellett kitalálnom, most mi a fenét tehetek, amitől kicsit jobb lesz. Máskor már reggel megvolt az aznapi évjavító tettem, és ennek köszönhetően jobban bírtam az utolsó erőtartalékaimat is felemésztő munkát.  

Elképesztően sok üzenetet kaptam, amelyben megköszönték nekem, hogy elindítottam ezt az egészet — és mellé beszámolókat családi tragédiákról, betegségekről, mentális problémákról, amelyeket egy-egy percre sikerült elfeledtetni az évjavító tettekkel. Boldog voltam, mert tényleg úgy búcsúztattam el azt a kegyetlen évet, hogy volt benne jó is, amire emlékezni lehet.

2022 kicsit kegyesebb volt hozzám, de jónak semmiképp se mondanám. Őszre annyira kimerült voltam már, hogy egészen rácsodálkoztam, amikor októberben elkezdték kérdezgetni az olvasóim, idén is lesz-e évjavítás. Egyrészt még azt se fogtam fel, hogy mindjárt vége az évnek, másrészt olyan távolinak tetszett a múlt év decembere, hogy teljesen el is feledkeztem már a kihívásomról. 

Most is volt mit javítani

Aztán persze belevágtam újra. A sors iróniája, hogy épp az évjavítás első napjaiban történt több olyan dolog is, ami miatt piszok nehéz volt bármiféle pozitív gondolatot előbányászni a fejemből, sőt, rendesen lelkiismeret-furdalásom volt, amiért jól akarom érezni magam, ha csak napi néhány percre is. 

Aztán valami átfordult: arra jutottam, a legkevésbé azzal teszek jót magamnak meg a környezetemnek, ha elhagyom magam, és teljesen lerobbanok.

Úgyhogy még a tavalyinál is komolyabban vettem ezt az egészet.

És tényleg nem kell nagy tettekre gondolni:

• főztem egy jó vacsorát
• órákon át telefonáltam a barátaimmal
• együtt reggeliztem valakivel
• elvittem Puszit a kedvenc állatpatikájába, ahol választhatott magának egy ajándékot (sípolós rénszarvas… hagyjuk is…)
• összebújtam vele, úgy néztünk filmet
• vega töltött káposztát csináltam nagymamámmal
• társasoztunk a keresztlányomékkal
• elmentem fodrászhoz
• kifestettem a körmöm egy szép, ünnepi lakkal

A tavalyi csapathoz csatlakoztak még páran, akad, aki egy-egy napra, mások hűségesen mindennap jelentkeznek. Sőt: mindig van, aki jelzi nekem, hogy mi mindent tett, csak nem posztol róla. 

Gyűlölöm a toxikus pozitivitást. Ki lehet kergetni vele a világból, nem bírok és nem is akarok mosolyogni, ha szarul érzem magam, sőt, emberek közé se akarok menni, nekem az nem segít. Épp ellenkezőleg. 

Ebben a kihívásban épp az a jó, épp azért működik nekem, mert nem akarja letagadni, hogy bőven van mit megjavítani az évben. Attól, hogy nem veszünk tudomást a szarságokról, még megtörténtek, és később majd kibuknak. Ha szembenézünk velük, de tudatosan teszünk azért, hogy jobb legyen, akkor jobb lesz. Tényleg. Már egy finom teától, egy kedves üzenettől, egy félórányi olvasástól is. 

Mert figyelünk a jóra, arra, hogy ne csak tegyük, de iktassuk is: ma tettem valamit magamért, mert megérdemeltem. És ha mindezt csapatban is tesszük, anélkül, hogy köteleznénk egymást bármire – nos, nekem ennél jobban még semmi nem adta vissza a hitemet abban, hogy a legnagyobb mélypontok után is lehet jobb.

Őszintén szólva nem gondoltam, hogy ennyire jó lesz ez az egész. Vagy hogy ennyi ember bevonódik majd. A barátaim már úgy jelentkeznek be decemberben: „Lehetek a holnapi évjavítód?”

Szóval: jövőre veletek ugyanitt. Bízom abban, hogy egy sokkal, de sokkal jobb év után. Azért ne aggódjatok: egy kicsit még egy nagyon jó éven is lehet javítani, ugye? 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Csepelyi Adrienn