Dédpapa 100 éves mesekönyve a mai gyerekszobában

–

Tekintetes urak, vagonlakások és dzsessz mackószemmel az első világháború utáni Budapesten

A nagycsaládi nyaralóban, egy vályogfalú parasztházban bukkantam rá a százéves mesekönyvre. A tányértalpú komát ábrázoló, nem túl bizalomgerjesztő borító már máskor is a kezembe akadt a gyerekholmik limlomjában, de egyáltalán nem éreztem a vágyat, hogy beleolvassak. Nem tudom, másnál hogy megy a közös tulajdonú, örökölt ingatlan fenntartása, de nálunk mindenki ide hordja, ami otthon már nem kell neki, kidobni viszont sajnálja – így dolgozott bennem némi előítélet a csúnyácska könyvet illetően. Amikor azonban már egy hörcsögtartástól szóló mesés kézikönyvet is az elejétől a végéig kiolvastunk (akkor még nem volt hörcsögünk, azóta lett), úgy gondoltam,

eljött az idő, hogy adjunk egy esélyt a pipázó medvének. A ködös, esős őszi szünetben, amíg vártuk, hogy a kandalló előtt megszáradjanak az átázott túracipők, végre kinyitottam a kopott könyvet. Egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt, amikor megláttam az ajánlást: „Névnapodra szeretettel szüleidtől 1926. III. 8.”

A mese, ami összeköt az ősökkel

A dátumból kitaláltam, hogy a nagypapám kapta Zoltán-napra, és hamarosan az is kiderült, hogy kilencéves volt ekkor. A belső oldalon a cím kiegészül egy évszámmal: Tányértalpú koma utazása Hollandiába 1922-ben. Írta Bocs Bálint, aki valójában Sas Ede író, újságíró, szerkesztő. A szerző valószínűleg kedvelhette az állatos vezetékneveket, mert eredetileg Hille Ede néven született 1869-ben.

A tudat, hogy a nagypapám, akit én már csak idősként, 72 és 84 éves kora között „ismertem”, ezt a könyvet lapozgatta annyi idősen, mint nagyjából most az én gyerekeim, egészen más színben tüntette fel előttem a furcsa mackót. Mint egy közös ismerősre, úgy kezdtem rá tekinteni, aki összeköt minket egy évszázad távlatában.

Az én gyerekeim már nem ismerték a dédpapájukat, de Tányértalpú koma közvetítésével találkozhattak vele, vagy legalábbis azzal a korral, amiben ő gyerekeskedett.

Trianonon innen és túl

A megsárgult lapokon az első világháború utáni Magyarország képe rajzolódik ki előttünk. Az első fejezetben megismerjük az emberi tulajdonságokkal és ranggal felruházott medvét, Tányértalpú Barnabást, a Tátra, Fátra és Mátra örökös urát, erdészt és méhészt. Illetve valószínűleg csak nekünk, maiaknak kellett megismernünk, Tányértalpú koma kalandjai ugyanis nagy népszerűségnek örvendtek a XX. században; a hollandiai kötet a sokadik a sorban.

A főszereplő hírneve a mesébe is beleszövődik: Barnabást Budapesten felismerik az utcán a gyerekek, mert olvasták a történeteit, és csak az ő rajongásuknak köszönheti, hogy a lovas rendőr nem bünteti meg a tömött villamos lépcsőjén való „lógásért”.

Tányértalpú koma nem egyszerű kalandvágyból érkezik a fővárosba: azért hagyja hátra Mackóváron élete párját, Zsuzsánna asszonyt és a tört magyarsággal beszélő tót szolgákat, hogy az orosz hadifogságból szabaduló fiát Budapesten várja, majd hazavigye az új országhatárokon túl található otthonukba. Tányértalpú már a Pestre való készülődéskor nehézségekbe ütközik: hiába tömné meg Mackóné gyorsan az útravaló tarisznyát, férjura sóhajtva inti le: „Hej, édes anyjukom, nem úgy van az most, mint volt régen, nem az a nap süt az égen! Rossz időket élünk, rossz csillagok járnak! Nem ülhetünk most egyszerűen a vasútra, aztán hipp-hopp, odaröpít a gőzparipa, ahová akarjuk! Manapság az embernek útlevelet kell váltani, ha a Tátrából Budapestre akar utazni.”

Az első kaland tehát az útlevél szomorkás hangulatú megszerzésével telik, vannak azonban olyan ravasz egyének, mint Csalavér, a róka, aki kikerüli a bürokráciát, és a medve csomagjába bújva annak tudta nélkül szökik át a határon.

A Gellért Szállóból vagonlakásba

Budapestre érve aztán több kellemetlen meglepetés éri a tekintetes mackó urat.

A vonatból kiszállva már a taxiban, vagyis a kétfogatú kocsiban, azzal szembesül, hogy a soknak hitt pénze vajmi keveset ér a háború utáni infláció miatt.

A medvének meggyőződése, hogy a kocsis be akarja csapni, amikor harmincszor annyi pénzt kér, mint amennyit a taxamérő mutat, és csak a Gellért Szállóból elősiető portásnak hiszi el, hogy az új szorzó érvényes. Nem is tudja sokáig fizetni a rangjának egyébként megfelelő úri szállást, így kiadó lakás után néz a városban. De hiába keresi a kiadó szobákról szóló hirdetéseket, amik emlékei szerint minden ház kapuján ki voltak függesztve. 

Megtudja, hogy „Budapest lakossága az utóbbi időben nagyon megszaporodott. A hosszú, hosszú háború alatt szünetelt az építő munka, hát most nincs elég lakás. Tehát lakáshivatal ítéli oda, ami lakás akad, annak, akinek legnagyobb szüksége van rá.”

Barnabás nem sokat teketóriázik, indul a lakáshivatalba, ami néhány napon belül már a második bürokratikus kálváriája. A hivatalban beleszédül a hömpölygő tömeg látványába és a döbbenetbe, mennyien várakoznak lakásra. Végül minden tekintélyét latba vetve, egyenesen a hivatal elnökéhez fordul segítségért, aki a tátrai medve bemutatkozása után felteszi az adott helyzetben jogos, de az ügyfél számára kifejezetten sértő kérdést: „Uraságod tehát menekült?”

Tányértalpú koma felháborodottan utasítja vissza a menekültstátuszt, szállás mégsem akad neki máshol, csak egy üres pályaudvari vagonban. Egy darabig morgolódik a helyzeten, de megnyugszik, amikor megismerkedik új szomszédaival, egy derék székely családdal. A csupa pozitív jelzővel ellátott „jóképű magyar” és barátságos felesége vagonlakásban élnek gyerekeikkel, a szolidáris összetartás rögtön kialakul a frissen határon túliakká váltak között.

Budapesti sikk kontra nyomor

Tányértalpú koma, amíg fia hazatérésére vár, meglátogatja az állatkertben budapesti rokonait, akik keserves látványt nyújtanak. Barnabás kedvességnek szánt naivitással a városi trendeket okolja a fogyásért: „A budapesti úri dámáknál most az a divat járja, hogy erővel lesoványítják magukat. Bolond egy divat, annyit mondhatok. Talán csak nem követi sógorasszony ezt a szokást? Úgy szép a mackóné, ha mentől kövérebb!”

Nyilván kiderül az igazság, hogy a pesti medvék éheznek, és még így is örülnek, hogy túlélték a háborút – a szomszédos fókafamília ugyanis kipusztult.

A termetes tátrai rokon alaposan bevásárol a nélkülöző atyafiaknak, és később pont azért megy Hollandiába (ahogy a könyv címe utal rá), hogy a többi nélkülöző magyar gyerekkel együtt állatkerti unokahúgát és öccsét is elkísérje a gyógyító utazásra a holland misszió szervezésében.

Előtte azonban még mulat egyet a pesti éjszakában a fiával, aki végre-valahára megérkezik a messzi „Muszkaországból”.

Az ínséges sorsok bemutatása után nagy kontraszttal belecsöppenünk az élőzenés, vakító fényességben úszó, előkelő éttermek világába. Az utcára néhány helyről kihallatszik „a csengő-bongó katonamuzsika”, ők azonban a jazz band feliratú helyet választják. Miután nagy csalódásukra kiderül, hogy a jazz band nem étel, a pincér javaslatára „rossz böff”-öt (roast beef), azaz marhasültet rendelnek.

A mesekönyv egyik legszórakoztatóbb jelenete az, amikor felcsendül a dzsessz: Tányértalpú koma szemszögéből nézve remek karikatúrát kapunk a korabeli szórakozásról. A tátrai tekintetes úr hiába fogja be a fülét, így se tudja kizárni a visító zenebonát, de csak akkor borzad el igazán, amikor egy legény és egy „bokorugró szoknyás” leány táncra perdül a parketten. „Lengedeztek, hajladoztak, közben a legény úgy megzöcskölte a táncosnőjét, mint a kukoricás zsákot.” 

A pincértől megtudja, hogy ez a híres simi, de Barnabás nem bírja sokáig nézni a „csámpás táncot”. Hamar magyar nótát rendel a zenészektől, táncra kér egy úri kisasszonyt, és „magyar méltósággal, gavallérossággal” eljárja a csárdást.

Történelem a gyerekszobában

Kíváncsi voltam, vajon mennyire fogják élvezni a gyerekeim ezt a kissé régies nyelvezetű, számukra akár ismeretlen szavakkal tarkított szöveget, de hamar megnyugodtam: Tányértalpú koma nem okozott csalódást a XXI. században sem. A mese száz évvel a születése után is elvarázsolja és magával sodorja a hallgatóságot egy olyan világba, amelyet már csak a történelemkönyvekből ismerünk.

Az óvodás kisfiamat annyira megfogta az önérzetes mackó karaktere, hogy azóta is emlegeti a könyvből tanult indulatszót: „A hercsuláját!” Talán épp ezt szót használta a dédpapa is, amikor a sovány medvéket meglátta a budapesti állatkertben.

Héda Veronika