Doffek Gábor: A kis kéz a nagyban

–

Még akkor sem nagyon értette a jelentőségét, amikor a sajátja megszületett, hiszen eleinte olyan kis pici volt, hogy ott még nem kézfogás volt, csak babakocsi, pelenka, meg cicizés. Persze sokan vannak ezzel így, mentegette magát még akkor is, amikor már volt apai érzés, apai öntudat, és volt gyerekvédelmezési reflex is. Valahogy olyan egyszerű, szülő-gyerek kapcsolat velejárójának gondolt jelentéktelen kis apróságnak tűnt az egész. Ezek a szülőséggel járó dolgok még akkor sem mindig kerülnek a megfelelő helyre fejben és szívben, amikor elkezdjük csinálni őket, hiszen akkor meg egyszerre ez lesz a napi valóság, és nem érünk rá rácsodálkozni mindegyikre, hogy jaj de cuki, meg milyen fontos. 

Persze eszébe juthatott volna. Azért feltűnhetett volna, hogy ezeknek a „jelentéktelen apróságoknak” mégiscsak van jelentőségük. Eszébe juthatott volna, hogy ezek a világ legfontosabb dolgai, ezek az élet legszebb összetevői, megannyi apró csoda. Mondjuk, akkor, amikor az egyhetes gyerek először nyugodott meg az ő hatalmas kezei között.

És ő percekig csak állt, mozdulatlanul, egyik karján a textilpelenkára fektetett icipici baba, másik kezében a még meleg cumisüveg, miközben átélte a valót: ez a kicsi lény most az ő ringatása, lépéseinek ritmusa, nyugtató hangja hatására békélt meg a világgal, és zuhant olyan mély álomba, ahogy csak a néhány hetesek tudnak.

És akkor, amikor a felismeréstől potyogni kezdtek a könnyei, azért eszébe juthatott volna, hogy mit tudnak ezek a „jelentéktelen apróságok” valójában. 

De nem jutott eszébe, mert ment tovább, tette a dolgát, élte az életét, az apaságát. És bár rácsodálkozott arra, amikor először megfogta az ujját az a picike kéz, vagy amikor először megfordult, először kinyomta magát fekvőtámasz-pozícióba az a pici baba, de még így is meglehetősen felkészületlen volt abban a pillanatban, amikor a már tíz kilométer per órával mászni képes kislány először megállt a két lábán, körülnézett – és aztán összerogyott, ahogy kell. Az apja persze újra bőgni kezdett, a gyerek pedig 10 másodperc elteltével újra felállt. Ekkor persze már négy felnőtt kéz volt a teste körül, hogyha bármilyen irányban dőlni kezd, ott legyen egy, ami megfogja. A kis kéz még ekkor sem jelezte, hogy hamarosan az egész életet meghatározó élményt fog nyújtani. Ekkor még másra kellett. A világ részletes vizsgálatához, minden elérhető dolog megfogdosásához, és még mennyi mindenhez. A nagy kézhez még nem kellett. 

Egészen addig, amíg egyszer a kis kéz és nagy kéz tulajdonosa is úgy látta, hogy ez a gyerek szinte már jár. Szinte megindul ez a kislány, annyira nagy, erős, és ügyes. Akkor jött el a pillanat, amikor a kis test újra megbillent, és az a pici kéz ösztönösen kinyúlt a levegőbe segítségért.

Ott pedig mérnöki pontossággal és időzítéssel érkezett a nagy kéz, hogy először az életben valóban egymásba kapaszkodjanak, hogy az a pici mancs eltűnjön abban a sokat tapasztalt óriás férfikézben.

És ha már oda került, ott is maradjon örökre. A nagy kéz tulajdonosa ugyanis egy jótékony sokk állapotába kerülve ott azonnal megállapította, hogy annak a kis kéznek tulajdonképpen ott a helye, és sehol máshol. És innentől kezdve úgy lettek magabiztosak azok az első bizonytalan lépések, hogy a kis kéz mindig a helyén volt, a nagy kézben. Úgy tanult meg a kis kéz kanalat és villát irányítani abba a pici szájba, úgy tanult meg fogkefét dirigálni a csöpp fogakon, úgy tanult meg fésűvel varázsolni az irgalmatlan hajfürtök tömegében, úgy tanult meg orrot fújni és százezer egyéb dolgot csinálni, hogy az anyai nagy kéz, vagy az apai nagyon nagy kéz mutatta az irányt, a hogyant, a trükköket, a megfelelő mozdulatokat. És eközben kialakult az észrevétlen szokás is, hogy az utcán sétálás közben a kis kéz elkezdte keresni a nagyot. 

A nagy nem mindig kereste a kicsit, viszont innentől kezdve soha többet semmi mást nem csinált, csak ott volt mindig, mindenhol, minden élethelyzetben, hogyha a kicsinek szüksége, igénye van, akkor elérhető legyen. A kicsinek viszont az az apró mozdulat jelentette előbb a stabil járást, később a biztonságot, a megnyugvást és a békét. 

Ha ott volt a közelben az a hatalmas kéz, akkor volt mit megfogni, volt hova elbújnia a kis kéznek, amelyben így a kislány megnyugodhatott, sőt meggyógyulhatott. Mert a nagy kéznek varázsereje is volt. Játszótéri könnyektől a sötéttől való félelmen át az általános nyugtalanságig mindenre jó volt, mindenre hatott. A nagy kézben ugyanis béke volt mindig.

Meleg volt, biztonságos, és akármilyen zord helyzet akadt, a nagy kéz mindig az otthon volt. Csend, biztonság és szeretet volt.

A nagy kéz tulajdonosa akkor jött erre rá végleg, amikor egyszer az utcán nem volt semmi rendkívüli. Se hideg nem volt, sem elkésve nem voltak, sem rosszkedv nem volt, se nyűg, se nyafogás. Csak csendes séta együtt. És a kis kéz útközben egyszer csak minden látható ok nélkül megindult a nagy kéz felé, és belebújt abba, annak a közepébe, a saját helyére. A kis kéz tulajdonosa fel sem nézett, annyira nem, hogy láthatóan öntudatlan volt a mozdulata. A nagy kéz tulajdonosába viszont olyan áramütés állt bele, hogy lassítva lenézett az összesimuló két kézre, aztán a lánya arcára, és mire némán újra a járdára, a lába elé nézett, már patakban folytak a könnyei.

Hogy ilyen a világon nincs. Nincs még egy ilyen érzés. Ahogy az a kis kéz belecsusszan a nagyba. Amit az jelent. Amilyen érzés ez szívtájékon. Amilyen csodát mesél ez a három másodperc. Hogy a kis kéz tulajdonosa ezek szerint tényleg kitünteti a nagy kéz tulajdonosát azzal, hogy ő tényleg a biztonsága, az oszlopa, a lételeme egy másik embernek. Ráadásul a világ legfontosabb emberének. 

Kell-e, létezhet-e ennél fontosabb dicséret, mint ez a néma kis mozdulat? Adhat-e ennél csodálatosabb igazolást egy nagy kéz tulajdonosának bármi és bárki az életben?

Egyáltalán, van-e ennél fontosabb szimbólum az életben, mint ez a majdnem észrevehetetlen kis jelenet?

A nagy kéz tulajdonosa elképzelni sem tudta, hogy legyen. De hogy számára nincs, abban biztos volt, és nem is érdekelte, hogy másnak van-e. Neki nincs. 

Letörölte a szétázott arcát, nehogy a járókelők furán nézzenek rá. És aznap kétszer annyi ideig ölelte a kis kéz tulajdonosát lefekvés előtt. A nagy kéz pedig azóta is ott van mindegyik gyerekének minden keze mellett mindig, minden helyzetben. Mindegy, hány évesek, vagy mit csinálnak. A nagy kéz ott van, és ott is marad. Hogyha szükség van rá, akkor mindig a közelben legyen.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / CasarsaGuru

Doffek Gábor