Ne fordítsd el a fejed!

–

A Mammut bevásárlóközpont mellett lakom, és dolgozik itt az utcán egy harminc körüli nő meg egy középkorú férfi, akiket most már jól ismerek, és akik Fedél nélkült és könyveket árulnak, vagy csak kérnek pár forintot erre-arra, gyógyszerre, ételre, de a ruhaadománynak is nagyon örülnek. Egyszer a kislányommal siettem valahová, és már éppen elég sok stressz gyülemlett fel bennem, ami általában jellemző az egyedülálló, dolgozó kisgyerekes anyákra délután négy körül.

Nem volt sem időm, sem apróm, a nő pedig rám köszönt. Nem álltam meg, csak lassítottam, és mártír arckifejezéssel daráltam a szokásos szöveget: „Ne haragudj, de most nem tudok semmit sem adni.” Elég lesújtó tekintettel nézett rám: „Csak köszöntem – mondta. – Te is visszaköszönhettél volna, és ennyi.”

Iszonyúan szégyelltem magamat, és a nap hátralévő részében nem ment ki a fejemből ez a találkozás. Rájöttem, hogy milyen hosszú út áll még előttem addig, hogy igazán autentikus legyek. Mert addig élt bennem egy kép arról, hogy jószívű és kedves vagyok, hogy szeretek segíteni, meg különben is, pszichológiát tanulok, pszichológus leszek, persze hogy ítélkezésmentesen és elfogadón viszonyulok az emberekhez. Ehhez képest borzasztóan viselkedtem.

Nem tekintettem a másik embert komplex személyiségnek, akinek van múltja és jövője, anyukája és talán gyereke, élettörténete, fájdalmai, örömei. Ő akkor a számomra semmi más nem volt, mint egy utcai kéregető, aki pénzt akar tőlem szerezni. Éppen akkor, amikor nincs nálam, és sietek, meg különben is, annyi bajom van.

Csak éppen az utcán pénzt kérők többségének nem elsősorban a pénzre van szüksége. Hanem arra, hogy észrevegyük: ő is ember. Hogy ránézzünk, köszönjünk neki, szóljunk hozzá. Akkor is, ha mindössze azt tudjuk mondani: „Ne haragudj, most nem tudok adni semmit.” Legtöbbször elég annyi, hogy felnézünk a telefonunkból, és a tekintetünkkel vagy mosolyunkkal jelezzük, hogy észrevettük, ő is része ennek a világnak, amiben mi létezünk, ő is emberi lény, akárcsak mi. 

A mentális betegséggel és a fogyatékossággal élőknek is erre van szükségük egyébként – és nem arra, hogy megbámuljuk őket, vagy szándékosan kerüljünk velük bármiféle szemkontaktust. Egy deklarált kapcsolatban – például házasságban vagy gyermek-szülő, esetleg tanár-diák stb. viszonyban – érzelmi bántalmazásnak minősül, ha szándékosan nem nézünk a másikra, nem szólunk hozzá, ha ignoráljuk a jelenlétét.

Idegenekkel kapcsolatban nem szoktunk érzelmi bántalmazásról beszélni, pedig minket nem fenyegető stílusban megszólító idegenre, hajléktalanra, kerekesszékkel közlekedőre, értelmi fogyatékossággal élőre, vagy hogy a legtipikusabbat említsem, szülőre, akinek a gyereke éppen nyilvánosan kapott dührohamot, direkt nem ránézni azt fejezi ki, hogy szerintünk ő nem számít, nem fontos, tulajdonképpen számunkra nincs is, de legalábbis nem akarunk vele foglalkozni, ki akarjuk őt zárni a valóságunkból. Lehet, hogy amúgy rendes emberek vagyunk, és eszünkbe nem jutna tényleg ezt gondolni róluk, de azzal, hogy ignoráljuk őket, ezt közvetítjük feléjük.

Kapcsolódni másokhoz egyébként nem mindig, és nem mindenkinek könnyű. Már a fenti példákból is látszik, milyen komplex érzésekkel kell magunkban megküzdenünk: irracionális félelemmel, szégyennel, zavarodottsággal – mindezek egy része ráadásul tudattalan is.

Talán – ahogy a magyar társadalom nagy része – nem kaptunk elegendő érzékenyítést a mássággal kapcsolatban, ezért fogalmunk sincs, hogyan kellene bánni, mondjuk, egy vak emberrel. Vagy szégyelljük, hogy mi most vettünk egy kétszázezer forintos telefont, miközben emberek az utcán élnek, netán az a téves képzetünk, hogy a skizofréniával élők bántani fognak minket. De lehet, hogy tudattalanul attól tartunk, egyszer mi magunk kerülhetünk az ő helyzetükbe, és ezt a kényelmetlen érzést hárítjuk el azzal, hogy ügyet sem vetünk rájuk.

Sokszor érzékeljük a másik feszültségét, és tehetetlenek vagyunk, fogalmunk sincs, mi a helyes viselkedés, minek örülne a másik ember, ezért inkább kimenekülünk a szituációból: ez gyakori például akkor, ha kisgyerekkel küzdő szülőt látunk. Amikor a gyerekünk nyilvánosan kezd el nagyon sírni vagy ellenkezni, földre veti magát, az borzasztó kínos tud lenni, mert rengeteg olyan érzelmet hoz felszínre, amelyekkel még otthonunk magányában is nehéz megküzdeni, nemhogy nyilvánosan. Hogy a legtipikusabbat említsem: alkalmatlannak érezhetjük magunkat a szülői szerepben. Tapasztalatom szerint ilyenkor a leggyakoribb forgatókönyv az, hogy az emberek ignorálják a szülőt és a gyereket is. Ha nagy a balhé, akkor döbbenten oda-odapillantgatnak (ez még megalázóbb), de sem együttérző vagy bátorító mosoly, sem segítség nem szokott érkezni. Pedig nem kell ahhoz kéretlenül beavatkozni vagy túlbuzgónak lenni, hogy könnyítsünk a másik helyzetén.

Ugyancsak saját tapasztalatom, hogy egyetlen mosoly, egy kedves tekintet is rengeteget segít ilyenkor, de én például azért is nagyon hálás voltam, amikor egy kedves nő adott a gyerekemnek egy apró játékot, ami elterelte a figyelmét.

2005-ben fél évet voltam Londonban, és magyarként nagyon nehéz volt megszoknom, hogy ott az ember a metrón nem bámulja a másikat, mert az udvariatlan. Akkor még nem voltak okostelefonok, ezért, hacsak nem vittem könyvet, jókora erőfeszítésembe került rájönni, hova nézzek, ha nem a szemben ülőkre. Paradox módon ahhoz, hogy elleshessek trükköket erre vonatkozóan, lopva mégis csak meg kellett figyelnem a „bennszülötteket”, és mindig elámultam, milyen ügyesen néznek a földre, a lábakra, vagy bámulnak a semmibe. Olykor véletlenül mégis rajta felejtettem valakin a tekintetem, és egy ilyen alkalommal az illető úgy billentett ki a bambulásból, hogy rám mosolygott. Ez olyan jó volt! Mert egy ilyen mosoly finoman jelezte az ő határait, ugyanakkor nem szégyenített meg engem azért, amit tettem.

Az ehhez hasonló pillanatok az életben – még ha szó szerint csak másodpercekről van szó – megmutatják, hogy tulajdonképpen milyen egyszerű és mégis milyen bonyolult a másik emberhez kapcsolódni.

Ha bizalommal fordulunk a másik ember felé, ha nem ellenségnek tekintjük őt, nem arra vagyunk kihegyezve – akár tudattalanul is –, honnan leselkedik ránk veszély, ha képesek vagyunk kezelni a negatív érzéseinket, és nem ijedünk meg a másik negatív érzéseitől sem, akkor a kapcsolódás könnyen megy, mint a karikacsapás, és általában pozitív élményekkel leszünk gazdagabbak.

De még ha negatívakkal találkozunk, azokkal is egyszerűbb megküzdeni. Ha félünk, bizonytalanok vagyunk magunkban, vagy túlságosan sztereotípiák szerint érzékeljük a világot, akkor nehéz kapcsolódni, és csak szaporodnak majd a negatív élményeink, növekszik a magunkba zártságunk. 

Azért nem gondolom, hogy mindezekért kizárólag az egyén felelős. Társadalmi szinten is tennünk kell az érzékenyítésért, az elfogadóbb attitűd kialakulásáért. Már a londoni példát is azért hoztam ide, mert Nyugat-Európában járva sokszor érzékelhető, mennyivel fejlettebbek az egyes társadalmak a miénknél a mássággal kapcsolatos tolerancia és empátia tekintetében. Még sokat kell dolgoznunk azon, hogy mi is nyitottabbak legyünk. Ehhez elsősorban az kellene, hogy kisgyerekkortól érzékenyítve legyenek az emberek a másság elfogadására és kezelésére. Hogy már gyerekként rácsodálkozzunk: valójában sokkal több hasonlóság van köztünk, mint különbség.

És akkor nem kellene félnie senkinek például a melegektől, bevándorlóktól, más vallásúaktól, fogyatékossággal vagy mentális betegséggel élőktől, hajléktalanoktól, vagy a férfinak a nőtől és a nőnek a férfitól. Nem kellene félni önmagunktól. 

„Mindannyian ugyanolyan mások vagyunk”

– fogalmazza meg nagyon pontosan Véghelyi Balázs az Ugyanolyan mások című antológiában, amelyet pár éve vettem a cikk elején említett, újságot és egyéb könyveket áruló ismerősömtől. Ez a könyv, ahogy még sok másik ilyen, nem került bolti forgalomba, kizárólag adományokból vásárolható meg. Nagyon ajánlom mindenkinek, hogy időről időre vegyen egy regényt, antológiát, verseskötetet vagy egy Fedél nélkült az utcán, vagy csak álljon meg, köszönjön, nézzen a másik ember szemébe, ne szégyenítse meg a másikat azzal, hogy ignorálja. És akkor végre a mi arcunkról is eltűnik majd a szégyenpír. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / RossHelen

Kerekes Anna