Eddig is tudtam, hogy sok magas pozícióban lévő, nagy hatalmú ember lát így minket, nőket. Nem foglalkoznak nőügyekkel, de szívesen elmondják nekünk, mi az önmegvalósítás legfelsőbb foka. Úgy látszik, ha 2-essel kezdődik a személyi számod, a hangod is automatikusan halkabb lesz. Legalábbis azok szemében, akik még nem jártak a cipőnkben. És amikor egy nő szájából hallom a szavaikat, az vág leginkább pofán.

Amikor azzal akarnak nekünk eladni egy letehetetlen, hatalmas felelősséggel járó szerepet (aminek a beteljesítését egyre jobban megnehezítik számunkra), hogy elénk raknak egy rendkívül kiváltságos helyzetben lévő nőt, aki elmondja nekünk, hogy mennyire nemes dolog az önfeláldozás. Mondjuk, ez nálam pont az ellenkező hatást éri el.

Mindig is idegenkedtem azoktól az emberektől, akik a saját társaikat a sárba taposva ragadják meg ugyanazt a figyelmet, szabadságot és függetlenséget, amit amazoktól el akarnak venni.

Akik pont azt az életet élik, amiről azt mondják másoknak, nincs rá szükségük, helyette elégedjenek meg hálátlan mellékszerepekkel. Akik milliós fizetéssel a zsebükben szajkózzák, nem kell hogy egyenrangúnak tartsanak, vagy bármilyen formában értékeljenek minket. És hogy a döntések, amiket ezek helyett hoznál, csak egy rosszul értelmezett emancipációs küzdelem hozadékai, mert te még nem tudod, milyen szépséges a láthatatlan, meg nem köszönt munka.

 

 A mondat második felével amúgy egyet is értek. Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni, hogy sokat ér az otthoni munka, tisztelem és megértem azokat, akik a gondoskodásban, az önzetlenségben teljesednek ki. Az út, amit a videó morálisan fölényesen helyesnek hirdet, valóban járható és nagyon sok nő boldog tőle. Én mint gondoskodó, gyerekszerető ember, nem idegenkedem a háziasszonyléttől, és annak minden lemondásával együtt el tudom képzelni magamat benne, nem is ezzel van a problémám. Semmit nem tartok fontosabbnak, mint a választás szabadságát, nem számít nekem, hogy az otthon melegét vagy a nagyvilágot választja az ember. És éppen ezért gondolom úgy, hogy ezeket a szerepeket semmiképpen nem jótékonyságból kellene magunkra vállalnunk, hanem csakis azért, mert tényleg teljes szívünkkel erre vágyunk.

Kegyetlenség azt kérni a fél országtól, hogy a saját érdekeiket és vágyaikat kétségbe vonva, beszéljék rá magukat valamire, amit még az azt szorgalmazók is durván alulértékelnek. 

Nem kérhetnek arra, hogy dolgozzunk egy életen át másokért szívjóságból, mert a beteljesített kötelesség legalább annyit ér, mint egy saját élet vagy legalább egy saját fizetés. 

Arra sem, hogy annak ellenére is ezt az utat válasszuk, hogy egyáltalán nem akarnak javítani azok helyzetén, akiknek hatalmas küzdelem és lemondás végigmenni rajta. Ami igazából rosszabb, mintha Novák ezeket meg sem említette volna, mivel így elismerte, hogy a kormány teljesen tisztában van a magyar nőket érő súlyos igazságtalanságokkal, mégis szemet huny fölöttük. Igen, nagyon is látják a pay gapet, azaz a nemek közötti, fizetésekben is megnyilvánuló különbséget, de semmit nem terveznek vele kezdeni. Igen, tudják, hogy a láthatatlan munka is kemény munka, és meg kell becsülni, de szinte semmivel nem támogatják az ezt végző nőket.

Igen, észrevették, hogy nem érezzük magunkat megbecsülve, de szerintük nincs is rá szükségünk.

Ők is tudják, hogy a társadalom önfeláldozó nők olyan fontos munkájára épül, amelyet senki más nem tud megcsinálni helyettünk, és mégis elvárják, hogy ezért cserébe elégedjünk meg egy helyesen leélt élet tudatával, akkor is, ha beleszakadunk. 

Pedig ha igazán azt szeretnék, hogy a nők önszántukból vegyék magukra ezeket a feladatokat (amit, hangsúlyozom, nem vagyunk kötelesek megtenni), akkor tennének érte, hogy nekünk is megérje ezt választani. Ha azt akarják, hogy legyen „kedvünk” gyereket szülni/nevelni, mert amúgy sokunknak lenne, akkor gondoskodjanak arról például, hogy az a gyerek ne nélkülözzön, addig se, amíg az anyja otthon van vele, hogy a lehető legjobb oktatást kaphassa származástól függetlenül, és hogy soha ne érezze magát kevesebbnek a saját hazájában azért, mert nőnek született.

Ha azt akarják hogy „teleszüljük a világot”, akkor talán nem kéne azt hangsúlyozni, hogy csak addig érdekeljük őket, amíg a gyerek kipattan belőlünk, vagy amíg a konyhában vagyunk.

Ha azt akarják, hogy a nők testileg-lelkileg egészségesek tudjanak maradni egy gondoskodó, másokért ragyogó szerepben, akkor fizessék és becsüljék meg őket érte, vagy adjanak nekik segítséget ahhoz, hogy mellette a privát álmaikról se kelljen lemondaniuk. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Állandóan azt halljuk, hogy mennyire megbecsülendő, fontos munkát végezhetünk a társadalomért, ha anyák leszünk. Hogy az ajándék, amit a feladataink révén adhatunk a világnak, végtelenül értékes, és csak bennünk van meg az erő ahhoz, hogy megteremtsük a családot. Hogy pótolhatatlanok vagyunk. De ha tényleg annyi lehetőség rejlik a nőkben, akkor miért várják el tőlünk, hogy csak másoknak adjunk magunkból? Miért nem mi kellünk nekik, miért csak a dolgok, amiket megteszünk értük?

Miért a mi feladatunk, hogy mások terheit cipeljük?

A videó üzenete az, hogy még csak nem is azért, mert megéri nekünk vagy mert boldoggá tesz minket. Hanem mert elbírjuk. De azt eddig is tudtuk, hogy a nők meg tudnak tenni mindent, amit akarnak, és bármit, amire szükség van. Hiszen nők ezrei nevelnek minimálbérből gyerekeket itthon teljesen egyedül, nevetségesen kevés állami segítséggel. Nők ezrei ápolják az idős szeretteiket ingyen és szünet nélkül, miközben a saját életük egyre inkább elrohan mellettük. Nők ezrei veszik magukra a párkapcsolatuk fenntartásának minden terhét, mert azt érzik, hogy az ő kötelességük rendbe hozni másokat. Nők ezrei varrnak és foltoznak össze családokat, lelkeket és forradalmakat nap mint nap, a hátukon viszik ezt az egész rohadt világot. Mindezt vérezve, alulfizetve és egy kisbabával a vállukon. 

Szóval meg tudjuk tenni, és meg is tesszük újra meg újra, ami tőlünk telik, tényleg pont olyan teherbírók és megállíthatatlanok vagyunk, mint azt Novák mondja. De az, hogy képesek vagyunk ezekre a dolgokra, még nem azt jelenti, hogy a mi princípiumunk az életben az, hogy másokat szolgáljunk. Nem kell, hogy mások másszanak magasra az erőnkből, amíg mi a földön várunk rájuk. Annak adunk belőle, akinek csak szeretnénk, akár magunknak, akár a családunknak. A lényeg az, hogy mi dönthessünk róla. Nem kell mások forgatókönyvéhez igazítanunk a történetünket, mert képesek vagyunk magunktól megtalálni az utat.

És nem kötelező megelégednünk egy olyan élettel, ami csak a kiegészítője valaki másénak.

Van jogunk ahhoz, hogy a sajátunkat formáljuk. Olyanra, amilyenre csak szeretnénk.

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/alkir