„De ő kezdte!” „Te meg folytattad!” – Ezért ne érvelj így se a gyerekeknek, se másnak

–

Nem titok: gyakran állok bele vitákba a számomra fontos kérdésekben. Ha úgy érzem, valakiből egy kommentben, üzenetben stb. a szexizmus, a kirekesztés vagy bármiféle előítélet beszél, akkor felhívom erre a figyelmét.

Az, hogy ilyenkor mi történik, nagyjából három forgatókönyv szerint szokott zajlani:

• azonnal belátja, és elnézést kér, jelzi, hogy el fog gondolkodni;
• elmagyarázza, miért van igaza, és még tovább megy a sértegetésben;
• elmagyarázza, hogy miért nem volt sértő, amit mondott, és miért csak én reagáltam túl.

Az első két eset igen ritka.

A leggyakoribb a harmadik, és amikor elindul a szokásos menet, az legtöbbször az alábbi elemeket tartalmazza:

• „bocs, nem tudtam, hogy ezzel nem szabad már viccelni” (tehát: bagatellizál, arra hivatkozik, nincs fogadókészség, felvevőpiac);
• „sajnálom, hogy ez nálad ennyire érzékeny téma” (tehát: nem vállal felelősséget, nem azt sajnálja, hogy ő valakit megbántott);
• „jó, hát látom, hogy ebben nem tudsz tisztán gondolkodni” (tehát: az én értékítéletemmel van a gond, nem az övével);
• „mutasd már meg, mi volt ebben a bántó!” (majd amikor megmutatom, elmagyarázom, akkor jön az előbbi három pont valamelyike);
• „oké, lehet, hogy nem volt szép, amit írtam, DE te meg túlreagáltad”;
• „annyira nem volt súlyos ez, hogy ennyire kioktató legyél!”.

Időzzünk el most az utolsó kettőnél – amely természetesen akkor szokott érkezni, amikor már többféleképpen igyekeztem elmagyarázni, miért nem oké az illető viselkedése.

Ilyenkor azt is kifejtem: elsősorban nem azt szeretném elérni, hogy az illető előttem vezekeljen, hanem azt, hogy megértse, mi a gond azzal, amit/ahogyan mondott, és legközelebb másokkal se viselkedjen így.

Illúzió, hogy célt érek? Meglehet. De attól még úgy érzem, tényleg soha semmi sem fog változni a társadalomban, ha nem mutatunk rá azokra a mintákra, amelyek felülírásával sokkal kellemesebb hely lehetne ez mindenki számára.

Itt álljunk meg egy pillanatra: gyakran vágnak vissza nekem azzal a vitában, hogy miért akarom ráerőltetni bárkire azt, hogy ne mondjon bántó dolgokat másoknak. Őszintén szólva ez az egyik legabszurdabb kérdés, amit nekem szoktak szegezni: hát miért érzi jól magát bárki attól, ha tudja, hogy valakit bánt valamivel, és mégis megteszi? Abban, hogy igyekszem rávilágítani, mi a gond a viselkedéseddel, prekoncepcióddal, bántó poénoddal stb., egyszersmind azt is állítom: én úgy hiszem, te nem vagy rossz ember, nem szerez örömöt számodra más fájdalma, megaláztatása, így hát, ha jelzem neked, akkor hálás leszel.

Oké, azt hiszem, tényleg hurráoptimista vagyok.

Mindenesetre úgy érzem,

ha megbántasz valakit, akkor neked az a feladatod, hogy a saját felelősségedet vizsgáld a történetben, nem pedig az, hogy pluszban még amiatt is rápiríts, vagy épp te legyél felháborodva, ahogyan ő erre reagál. Nem tudod ugyanis, mibe tenyerelsz bele, mit triggerelsz stb. És az, ha valakit különösen érzékenyen érint valami, nem jelenti, hogy ne kellene vállalnod a felelősséget.

Nem lehet ugyanis mindent letudni annyival: „De hát tudod, milyen érzékeny az ilyesmire!”

Menjünk vissza kicsit a gyerekkorunkba!

Hányszor, de hányszor hallottuk, amikor veszekedtünk egy másik gyerekkel (vagy jól meg is téptük egymást), és jeleztük, hogy nem mi kezdtük a balhét:

„De te meg folytattad!”

Hát, én ezt már akkor is baromi igazságtalannak éreztem, így aztán, amikor a fentiekről beszélgetve értekezleten Milanovich Domi pont ezt hozta fel, megörültem. Tényleg arra nevelnek ugyanis bennünket, hogy rosszul reagálni valamire pont ugyanolyan rossz dolog, mint elsőként (akár szándékosan) rosszat tenni a másikkal.

Ezzel az a legnagyobb baj, hogy a reakció – az elnevezésében is benne van, ugye – az akciót követi. És amikor valaki sért, bánt, gúnyol, nevetségessé tesz stb., akkor nem értem, miért azzal vagyunk elfoglalva, helyesen reagál-e a másik fél.

Egyáltalán: tényleg az lenne a helyes, hogy nem moccanunk, csendben tűrjük azt, ha valaki rossz érzéseket kelt bennünk? Annyit beszélünk mostanában határhúzásról, s közben arra kondicionálnak, hogy ne merjük jelezni, ha valaki páros lábbal tiporja a mieinket? 

Visszaütni nem szép – de hogy ugyanolyan súllyal essen latba, mint a bántás maga? Nos, ebben én nem vagyok olyan biztos.

Ha valaki megsért, akkor felzaklat. Dühös leszel, ingerült, felszínre hoz benned valami rosszat, triggerel, számos módon zökkenthet ki az alap-lelkiállapotodból. Milyen alapon várnak el tőled higgadt, „felnőtt” reakciót? Természetesen nem arról beszélek, hogy rendben lenne izomból behúzni neki egyet – szó sincs róla. Ugyanakkor álságosnak tartom, ha valaki (nota bene: gyakran épp az, aki megbántott!) azzal hozakodik elő, hogy „de túlreagáltad”. 

Egyáltalán mit jelent az, hogy túlreagálni?

Mihez képest „túl”? Ahhoz, ami neked még kényelmes lenne? Vagy van az érzelmeknek egy éles határvonaluk, amelyeket már nem illik átlépni? (Hangsúlyozom, érzelmekről, kifakadásról, visszaszólásról és NEM tettlegességről beszélek!)

Nemrég egy kommentfolyamban arra figyelmeztettek: nem az a baj, hogy a rokonok karácsonykor tolakodó és tapintatlan kérdésekkel vegzálnak, hanem az, hogy túl érzékeny vagy, és nem tudsz reagálni.

Hát nem tudom.

Nem gondolom, hogy azzal van a gond, aki egy friss szakítás után (vagy bármikor) nem azt akarja hallgatni, mikor vesz már feleségül valakit végre. 

Nem gondolom, hogy jó pofát kell vágni ahhoz, ha arról faggatnak, mikor szülsz már – miközben lehet, hogy minden vágyad egy gyerek, de nem sikerül, de ők erről mit sem tudnak. (Vagy épp nem akarsz egyáltalán, de ahhoz is mi közük?)

Nem gondolom, hogy az időrendiséget el kellene felednünk, és azt sem, hogy aki a vegzálásra egyszer csak kifakad, ugyanolyan hibás, mint az, aki folyamatosan cseszteti.

Ugyanis, ha az első (ti. a vegzálás) nem lenne, sosem születne meg rá a reakció. Ilyen rohadt egyszerű. Ha nem vágnak pofán a homokozólapáttal, eszembe se jut belelökni a homokozóba azt, aki rám csapott.

Értem, hogy (különösen bizonyos időszakokban) néha idegtépő kisilabizálni, most akkor melyik gyerek mit követett el először (erről az árulkodásról szóló cikkemben is írtam korábban).

De azzal, hogy azt sugalljuk, tök mindegy, hogy téged bántottak, megbüntetnek téged is, hiszen „te meg folytattad”, egyszersmind azt is kijelentjük: aki mások számára kényelmetlenül reagál adott helyzetben, az ugyanolyan rosszul viselkedik, mint aki őt bántja.

Ebből pedig mi következik? Az, hogy rengeteg ember felnőttként is ezzel az analógiával menti fel magát tulajdon gyarlósága alól:

• „lehet, hogy nem volt szép, amit tettem, DE TE MEG…”;
• „a reakciódból látom, hogy ez nálad érzékeny pont, szóval egyáltalán nem olyan durva, amit tettem”;
• „más ezen nem akadt volna ki ennyire!”. 

És így tovább.

Szerintem a bántás önmagában is épp elég rossz (mondhatjuk: büntetés). Nincs szükség arra, hogy valakit duplán büntessenek – a miért is? Hát ez az. Azért, mert megvédte magát, vagy visszavágott.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / fizkes

Csepelyi Adrienn