„A művészethez kitűnően értő dilettánsok, igazi amatőrök” – Tizenkilencedik századi női alkotóként esélyed sem volt a férfiakéhoz hasonló elismertségre (kérdés, mi változott azóta)

–

Csigalassú változás

Az élet meg minden című podcastot hallgattam a napokban Bódis Krisztával, aki azt meséli, hogy az egyik regényét két hónap alatt írta meg, amire sokaktól – olvasatlanul – megkapta a kritikát: milyen mű lehet az, amit ennyi idő alatt össze lehet hozni, amikor Esterházy Péter évekig dolgozott a regényein. Bódis elmagyarázza, hogy neki erre ennyi ideje volt a gyerekei mellett, muszáj volt megcsinálnia.

Közben az Instagramon látom Durica Katarina posztját, aki hamarosan leadja a kéziratát, és ígéretet tesz a gyerekeinek, hogy akkor majd főz nekik sok finomat, nem csak pizzán és tésztán fognak élni.

E két vallomás fájóan összecseng a saját megéléseimmel: a könyveimet mindig lopott órákban, hajnalonként, vagy a hétvégéimet, nyaralásokat beáldozva írom meg, és a szűk környezetemnek olykor elpanaszolom, mennyivel könnyebb lehet egy férfi művésznek, aki mellett egy támogató feleség elrendezi a hátteret, a gyerekeket, a háztartást, hogy neki csak az alkotással kelljen foglalkoznia. (Arról nem is beszélve, hogy ő – velem ellentétben – valószínűleg nem kapja meg, hogy már megint írogat. Ő minden bizonnyal ír.)

Ezért is érintett érzékenyen a Kiscelli Múzeumban tett látogatásom, miközben Molnárné Aczél Eszter kurátor mesélt a Ki a raktárból! című pop-up kiállítás alkotóiról, olyan XIX. századi nőkről, akik hiába adtak ki mesterműveket a kezükből, hiába alkottak közösen a férjeikkel, nem ismerték el őket, vagy akiknek véget ért a művészi karrierjük azzal, hogy megházasodtak és gyerekeket szültek.

Százötven év… és mi változott? Nem sok minden.

No de kezdem az elejéről!

Ki bújt meg a raktárban, és miért?

Amikor elkezdődött a Budavári Palotában a Szent István-terem felújítása, a Budapesti Történeti Múzeum könyvtárát és a metszettárat ki kellett költöztetni – utóbbiban a Fővárosi Képtár, a BTM képzőművészeti gyűjteményéhez tartozó, sokszorosított grafikai anyagok tartoztak. Ahhoz viszont, hogy ezek a Kiscellibe, a képtár többi műtárgya mellé kerülhessenek, el kellett bontani egy kiállítási folyosót, amiből így raktár lett, a képzőművészeti gyűjtemény állandó kiállítási helye és koncepciója pedig ezzel megbomlott, azóta csak részben van állandó helye. Ennek kapcsán nyílt meg 2022 tavaszán a 2023 januárjáig látható a Rippl-Rónaitól Maurer Dóráig című kiállítás Füreden, ami rövid áttekintését nyújtja a modern magyar művészetnek. Az ezzel egy időben, az anyaintézményben elindított Ki a raktárból! kiállítássorozat ötlete pedig a balatonfüredi bemutatóhoz kapcsolódó kutatás során született meg. A gyűjteményi feldolgozás iránya a balatonfüredi tárlat folytatása, ami a XX. századi anyagon keresztül a női alkotók szereplehetőségeire, társadalmi helyzetére is reflektál. 

Azt talán nem mindenki tudja, hogy Rippl-Rónai nemcsak festett és rajzolt, de belsőépítészeti terveket is alkotott, például Andrássy Gyula gróf (arisztokrata politikus, szabadkőműves, előbb a Magyar Királyság miniszterelnöke 1867–1871 között, majd az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztere 1871-től 1879-ig) ebédlőjét is ő tervezte bútorostul, textilestül. Emellett tervezett szőnyegeket is, amelyeket az élettársa, későbbi felesége, Lazarine Baudrion hímezett ki a testvérével együtt. Itt érdemes megjegyezni: egy-egy ilyen szőnyeg elkészítése igen kemény munka volt, és akár egy teljes évig is tartott. Lazarine egyébként eredetileg modellkedett, így ismerte meg őt Rippl-Rónai, aki sokáig nem is vette feleségül – erre csak akkor kényszerült rá, amikor már befutott, híres festő lett, és ezáltal jobban reflektorfénybe került a magánélete is.

Élettársát, és művészete támogatóját, Lazarine-t csupán azért vezette oltár elé, hogy a közvélemény meg ne szólja.

Erre is reflektál Imre Mariann betonhímzett asztala, A mulandóság rögzítése (amelyet a már említett füredi kiállításon lehet megtekinteni): a hímzés múlékonyságára, a nehézségére és női tevékenységére mutat rá ez a kortárs mű.

Lazarine azonban hiába állított ki együtt a párizsi világkiállításon Rippl-Rónaival, és kapott díjat is, mégsem tekintették művésznek, a mai napig csak Rippl-Rónai feleségeként él a köztudatban. Ezzel pedig nem volt egyedül. 

Hol vannak a nagy művésznők?

A festő Fialka Olga művészként dolgozott egészen addig, amíg férjhez nem ment Ferenczi Károlyhoz. Miután megszülettek a gyerekei (Noémi, Valér és Béni), már csak velük foglalkozott. Igaz, mindháromból művészt nevelt. Hasonló sorsra jutott Szendrey Júlia, akinek az egyik versével indít a Kiscelli kiállítása. Csak hogy az első három versszakot idézzük: 

Gondolatim, érzeményim / Szárnyra keltenek, / Nyitva hagytam kalitkájok / S elröpültenek. // Ne szálljatok a világba / Ne hagyjatok el, / Nem vár ott barát ti rátok / Nem meleg kebel. // Nem leltek ott rokonszívre, / Hova szálljatok, / Részvétlenség hidegétől / Meg kell halnotok.

A Gondolatim, érzeményim című költemény a kreativitás megcsúfolásáról szól, mert az ember hiába tárná a világ elé a művészetét, (nőként) ott rút fogadtatásra talál csak. Egészen drámai belegondolni, mennyire megjósolta saját költeményeinek sorsát: Petőfi feleségének életművét ugyanis egészen 2018-ig nem dolgozták fel. Azelőtt, bár sokat foglalkoztak vele (például a nyugatosok is), de mindig csak a szerelmi életére fókuszálva – hogy mit alkotott, az egyáltalán nem volt fontos. Pedig az erősen önreflektív Szendrey Júlia költészete igazán figyelemreméltó.

1971-ben jelent meg egy amerikai művészettörténész, Linda Nochlin írása, amelyben a következő kérdést teszi fel: hol vannak a női alkotók, miért hiányoznak a múltból a nagy művésznők? A művészettörténet soha korábban nem foglalkozott ezzel. A női szempontnak azonban még így is sokáig várnia kellett, csak az elmúlt egy évtizedben jutottak el oda a múzeumok, hogy a kisebbségi kérdéssel párhuzamosan már ilyen szemmel is átnézzék a gyűjteményüket, és tudatosan átrendezzék a kiállításaikat, immár több női művészt felvonultatva.

Valaki fontos férfinak a valakije

A Ki a raktárból! pop-up gyűjtemény szerzői három csoportra oszthatók. A korban a nők, ha tanultak is festeni, annak egyik oka az lehetett, hogy arisztokrata családból származtak, ahol elvárás volt, hogy értsenek a képzőművészethez – de persze csak mértékkel, a családi életnek semmiképp nem mehetett rovására. A másik ok az lehetett, ha az apjuk híres festő volt, vagy festőcsaládba születtek. Ilyen a kiállítás egyik olajképének alkotója, Kaergling Henriette is, akinek az édesapja, Kaergling János Tóbiás közismert miniatúra- és arcképfestő volt. 

Az akadémiai képzés során különböző rangsoruk volt a műfajoknak. Csak az lehetett „nagy” festő, aki egy nagy történeti vásznat tudott megfesteni. Az ilyen nagy lélegzetvételű alkotást azonban nem javasolták nőknek, mondván, ők fizikailag sem alkalmasak rá.

Ehelyett arra biztatták őket, hogy maradjanak meg a biztonságos csendéleteknél, arcképeknél, de mellette ábrázolhattak kortárs eseményeket is, mint amilyen Kaergling Henriette festménye az 1838-as dunai árvízről. Barabás Henriette-től (Barabás Miklós igen tehetséges lánya) két képet is megcsodálhatunk: egy csendéletet és egy rendkívüli finomsággal megfestett akvarell arcképet. Ő is férjhez ment, majd utána jóval kevesebbet alkotott – ez a forgatókönyv jellemző volt a kor több női művészére is.

A másolatok másolatainak másolói

Akkor is lehetősége volt egy nőnek művészként alkotni, ha tanulója lehetett valamelyik magánművészeti akadémiának. Csakhogy ott élő modell után nagyon ritkán, és akkor is főleg férfiak festhettek. A többieknek maradtak a nagy festők műveinek másolatai, illetve antik szobrok gipszmásolatai, de volt olyan is, hogy az antik szobor másolatairól készült rajzot rajzolták újra. A pop-up bemutató egyik művésze Mácsik Mária is, aki már egy más generációhoz tartozik, ezért miután férjhez ment, megmaradhatott művésznek, végig kiállíthatott. A fia, Tardos Krenner Viktor is közismert festővé válik, akinek festő felesége Bock Amália és lánya, Krenner Amália szintén festő lett, az ő lánya (Mácsik Mária dédunokája) Gánóczy Mária festőnő, ma is él, 95 éves. Mácsik Máriáról elmondható tehát, hogy egy festődinasztiát alapított.

Dilettánsok, amatőrök

A kiállítás harmadik része a rajztanár végzettségű Gerdenich Claudine műveit vonultatja fel. Rövid élet jutott neki, 33 éves korában halt meg, ám addig fontos életművet épített.

Az egykori Fővárosi Múzeum, a mai Budapesti Történeti Múzeum jogelődjének igazgatója, Kuzsinszky Bálint úgy vélte, a fénykép nem elég tartós – és valóban, ebben az időben még nagyon hamar kivilágosodtak –, ezért minél több városlátképet, utcai jelenetet festetett meg akvarellel. A felkért alkotók közül a rajztanár végzettségű Claudine volt az egyetlen nő, aki erre megbízást kapott.

1871-ben nyílt meg a Rajztanárképző Akadémia Pesten, ahová kezdettől fogva járhattak nők is, bár elkülönítve a férfi osztálytól. Azaz tanulhattak, és kaphattak végzettséget is, de a képzés során igyekeztek beléjük nevelni, hogy ők mindig megmaradnak lelkes műkedvelőnek, profik nem lehetnek. Még Lyka Károly is így ír róluk az Uj Idők 1900. május 20-i számában: „Hiába tagadják a nőemancipátorok, az asszonynak más a fizikuma, tehát más a lelke is, mint a férfié. […] Következésképpen a teljesen érzésen alapuló művészetekben, amelyek formáját és tartalmát a férfi-lélek adta meg, nem versenyezhet a férfiúval.

Még a legnagyobb festőnők, az időnkint híressé lett művész-asszonyok sem férkőztek soha a nagy festők és nagy szobrászok közelébe.”

Ez a hozzáállás – a női művészek alsóbbrendűnek ítéltetése – általános volt a korban. Hogy Fővárosi Lapok 1869. június 10-i számából idézzük egy ismeretlen művész levelét, amelyben az állami ösztöndíjak elosztásáról ír: „Úgy halljuk továbbá, hogy egy pár kisasszony is folyamodott, kik műkedvelésből szintén festegetnek, az igaz, hogy roszúl, de a kultuszminisztériumnál éppen azért akarják őket ösztöndijjal ellátni, hogy majd jobban festegessenek.”

Vagy az Uj Idők 1900. október 28-i bejegyzéséből: „Nem tudom, vajon a hölgyek, akik ebben az iskolában dolgoznak, mind a művészi pályára lépnek-e, vagy pedig részben azért szorgalmatoskodnak-e, hogy mint művelt dilettánsok közelebb férkőzzenek a művészet megértéséhez. Szeretném, ha olyanok is akadnának köztük, akiket talán kevésbbé egy pozitív terv, mint inkább a rajzolás puszta gyönyörűsége vezetett ide. Mert éppen a mi művészeti viszonyaink közepette nagy szükség van a művészethez kitűnően értő dilettánsokra is: belőlük fejlődnek az igazi amatőrök.”

Mint annyiszor, a kiállítás során is arra gondolok, hogy ha az én esetemben még nem is feltétlenül, de hátha a lányom generációjában már valóban érdemi változások következnek be. Hátha nála már nem lesz megkülönböztetve férfi és női alkotó, nem indulnak hátrányból a nők ugyanazon a futóversenyen. Aztán belém hasít a gyanú: lehet, hogy Fialka Olga, Szendrey Júlia és Lazarine is hasonlóan gyors változásban reménykedett? 

A képek forrása: Kiscelli Múzeum

Fiala Borcsa