A betegtársak, a hasonló sorsok és az őszinte kapcsolatok belőlem is csodás erőt hívtak elő – Áttétes vastagbéldaganattal az élet

–

„Egy találkozás különleges tud lenni. Segíthet megismerni önmagunkat, különleges pillanatokat ajándékozhat, újfajta értelmet adhat az életünknek, egyszerűen segíthet élni. Nem kell várni rá, kutatni sem, amikor eljön az ideje, ott lesz…” – írta J. J. Stalter.

2017 novemberéig folyamatosan rohantam, nem figyeltem eléggé magamra, de sajnos másokra sem. Igaz, nagyon sok időt fordítottam a gyerekeimre, családtagjaimra, és a munka, a folyamatos tanulás során is sok új arc jelent meg körülöttem. De a kollégákkal, sőt a barátokkal való kapcsolatom is inkább csak felületes volt. A rák azonban pillanatok alatt átértékeltette velem az eddigi életemet, rávilágított a hibás döntéseimre, és az idő fogalma teljesen új megvilágítást kapott. A betegtársak, a hasonló sorsok és az őszinte kapcsolatok belőlem is csodás erőt hívtak elő. 

Leginkább az onkológiai kezelőben és a sebészeti osztályon érintenek meg a találkozások pillanatai

Bármilyen intimitásról ejtünk is szót, nyoma sincs a szégyenlősségnek. Az együtt megélt szorongás, az ismeretlentől való félelem felszabadítja a gátlásainkat. Nagyon fontos a tapasztalat- és információcsere is: így lehet megismerni egy-egy speciális tudású orvos nevét, elérhetőségét, vagy akár egy mindennapjainkat megkönnyítő praktikát. Együtt könnyebb!

2018 nyarán négy teljes hetet, majd ősszel újból két hetet töltöttem el fővárosunk egyik sebészeti osztályán. A szobatársakkal szinte mindig szerencsém volt, bár gyakran cserélődtek. A 80 év feletti Erzsike nénivel két hetet voltam együtt. Nagyon megszerettem állandóan jókedvű személyiségét, a világ dolgaihoz való pozitív hozzáállását. Szerettem hallgatni, ahogyan a kis kertjéről mesél. Volt, hogy hétvégén nekiláttunk közösen tornázni. Elmesélte, mit hogyan főz. Megelevenedett előttem a kertje és a kis falusi háza. Hosszú beszélgetéseket folytatott a nálam néhány évvel fiatalabb lányával, aki szintén rákbeteg volt. Erzsike néni korát meghazudtoló módon próbált meg lelket önteni belé. A saját betegsége szóba sem került. Ahogy kikerült a kórházból, sztómával a derekán, tályoggal a végbél helyén, ő látta el a gyerekét, aki néhány hónap múlva elment… De ő mégis tudott mosolyogni a telefonba. Sokszor eszébe jutottam, és hálával gondolt vissza az együtt eltöltött időre. Egészen az idei év májusáig gyakran kerestük meg egymást telefonon. Sajnos, a telefonszáma már nem él, de mosolyát örökre a szívembe zártam. 

A férfiszobából is volt látogatónk.

Pista bácsinak is a belét műtötték, ideiglenes sztómát is kapott. Jól tartotta magát, így gyakran beült hozzánk a szobába. Nem értette, miért nem kelek fel. Noszogatott („ki az ágyból!”), én meg csak rejtélyesen mosolyogtam. Azt hiszem, nagyon türelmesen viseltem a májműtétet és a vele járó szövődményeket. Annyira bíztam benne, hogy jobb lesz! Egyik nap Pista bácsi bejelentette, hogy hazamehet. Sajnos, senki nem tudott eljönni érte, ezért a betegszállítókat bízták meg, hogy vigyék haza. Pista bácsi egész nap tűkön ült, várta a mentőt. Délután négy óra, még mindig semmi. Öt óra, semmi. Majd megjelent az egyik nővér, és felszólította, hogy feküdjön vissza az ágyába, mert ma már nem tudják hazaszállítani. Nem lehet elmondani az idős férfi elkeseredését. Majdnem elsírta magát. Vágyott haza a kis házába, ahol a felesége meleg főztje várta. Bálint fiam látogatott meg aznap délután. Ránéztem esdeklőn. Hozzám még többször jöhetsz, de itt van ez az öregember, aki még ma szeretne hazajutni. A fiam elvitte az idős beteget. Otthon őt is vacsorával fogadták. Később Pista bácsi kétszer is meglátogatott, csokoládét, gyümölcsöt hozott. Többször fel is hívott, fiamékat is hívta hozzájuk rendezvényre. Háláját még most is érzem. Már nincs sztómája, de elvesztette a feleségét. Talán még jobban vágyik a hosszú beszélgetésekre. Hív magához, de a távolság és a betegségem is akadályoz. (Utólag átgondolva azért felmerült bennem az a kérdés, hogy helyesen cselekedtünk-e. Ha valami történt volna útközben, vajon ki lett volna a felelős? Szabad-e csak megérzésből cselekedni?) 

A szövődményeim miatt egy hónap alatt háromszor „CT-ztek szét”.

Elromlott a CT-gép a kórházban, belőlem több cső állt ki, alig álltam a lábamon… Egy ülőkocsi segítségével elvittek a mentőautóig. Az autóban egy öreg néni feküdt. Az utazás maga volt a rémálom. Összevissza borultunk, minden hepehupa fájt, még a kocsi is nyekergett. Közben a néni beszélt hozzám. 

 – Tudja, kedveském, a férjem már évekkel ezelőtt itt hagyott engem. Úgy szeretnék már találkozni vele, szörnyű, hogy a gyerekeim életben tartanak. Borzasztó ez a „kórházból ki, kórházba be” állapot. 

Teljesen együttéreztem vele, de segíteni nem tudtam, csak megsimogattam kicsit a törődött kezét. Nagy nehézségek, kanyarok, döccenők után megérkeztünk a kórházba. Ott egy tolószékbe ültettek. Fáztam nagyon, szerencsére kaptam egy takarót. Majd a mentősök elviharzottak, és mondták, hogy majd jönnek értem. A folyosó tele volt betegekkel. Mi sürgősségi alapon jelentünk meg, senki nem számított ránk. Több beteg zúgolódni kezdett, hogy az időpontok miattunk teljesen elcsúsznak. Kénytelen voltam megszólalni, ha már ott voltam a terem közepén. Elmagyaráztam a várakozóknak, hogy a kórház, főleg az alkalmazottak nem tehetnek semmiről, hiszen senki nem tudhatta, hogy a mi kórházunkban elromlik a CT-gép. Legyünk inkább türelemmel, és ne hátráltassuk a személyzet munkáját. Egy kicsit elhallgattak.

Aztán megismerkedtem egy nagyon idős bácsival, akivel sokat beszélgettem. Közben próbáltam mozogni a kerekesszékkel, de nagyon nehezen ment. Milyen nehéz életük lehet azoknak, akik ebben élik a mindennapjaikat!

2018 őszén visszakerültem a kórházba, mert kialakult bennem egy májtályog.

Szerencsére nem kellett műteni, UH-vezérelten szívták le a váladékot. Nagyon sokat! Nagyon fájt! Amikor már jobban voltam, gondoltam, megszököm, elegem volt már a kórház falaiból.

Hallottam, hogy van a közelben egy írószerüzlet. A zacskómat, ami a májamból lógott ki, belevágtam a kézitáskámba, és kisétáltam a kórházból.

A bolt nem volt messze, de azért közel sem. Szidtam is magamat, de sikerült beszereznem, amit akartam. Visszafelé megajándékoztam magamat egy fagyival, amit egy kis parkban fogyasztottam el. Mellém telepedett egy idős, járókeretes bácsi, és az életéről mesélt. Szegény volt, és nagyon magányos. Az arca borostás, elhanyagolt. Szomorú…

Másnap is kimerészkedtem egy kicsit bevásárolni. Visszafelé találkoztam az orvosommal, aki megkérdezte, hol jártam, az esti viziten pedig bevallottam, hogy teszteltem magamat. „Ezt meg sem hallottam” – válaszolta „Csupaszív”. Fején ott volt a sapka nyoma, a műtőből sietett hozzánk…

2019 februárjában a sztómazáró műtétem után ismét szövődményekkel kínlódtam.

Mivel a műtét során a méhemet és a jobb petefészkemet is eltávolították, valamint tovább kellett csonkolni a végbelemet is, előjöttek az urológiai problémák. Hazajöttem a kórházból, majd S. O. S. vissza, de már nem a sebészetre. Ismét jó szolgálatot tettem az idős betegeknek, mert bár én lehettem a legbetegebb, de azért még gyorsan tudtam ugrani, ha szükség volt rá. Szellőztettem, kitessékeltem a szobatársakat az ágyukból, lelket öntöttem az elesettekbe. Egyik nálam nem sokkal idősebb szobatársnőm például nem akart felkelni a katétere miatt, mert nem érezte a zacskóval „embernek” magát. Alig tudtam kizavarni a folyosóra…

Azért azon elgondolkodtam, hogy én akkor mi is vagyok, de úgy döntöttem, hogy nagyon is EMBER vagyok.

Egyetlenegyszer nem akartam beszélgetni, mert már fáradt voltam, és ezzel – sajnos – hatalmas hibát követtem el.

Este hoztak be egy idős nénit, akinek hozzám hasonlóan nem folyt ki a vizelet a veséjéből. Kiderült, hogy a 75 éves néni már csak egy vesével él. Beszélgetni szeretett volna velem, de én már elkezdtem nézni egy filmet, és mondtam, hogy ne haragudjon, de nagyon fáradt vagyok, majd holnap beszélünk. A nénit elvitték a műtőbe, majd egy óra múlva visszahozták, s még elmondta, hogy ügyes volt. Kapott ő is egy zacskót a veséjébe. Éjjel, éjfél után mozgolódásra lettem figyelmes. Egy orvos betolt egy UH-készüléket, és a nénire rákapcsolták az oxigént. Hörgő hangokat hallatott, és megjelent két orvos a kardiológiáról is. A vese nem működött, az orvosok várták a halált. Nehezen tudtam elviselni a tehetetlenségüket, és könyörögni kezdtem: „Csináljanak már valamit, meg fog halni…” A hörgő hang elég hamar alábbhagyott, a gépeket kitolták, a nővér paravánnal választotta el tőlem a néni holttestét. Csak reggel vitték el a testet. A kis motyó, amivel a néni érkezett, elutazásomig ott árválkodott a szekrényben. Már senki sem vitte haza.

Szintén éjjeli eset volt. Úgy 22 óra körül betoltak egy ágyat a mentősök a szobába. Egy nagyon kedves arcú, mosolygós hölgy feküdt rajta. Sürgősségi ambulancia nincs minden fővárosi kórházban sem, a rákbeteg nőt egy magánklinikáról szállították át. Szintén tágulat keletkezett a veséjében, amit azonnal orvosolni kellett. Kapott egy nefrosztómát, azaz egy csövet a veséjébe. A beavatkozás után a nővérek rá sem hederítettek. Próbáltam szerezni neki fájdalomcsillapítót. Majd kap a saját kórházában! – hangzott a könyörtelen válasz. Elképedve vettem elő a fiókomból egy Cataflamot. 

Szereztem neki pelenkát is, meg az ágyba tehető lepedővédőt, amikből sapkát és egy plusz takarót formáztam neki, nehogy megfázzon, míg kitolják a mentőkocsiba. Hálálkodott nagyon. „Istenem, rajtam ki fog majd segíteni?”

Volt a szobában néhány napig egy nagyon értelmes, 80 feletti néni, akinek a férje egy hónapja halt meg.

A vegyészmérnök végzettségű idős hölgyet egyáltalán nem érdekelte saját állapota. A férje után vágyott már menni. Tizenhat évig ápolta otthon, és soha nem hagyta magára. Egy fiatal, Down-szindrómás lány szokott bevásárolni neki, aki a kórházban dolgozott, és látogatta is a nénit. Szoros érzelmi szálak kötötték őket egymáshoz. Közös kis titkuk volt, hogy a néni mindig sütött neki tortát, pedig a lány nem ehetett volna édességet. „Hazamenni? Hiszen nem vár már senki sem” – ezekkel a szavakkal hagyta el a néni a kórházat. Ezt a képet őrzöm róla: egy jól öltözött, idős hölgy a kis bőröndjével elindul a messzeségbe, ami egyszer csak elnyeli.

Sokat álltam a nővérpultban, mivel ott volt a mikró, és én mindig melegítettem valamit, vagy épp teát főztem. Több látogató nővérnek nézett, mivel általában fehér felsőt viseltem. Egy idő után már természetesen útbaigazítással is szolgáltam, megadtam a szükséges telefonszámokat. Emlékszem, egyszer csak megjelent félszegen egy bácsi, bátortalanul megszólalt. „Segítségre van szükségem, nem működik az érzékszervem.” Nem is tudtam, mit gondoljak, vagy inkább mit válaszoljak. Nekem rögtön az a három érzékszerv jutott az eszembe, amelyek elengedhetetlenek egy borkóstoló során, de a helyszín valahogy nem stimmelt. Hívtam gyorsan egy igazi nővért, hátha ő megfejti a rejtvényt.

Lehetett a találkozás szomorú vagy vidám: mindnek volt jelentősége. Egyre inkább éreztem és megértettem, hogy én is tudok adni. A betegtársakon kívül a családnak, a kollégáknak, a barátoknak is. A betegségem döbbentett rá, hogy nem vagyok egyedül. 

Ekhamp Mariann

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / David Sacks