A múltunk vezet bennünket a jövőbe – Amikor a gyereknek is élvezet múzeumba járni

–

Múzeumba járni szuper, tényleg!

Aki velem egyidős vagy idősebb, most biztosan azt gondolhatja, hogy teljesen megőrültem, amiért ilyen sületlenségeket írok.

Nem mondom, joggal gondolhatják, hiszen a mi emlékeink a múzeumokról, tárlatokról nem éppen pozitívak. Mi még arra emlékszünk, hogy sokszor félhomályban, dohos, naftalinszagú termekben – fogalmam sincs, valójában milyen szaga van a naftalinnak, de azt tudom, hogy büdös –, hátratett kézzel, néma csendben kellett sétálni.

Közben pedig valaki beszélt hozzánk nagyon unott hangon, és többnyire száraz tényeket közölt, monologizált. Nem lehetett elidőzni sehol, hiszen „haladni kellett”, szigorúan egyszerre, és azt is meg kellett nézni, ami igazából nem érdekelt. Természetesen egyetlen tárgyat vagy képet sem lehetett kihagyni, az főben járó bűn lett volna.

A csendet sokszor törte meg bársonyszékeken üldögélő, nyugdíjas nénik és bácsik éles, kemény hangja

Rendre intettek mindenkit, aki éppen arra járt, pisszenni sem lehetett. Azért sem értettük ezt a csendkényszert, mert ők bizony elég hangosan utasítgattak bennünket.

Ha pedig közeledtél egy tárgyhoz, hogy jobban lásd, azonnal rád parancsoltak, hogy hagyd el azt a részt, ahova szigorúan tilos belépni, de nem jelezték egyértelműen, hol van az a bizonyos határ.

Ilyen dolgok sejlenek fel bennem a gyerekkoromból, így aztán nem is tudnám megmondani, hogy milyen múzeumokban jártam akkoriban, azt meg végképp nem, hogy mit láttam ott. Csak annyi maradt meg, hogy egyáltalán nem volt jó élmény.

Tanárként alapelvem, hogy csak olyan kiállításra, múzeumba viszem el a diákokat, amit én magam is élvezek

Az is fontos érv, hogy azt a kiállítást valószínűleg gyerekként is élveztem volna. Nem vagyok hajlandó arra, hogy olyan negatív hatásoknak tegyem ki őket, amiket nekünk kellett annak idején elszenvednünk, és azt sem szeretném, hogy egy életre elmenjen a kedvük attól, hogy valaha is belépjenek egy múzeum ajtaján.

Pedig mennyire jó ma már oda járni! A múzeumpedagógia teljesen bevett gyakorlat, szinte minden intézményben dolgozik profi múzeumpedagógus, akinek az a dolga, hogy érdekessé, interaktívvá, a gyerekek számára felejthetetlenné tegye a teret és az élményt is.

Hiszen egy gyereknek mi marad meg igazán? Amivel játszhat, amit felpróbálhat, amit megfoghat, amivel van kapcsolata, egyszóval az, amivel tapasztalatot gyűjthet.

Persze, tudom, egy Munkácsyt nem fogunk elkezdeni tapogatni meg kapargatni, legalábbis élőben, de például egy táblagép segítségével igen

Sőt, egy okoseszköz használatával bármi megtehetünk, amit élőben nem lehet. És máris megelevenedik előttünk minden… az adott kor és annak fontos összefüggései közelebb hozzák a gyerekekhez a kultúrát.

Az elmúlt időszak, a múzeumokat is érintő bezárások pedig egyfajta digitális forradalmat indítottak el jó néhány intézményben. Először csak kényszerből, aztán pedig már a hasznosságukat felismerve gyártottak számtalan online tartalmat a múzeumok, amiket akár otthonról is lehet használni. Sőt, nagyon sok múzeumot be lehet járni online séta keretében is.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ezzel helyettesíthető a személyes jelenlét, ezek inkább csak meghozzák a gyerekek kedvét ahhoz, hogy ténylegesen meglátogassanak egy múzeumi teret.

De nem csak digitálisan lehet élményt adni a gyerekeknek, sőt. Nagyon szeretik, ha csontokat tapogathatnak, korabeli stílusú ruhákba bújhatnak, eredeti eszközöket próbálhatnak ki. Erre szerencsére ma már mind lehetőség van a múzeumokban, régen túlléptek azon, hogy egy elzárt vitrin mögött lehet csak megtekinteni bármit. 

Az elmúlt években többek között én is hozzájárultam ezekhez a remek változásokhoz

Az Örökség és Kultúrpolitikai Intézet, a Néprajzi Múzeum, a Nemzeti Múzeum és a Felelős Szülők Iskolája szervezésében ugyanis 2017-ben elindult a Mozaik Múzeumtúra Iskolai Edukációs Roadshow-ja. Ennek a projektnek pedig az indulás óta én vagyok a szakmai házigazdája, vezetője.

És hogy mit is csinálunk? Iskolákba, gyerekekhez visszük házhoz a múzeumokat, szuper múzeumpedagógiai foglalkozások keretében igyekszünk velük megszerettetni az adott témákat, méghozzá nagyon sikeresen.

Az elmúlt négy évben 26 iskolába jutottunk el, és több mint 7000 diákkal dolgoztunk személyesen, de a Covid alatt volt olyan is, amikor 20 ezer gyerekkel játszottunk egyszerre a nappalinkból.

Nekem szívügyem ez a projekt, imádom. Minden helyszínen személyesen ott vagyok, amikor tehetem, magam is beállok a gyerekek közé.

Így váltam alaki kiképzésen huszárrá a Pákozdi Katonai Emlékpark katonáinak segítségével, rajzoltam kalligráfiát a sárospataki Rákóczi Múzeumnak köszönhetően, repültem a szolnoki RepTár VR-szemüvegeivel, szólaltattam meg állatok csontjaiból készült hangszereket a Leskovszky Hangszergyűjtemény vezetőjével közösen, vagy éppen ruhákat vehettem fel, csontokat „áshattam” ki. És még sorolhatnám a rengeteg élményt, amiket adunk a gyerekeknek, és amikkel ezáltal mi, felnőttek is gazdagodtunk közben.

Remélem, még jó sokáig mehetünk ezekre a remek programokra, és rengeteg iskolába eljuthatunk, miközben egyre több gyereknek, tanárnak mutathatjuk meg, mennyire érdemes és izgalmas múzeumokba járni! A jelenünket csak úgy értékelhetjük, ha ismerjük a múltunkat is, ami a jövő irányába vezethet bennünket.

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jon Hicks