A megcsalás központi eleme az árulás, nem pedig a szex

–

Mi az a poliamoria?

Bár a kettőnél több tagot magukba foglaló szerelmi kapcsolatok egyidősek az emberiséggel, a modern poliamoria fogalma nagyjából három évtizede jött létre Kaliforniában. Röviden azt jelenti, hogy valakinek egyszerre több romantikus partnere lehet, minden résztvevő tudtával és beleegyezésével (az illető partnerei nem állnak feltétlenül romantikus kapcsolatban egymással, de olyan struktúrák is léteznek, amikor igen). Nem megcsalásról, poligámiáról (többnejűségről) vagy háremgyűjtésről van szó, hanem etikus nonmonogámiáról, amely őszinteségen, partnerségen és bizalmon alapul. 

Persze a polik életének is része időnként a fájdalom, a féltékenység és a kétségbeesés, de ahelyett, hogy a párjuk korlátozásával próbálnák meg elkerülni ezeket az érzelmeket, inkább igyekeznek szembenézni velük, és feltárni, mi rejlik mögöttük.

Ahhoz pedig, hogy képesek legyenek több kapcsolatot összehangolni, jó színvonalon működtetni, rengeteg tudatosságra, empátiára és jó kommunikációs készségekre van szükségük. Így hát a poli eszköztár rendkívül gazdag – annak megismerése, elsajátítása akkor is hasznos, ha te magad nem vágysz több szerelmi partnerre (még vagy a jövőben sem). 

Ezért is olvastam el Franklin Veaux és Eve Rickert Nyitott szívvel több kapcsolatban című könyvét, amelyet sokan a polik bibliájaként tartanak számon. A kötet a Bioenergetic Kiadó jóvoltából végre magyarul is elérhető, hála többek között azoknak az önkénteseknek, akik közreműködtek a fordításban, lektorálásban. A kötet közel ötszáz oldalon át, a szerzők és az ismerőseik történetein, tapasztalatain keresztül tárgyalja az etikus poliamoria elméleti és gyakorlati kérdéseit. Alább pár olyan szempontot fogok bemutatni, ami számomra különösen fontos volt. 

Sorozatos monogámia és a „kapcsolati mozgólépcső”

A bevezetőben nem voltam teljesen pontos. A legtöbben nem monogámiában, hanem sorozatos monogámiában élünk, azaz éveket, évtizedeket töltünk egy partnerrel, majd a kapcsolat felbomlása után (amelyhez gyakran a hűtlenség is hozzájárul) új személy mellett köteleződünk el. Ha már itt tartunk, az sem mindegy, mit értünk egyáltalán monogámián. Egyes elméletalkotók ugyanis a monogámia legalább négy típusát különböztetik meg: a szexuális, az érzelmi, a szociális és a pénzügyi monogámiát.

Ha még eggyel mélyebbre megyünk, azt látjuk, hogy eleve a szexuális kizárólagosság sem egyértelmű (belefér-e a flört, a csók, az ölelés, a tánc?). De ott vannak még az érzelmek is (mennyire tárulkozunk ki másoknak, kikkel folytatunk intim beszélgetéseket), a társas tevékenységek (rosszulesik-e, ha a párunk nem velünk megy síelni, vagy mással nézi meg azt a filmet, amit mi szerettünk volna vele), illetve a financiális kérdések (kit támogat anyagilag, kit vesz bele a végrendeletébe). Összességében tehát elmondhatjuk, hogy 

noha sok kapcsolatban alapnak vesszük a monogámiát, jócskán eltérhet, ki mit ért rajta, és rengeteg konfliktus származhat abból, hogy nem folytatunk tisztázó beszélgetéseket róla. 

Amiről talán a legtöbb embernek egyértelműbb elképzelései vannak, az a „kapcsolati mozgólépcső” – még akkor is, ha pont ezzel a kifejezéssel esetleg még nem is találkoztak. A szószerkezet azt a normatív forgatókönyvet jelöli, ahogyan egy párkapcsolatnak fejlődnie kellene: a megismerkedést randizás, járás, összeköltözés, elköteleződés, végül gyerekvállalás követi. A mozgólépcső metafora azért is érzékletes, mert arra hívja fel a figyelmet, hogy az elvárások szerint csak előre lehet haladni. Ha megállsz egy szinten, az biztosan elakadás (hiába érzed jól magad), ha egy korábbi állapotra térsz vissza, az biztosan kudarc.

Ha randiztok, azt kérdezik, jártok-e már. Ha jártok, azt, hogy mikor lesz esküvő. Ha összeházasodtatok, mikor lesz gyerek, ha van már gyerek, mikor jön a következő. A párkapcsolat iránya ebben a szemléletben lineáris és kötött, az élet viszont meglehetősen kusza.

Ha megváltoznak az igényeink, az élethelyzetünk, az elkezdi feszíteni a kapcsolat kereteit, és ha kevés a mozgástér, akkor hajlamosak vagyunk inkább egy új partnerrel elindulni a mozgólépcsőn, a legaljáról a csúcs felé.

A kapcsolatok nem vesznek el, csak átalakulnak?

„Hisszük, hogy a tudatos gondossággal felépített kapcsolatok kielégítőbbek, és nagyobb valószínűséggel vezetnek boldogsághoz, mint azok, amelyeket az alapértelmezett társadalmi elvárások határoznak meg” – írja Franklin és Eve, részben a kapcsolati mozgólépcső kritikájaként. Ha csak azért teszünk meg dolgokat a párkapcsolatunkban, mert „az a következő lépés”, az nem sok jóra vezet. Másrészt a poliamoria, mivel rugalmasabb kapcsolati forma, talán jobban magában hordozza azt a lehetőséget, hogy akkor sem kell feltétlenül szakítanunk, ha mindketten változunk, vagy kiderül, hogy bizonyos kérdésekben nem összeegyeztethetők az igényeink. 

A leszbikus-biszexuális-queer közösségen belül, amelynek én is tagja vagyok, amúgy is talán megszokottabb, hogy jóban maradunk az exeinkkel (nevezzük egyfajta sisterhoodnak), hiszen nagy valószínűséggel közös barátaink vannak, illetve lépten-nyomon egymásba botlunk különböző eseményeken. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy a szétválás után rögtön a másik lesz a legjobb barátod, hanem úgy, hogy pár hónap, akár év szünet után újra felveszitek a kapcsolatot, vagy akár az első pár randi után inkább úgy döntötök, még az elején barátságra váltotok. Ha belegondolsz, valahol lesújtó dolog, hogy teljesen meg kell válnod valakitől pusztán azért, mert egy-egy (központi) dimenzióban nem jutottatok dűlőre egymással, miközben szoros kötelékek alakultak ki köztetek. Persze a kapcsolat fenntartása mindig könnyebb a több hatalommal bíró félnek, annak, aki kevésbé függ a másiktól – ezt fontos figyelembe venni. 

A poliamoria mindenesetre egy olyan struktúra, amely hatékonyabban képes kezelni a romantikus partnerek közötti különbségeket. Mivel nincs meg az az elvárás, hogy szinte valamennyi igényünket egy és ugyanazon embernek kell kielégítenie az idők végezetéig, kisebb a veszélye a súlyos megalkuvásoknak és a bűntudatnak, ha valamit mi nem tudunk megadni a párunknak. 

Tegyük fel, hogy két ember nagyon szereti egymást, nagybetűs társakként funkcionálnak a mindennapokban, együtt építik az életüket. De az egyiküknek sokkal alacsonyabb a libidója. Vagy egyáltalán nem kalandvágyó a szexben. Vagy kevésbé társaságkedvelő, legszívesebben mindig otthon lenne. Vagy nem akar gyereket. Elvárható-e a másiktól, hogy ezekről a dolgokról egy életre lemondjon? Persze rávághatjuk, hogy „hát keressen olyan embert, akivel eleve hasonlóbbak a vágyaik”. A baj csak az, hogy sok ember nincs igazán tisztában a vágyaival, ráadásul ezek az igények, szükségletek folyamatosan változnak, így a kapcsolat későbbi pontján is keletkezhet össze nem illés. 

Kommunikációból sosem elég

Máig tartja magát a hiedelem, hogy bizonyos dolgoknak automatikusan működniük kéne egy kapcsolatban, ezért ezekről nem is érdemes beszélni. Gyakran esünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, ha a másik szeret, magától ki kellene találnia, mire vágyunk (az ágyban, a hétköznapokban, bárhol). Ha hirtelen nem megy neki, akkor vagy nem szeret minket eléggé, vagy nem ő az igazi. Egyébként is, ha folyton megbeszélünk dolgokat, nem fog ellaposodni a szerelmünk? „A kapcsolati dinamika önmagában is hatalmas rejtély, nincs szükség még több titokzatosságra” – véli Franklin és Eve, akik szerint mindig lesz mit felfedezni egymásban, bármennyit kommunikálunk. Persze „kemény munka, amíg megtanuljuk értelmezni és kifejezni a szükségleteinket, és képesek vagyunk felelősséget vállalni az érzelmeinkért. De ez az előfeltétele annak, hogy jó kapcsolatunk legyen” – írják. 

Akkor van a legnagyobb esélyed arra, hogy megkapd, amit szeretnél, ha tudsz és mersz kérni.

Ezzel persze sebezhetővé válsz, hiszen a másik nemet is mondhat neked, vissza is utasíthat téged. Különösen a kapcsolat kezdetén igyekeznek sokan taktikázni, sejtelmesen fogalmazni vagy kivárni, hogy kvázi észrevétlenül visszatáncolhassanak, ha mégsem a reményeiknek megfelelően alakulnak a dolgok. Vagy azt gondolják, a másik a hatásukra majd úgyis megváltozik, ezért belemennek olyan megállapodásokba, amelyekbe nem kellene. Ha viszont minden rendben megy, akkor meg a kezdeti, intenzív, rajongással teli szakaszra jellemző, hogy ilyen állapotban hajlamosak vagyunk elnézni egymás hiányosságait, a kisebb-nagyobb kellemetlenségeket. Holott ez lenne az az időszak, amikor a határok meghúzása a legfontosabb annak érdekében, hogy olyan alapokat hozhassunk létre, amelyek mindkét fél számára elfogadhatók, és hosszú távon is fenntarthatók.

Határokat húzni néha elképesztően nehéz. Azért annyira nehéz, mert „a határok definiálása azt is jelenti, hogy vállalod: léteznek olyan körülmények, amelyek a kapcsolatod végét jelentik” – ez természetesen nemcsak romantikus, hanem családi-baráti kapcsolatokra is érvényes.

Egy másik gyakori probléma, hogy az emberek néha határhúzásnak tartanak olyan dolgokat, amelyek inkább a parancsolgatás vagy a kényszerítés kategóriájába tartoznak. Az nem határhúzás, hogy a másiknak megmondod, mit tegyen, hogyan éljen. A határhúzás fő jellemzője, hogy saját magadra, a veled összefüggő társas helyzetekre irányul. A határokat a saját testünk, az elménk, az érzéseink, az időnk, a velünk tölthető intimitás köré húzzuk. 

Jogunkban áll eldönteni, kinek és milyen körülmények között biztosítunk hozzáférést saját magunkhoz. Nem írhatjuk tehát elő neki, hogyan viselkedjen, de azt megmondhatjuk, hogy ha továbbra is így viselkedik, akkor mi nem találkozunk vele (most felnőtt és felnőtt közti kapcsolatról beszélek). A könyv részletesen tárgyalja továbbá azokat a helyzeteket, amikor valakinek a metamorja, azaz a partnerének a partnere ellenszenves.

Ezek a fejezetek tulajdonképpen akkor is hasznosak, ha metamorok helyett egy nehéz természetű anyósban-apósban, egy idegesítő nagybácsiban, vagy más rokonban-barátban gondolkodunk, aki a párunk társas környezetéhez tartozik. Érzékeny és összetett helyzetek ezek, amelyek megfelelő kezelésében talán három fő szempont érvényesül: alapvetően hagyd rájuk a konfliktusaik rendezését, miközben a háttérben támogatod a partneredet; igyekezz kedves, tiszteletteljes maradni azzal az emberrel, aki, még ha problémás is, a párodnak fontos; azt igenis meghatározhatod, te mennyi időt töltesz az adott személlyel. 

A féltékenység gyakran önmagunkról szól

A poliamoria természetesen nem azt jelenti, hogy mindent szabad. Sőt, bizonyos értelemben több odafigyelést, megbeszélést, önelemzést igényel, mint a monogám kapcsolatok, hiszen kevesebb benne a forgatókönyv, és több a résztvevő. Extra kihívások elé állíthatja az emberek érzelmi rugalmasságát, hiszen kevésbé jellemző rá az önmagunk és a másik korlátozása, inkább arról van szó, hogy mindenki igyekszik szembenézni a saját félelmeivel. Mert amikor féltékenyek vagyunk, néha hajlamosak vagyunk összekeverni a kiváltó okokat a valódi okokkal. Azt hisszük, az a bajunk, hogy a párunk túl sok időt tölt egy barátjával, vagy időnként megiszik egy kávét az exével. De előfordulhat, hogy valójában mi vagyunk bizonytalanok, rettegünk a veszteségtől, tartunk attól, hogy felcserélhetők vagyunk, bekapcsol a birtoklási vágyunk, az alkalmatlanságérzésünk, a szeparációs szorongásunk. Lehet, hogy nem tudunk egyedül lenni, vagy a párunktól várjuk, hogy minden társasági igényünket kielégítse. 

A poliktól ezen a téren is sokat lehet tanulni. Szerintük ilyenkor elsősorban nem az a megoldás, hogy a párodat teljesen eltiltod egyes emberektől, vagy egyes tevékenységektől (például nem mehet el nélküled bulizni, vagy nem fogadhat el egy külföldi ösztöndíjat). Az így megszerzett biztonság amúgy is törékeny, hiszen nem belülről fakad, hanem külső tényezőktől, egy másik ember viselkedésétől függ. Jobban jársz, ha inkább lemész a probléma gyökeréig, és a saját önbizalmadon, illetve a kettőtök közti kapcsolaton dolgozol. Kérdezd meg tőle, mit értékel, mit szeret benned. Fejezd ki, hogy megerősítésre, támogatásra van szükséged. Teremtsetek olyan helyzeteket, amelyben átélheted, mennyire különleges vagy neki. Ahelyett pedig, hogy számonkérnéd, kivel mennyi időt tölt, inkább arról beszélj, neked mennyi időre, milyen közös programokra lenne szükséged vele. 

Ettől még persze előfordulhat, hogy a párod valóban megszeg olyan megállapodásokat, amelyekben előzetesen megegyeztetek.

A megcsalás központi eleme az árulás, nem pedig a szex. Ráadásul sokan nem is mondják el a hűtlenségüket a partnerüknek, mert azt gondolják, az igazság jobban fáj, mint a hazugság. A hazugsággal viszont azt a lehetőséget veszed el a másiktól, hogy minden lényegi információ birtokában, szabadon dönthessen arról, folytatja-e a veled való kapcsolatot.

A hazugságban tehát sok a gyávaság, az önzés. Franklin és Eve egy coach barátjuk, Marcia Baczynski szavait idézik, aki azt mondja: ha valamit félünk kimondani, az azt jelenti, hogy nagyon is ki kéne mondanunk. Mert akkor szinte biztos, hogy az a valami a másikra is tartozik. Ha például mentális betegségünk, szerfüggőségünk alakult ki, szerelmesek lettünk valaki másba, elvesztettük a munkánkat, új igényeink, vágyaik, prioritásaink jelentkeztek, az a partnerünkre is tartozik, őt is döntési helyzet elé állítja. 

Az elköteleződés tehát úgy működik, hogy azt újra és újra felül kell vizsgálni, meg kell erősíteni, vagy éppen lazítani, elengedni, ha az a helyes döntés. És itt jön be az egyik alapelv, amelyre a Nyitott szívvel több kapcsolatban című könyv szerzői sűrűn hivatkoznak. Így szól:

„A kapcsolatban részt vevő emberek fontosabbak, mint maga a kapcsolat.” Ez számomra azt is üzeni, hogy a párom boldogsága, jólléte fontosabb nekem annál, mint hogy mindenáron velem legyen.

Szerintem ez egy olyan mondat, amely a legnehezebb pillanatokban is tartást adhat. Engem arra emlékeztet, hogy merjük kreatívan alakítani a kapcsolatainkat, hogy azok gazdagítsanak minket, és ne mi áldozzuk fel magunkat a kapcsolat oltárán. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy akkor mindenkinek polinak kéne lenni. Nyilván teljesen oké, ha nem vagyunk azok, azt viszont ne adjuk fel, hogy dolgozzunk a kapcsolatunkon. Ne hagyjuk, hogy eluralja az életünket a megszokás, a beletörődés, a „vele még mindig jobb, mint egyedül” hozzáállás. Akkor se, ha egy kapcsolat sikerét a kívülállók szemében szinte kizárólag az együtt töltött idő hossza adja. Annyi minden másban is mérhetnék egy kapcsolat sikerét: érdemes elsősorban ezeket kiaknázni, ezeket szem előtt tartani. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / milanvirijevic

Milanovich Domi