–

Néha még engem is meglep a gyűlölet, amivel a közösségi média felületein a kommentszekcióban napi szinten találkozom, és

ez a gyűlölet szerintem már rég nem a gyűlölet tárgyáról szól, hanem valami egészen másról.

Van egy nő. A barátom. Ismeri őt az egész ország, meg a testvérét is. Gyakran írnak róluk a lapok, akkor is, ha ők ezt nem akarják. Az emberek pedig gyakran elmondják a véleményüket: „Dagadt vagy!” „Ronda vagy” „Idegesítő vagy.” „Szar a hangod.” „Szar a pasid.” „Buta vagy! „Kurva vagy.” „Elöl deszka, hátul léc vagy.” „Minek nyilatkozol?” „Miért nem nyilatkozol?” „Miért nem mész már az anyádba?”

Igen, jól látod, ezek olyan kommentek, amik mellett el kell szépen sétálni, pontosabban el se kell olvasni őket. Mert simán lehet, hogy dagadt, lapos, buta, hülye, szar hangú, meg még idegesítő is, de senkinek nem kötelező nézni vagy hallgatni senkit.

„Persze, mert velük van tele minden” – mondják erre.
„Persze, mert miattuk veszik meg az újságot. Még azok is, akik utálják őket” – válaszolom én.
„Persze, mert ezer éve nem írt új dalt” – mondják megint.
„Persze, mert a rádiók nem játsszák őket, egyébként itt meg itt koncerteznek, vettél rá jegyet? Tudod, hogy mit csinálnak?” – válaszolom én.

Ez a cikk azonban nem róluk szól, hanem a jelenségről.

Tudom, hogy lerágott csont azt mondani, hogy ha valakit nem szeretsz, akkor ne kövesd, ne nézd, tiltsd le, és nem jön többé szembe.

De nekem úgy tűnik, mintha sokan kifejezetten élveznék, ha dagonyázhatnak a gyűlöletükben és a fröcsögésben, és csámcsoghatnak teli szájjal azon, aki valamiért nem áll közel a szívükhöz. Mintha ez egy külön foglalatosság lenne, beszólogatni, kifejteni, hogy miért nem tetszik, miért ronda, dagadt, idegesítő és tehetségtelen.

De ha bárki is azt gondolja az indulata alatt, hogy csak véleményt mond – mert szeretnek ezzel takarózni –, az óriásit téved. A vélemény nem személyeskedik, nem kötözködik, és nem fröcsög. A vélemény az, amit képes vagy megtartani magadnak, ha kell. 

A véleményre ugyanis nem biztos, hogy mindenki kíváncsi, mégis jóval többször hangzik el különféle formában, mint amennyi igény vóna' rá. Merthogy az ilyen vélemény célja valójában a bántás. 

De nézzük, mi a különbség vélemény és véleménynek hitt trollkodás között:

„Figyelj, szerintem a hangod nem elég képzett.”
„Figyelj, szerintem ez a könyv nem eléggé jó, van benne egy csomó logikai bukfenc, és nem is annyira olvasmányos.”
„Figyelj, szerintem ezt még sokkal többet kellene gyakorolnod, mert nem vagy benne annyira ügyes.”
„Figyelj, ez a film… hát, nem tudom, nem az én stílusom, nekem nem adott semmit, sőt, azt sem tudom, miről akart szólni igazán.”

Na, ezek vélemények, amik ha fájnak is, nem személyeskednek, nem mérgeznek célirányosan, és nem ócsárolnak.

Ugyanezek más verzióban:

„Fú, de idegesít a kappanhangod.”                                     
„Mekkora szar ez a könyv, zéró tehetséggel hogy lehet eddig eljutni?”
„Ilyen szar filmet nem is emlékszem, mikor láttam utoljára.”
„Hogy néz már ki ez az idióta, tehetségtelen kretén?”

Szerintem a világ úgy van összerakva, hogy elképesztően sokan élünk benne, és rengeteg dologban különbözünk egymástól. Nem hasonlítanak egymásra sem az igényeink, sem az ízlésünk. Valaki ezt tartja szépnek, valaki meg amazt. Valaki ilyesmit szeret olvasni/hallgatni/nézni, valaki meg amolyat. Persze, vannak tehetségesebb emberek, vannak próbálkozók, és vannak olyanok, akik tisztában vannak a képességeikkel, és ahhoz mérten alkotnak, mások meg rosszul mérik fel a képességeiket. 

De a művészet például eléggé tág fogalom, jó sok minden elfér benne. 

Hozzám is számtalanszor érkezett már olyan hozzászólás, hogy „idegesítő vagyok, túl sok, amit csinálok, szar is, és senki se kíváncsi rá”. Jó, oké, értem.

Én pedig nagyon sokszor éreztem magam emiatt kurva szarul. Sokszor letiltottam őket vagy visszapofáztam, mert csak azért se' fogom magam hagyni. Megérteni viszont sosem fogom, miért érzi bárki szükségét annak, hogy mindezt elmondja.

Sajnos nem mehetek oda mindenkihez, hogy meggyőzzem őket arról, engem bizony érdemes követni és olvasni, mert én szép, okos és tehetséges vagyok (pláne úgy, hogy nem így gondolkodom magamról.) A fent említett barátnőim se mehetnek oda külön-külön mindenkihez, hogy bebizonyítsák a tehetségüket.

Arról viszont érdemes lenne mindenkinek elgondolkodnia, hogy mi az, amit a „véleménye” kinyilatkoztatásával el akar érni. Neki talán jobb lesz azután, hogy elmondta? Vagy ennyire fontos az a néhány óra, amíg a másiknál többnek érezhetik magukat? Változtat az valamit a másik emberben? Vagy emiatt el fog tűnni a süllyesztőben?

És ha eltűnik, akkor jobb lesz majd az élete azoknak, akik a pokolba kívánták őket?

A világ nem olyan, amilyennek elképzeljük. Nem mindig úgy történik, ahogy nekünk tetszik. Egyet tehetünk: hogy arra figyelünk, aki és ami örömet okoz. Vagy legalábbis törekszünk rá, hogy arra fordítsunk több figyelmet.

Szentesi Éva

Olvasd el Kormos Anett két korábban megjelent írását is a témáról: Így kommenteltek ti. Vagyis én

Kedves kommentelő, van számodra 9+1 tanácsom

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ PeopleImages