„Az akt: egy emberi fajba tartozó állat ruhátlan képmása” – Lucian Freud portréi

Képek a vásznon – másképp

Miért is akarnál mozifilmet nézni egy festő londoni kiállításáról? – teheted fel a kérdést, amikor azt ajánlom, mindenképp nézd meg az Exhibition on Screen – Lucian Freud: Önarckép című filmet, meg az összes hasonló portréfilmet híres művészekről. 

Nekem a British Museum Hokuszairól szóló filmje volt az első, amely teljesen berántott a kiállításokról, festőkről szóló műfajba. Ilyenkor ugyanis van lehetőségem elidőzni egy-egy képnél (nem rohanok rajtuk esetleg végig, ahogy olykor egy kiállításon teszem, sajnálva magamtól is az időt), rá tudok csodálkozni a részletekre, az összefüggésekre is. A festmények mellé járó szakértői kommentár pedig olykor egészen lenyűgöző ezekben a mozifilmekben, hiszen olyan emberek szólalnak meg benne, akik nemcsak tekintélyes energiát fektettek az adott művész alkotásainak megismerésébe, megértésébe, de láthatóan rajonganak is érte.

Sosem fogom elfelejteni az egyik idősebb művészettörténészt, aki a filmnek köszönhetően láthatta élőben Hokuszai Vörös Fudzsijának egyik legkorábbi nyomatát, és kamerák ide, felvétel oda, könnyekig hatódott, még a hangja is elcsuklott, miközben a mű jelentőségéről beszélt. A Lucian Freudról szóló film ha lehet, még izgalmasabb ilyen szempontból, ugyanis a megszólaltatott szakértők, ismerősök között olyanok is akadnak, akik személyesen is ismerték a brit festőművészt, volt, aki modellt is ült neki, de

pár felvételen még a 2011-ben elhunyt mester is megszólal, így az ember kap egy kis ízelítőt a sokak által említett ellenállhatatlan kisugárzásából – még ha ez már nem is az ifjú playboy varázsa, hanem az idős, befutott művészé.

A mozifilm arról a kiállításról szól, amely a londoni Királyi Művészeti Akadémia és a bostoni Szépművészeti Múzeum együttműködésében valósult meg, létrehozva a Lucian Freud portréiból valaha megrendezett legnagyobb szabású tárlatot, ahol több mint 50 festményt, nyomatot és rajzot vonultattak fel összefoglalva hét évtized műveit. Valóban kivételes lehetőség megfigyelni (szakértői kalauzolással) ennek az egyedi látásmódú, bohémságával együtt is végtelenül szorgalmas, a művészete iránt elkötelezett mester gondolkodásának és alkotásának változásait.

Mit árul el rólad az önarcképed – magadnak?

Természetesen anélkül, hogy egy lapra merészelném helyezni magam a zseniális brit művésszel, hadd meséljek el egy rövid, személyes történetet. Jó pár évvel ezelőtt történt, hogy az életem, a személyiségfejlődésem mélypontra jutott, úgy éreztem, zsákutcába kerültem, ahonnan sehogyan sem tudom kilavírozni magam. Végül egy coachingülés inspirált a megoldásra, aminek köszönhetően sikerült rátalálnom a kiútra. Egy komplett hétvégét töltöttem a tükör előtt, no nem hiúságból, hanem hogy pasztellkrétával újra és újra lerajzoljam magam. Izgalmas folyamat volt hosszasan elidőzni egy-egy vonásomnál, felfedezni az arcomat, amit jószerével csak pár percre látok naponta, amíg a reggeli tollászkodással végzek. A rajzolás folyamata közben arra is volt időm, hogy elgondolkodjam magamon, honnan jövök, milyen behatások értek addig, hová tartok, hol szeretném majd látni magamat. 

Fantasztikus erejű volt ez a két nap számomra, óriási fordulópontként éltem meg, ezért azóta is mindenkinek ajánlom, hogy fesse, rajzolja vagy fotózza magát önismereti céllal.

Nem baj, ha úgy érzed, nem tudsz rajzolni – nem a Tate Modern a cél, hanem önmagad felfedezése. 

Az önarckép pszichológiája 

Hogy miért festi meg egy művész újra és újra az önarcképét, annak számos oka lehet. Talán így akarja megragadni és megmutatni, kicsoda is ő a jelenben, épp milyennek látja, milyennek szeretné láttatni saját magát. Megpróbálja a művén keresztül interpretálni, megérteni saját magát önmaga és a világ számára is. De persze lehet, hogy épp nem akad más modellje, a saját arca pedig mindig „kéznél van”. Frida Kahlo azt mondta, azért fest annyi önarcképet, mert sokat van egyedül. Ám az is igaz, hogy a folyamat során, amíg az ember újraalkotja saját magát, egyúttal ahhoz is eszközt kap, hogy megküzdjön a démonaival, vagy feltérképezhesse saját magát, mondjuk, egy olyan tragikus változás után, amilyen Kahlo esetében is történt.

A depresszióval való harcnak is lehet eszköze az önkifejezés, a magunkról alkotott kép művészi megformálása, jó példa erre az amerikai Christian Hopkins szürreális fotói.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Christian Hopkins (@christianhopkinsphotography) által megosztott bejegyzés

„Minden önarckép”

Én csak egy hétvégét töltöttem így magammal, Lucian Freud azonban egész életében festette magát, sőt azt vallotta, hogy valójában „minden önarckép”. Művészként különösen akkor fordult sokat önnön tükörképéhez, amikor az életében krízisek történtek vagy ha valamelyik kapcsolata válságba jutott (ami sűrűn megtörtént, Freud bevallottan nem volt a hűség szobra. Ha valaki megtetszett neki, azonnal ágyba akarta vinni). 

De beszéljünk akkor egy kicsit a mester hátteréről is: Lucian Freud Berlinben született 1922-ben. A vezetéknév nem véletlen: építész édesapja a neves pszichiáter, Sigmund Freud legkisebb fia volt. Gyerekként élte át, hogyan jelenik meg Németországban az antiszemitizmus, ami nagyon megrendítette. A szülők végül úgy döntöttek, Angliába költöznek a zsidóüldözések elől, amíg nem késő. Az ekkor tízéves Lucian itt kezdhette meg művészi tanulmányait, ám rögtön kisebb-nagyobb problémákba ütközött:

több iskolából is hamar kicsapták viselkedése miatt; egy ízben például azért, mert – ahogy a filmben egészen lazán kijelenti – felgyújtotta véletlenül az intézményt.

Végül a változást Cedric Morris művészeti iskolája hozta el számára. A brit művész és tanár valódi mentora tudott lenni az igencsak rendhagyó magaviseletű fiatalembernek, aki azt vallotta később is, műveivel sokkolni akart és lenyűgözni.

A modell kínszenvedései

Freud persze nemcsak magát festette, hanem a hozzá közelálló embereket is: barátokat, családtagokat, festőtársakat, szerelmeket, feleségeket (utóbbi kettő a szabadlelkű művész szívében teljesen megfért egymás mellett, időben is párhuzamosan). Egy pillanatra gondoljunk csak bele, mennyi mindent adtak ezek az emberek Freudnak, aki saját bevallása szerint is rettentő lassan dolgozott, egy-egy portréja akár egy teljes esztendőn keresztül készült. A neki modellt ülő személynek így egy esztendőn keresztül heti több alkalommal meg kellett jelennie (méghozzá pontosan, mert Freud utálta a késést), hogy egy pózba merevedve álljanak, üljenek vagy feküdjenek hosszú órákig.

Második felesége, Caroline azt mondta, hogy gyakorlatilag mást sem csinált a házasságuk ideje alatt, mint Freud képeihez állt modellt, amit mérhetetlenül unalmasnak tartott, ezért ragaszkodott hozzá, hogy legalább olvashasson közben.

A párizsi szálloda című (amúgy zseniális) képhez végül a festő még az ablakot is betörte, hogy több fény áramoljon be a szobába.

Érdekesség egyébként, hogy Freudnak voltak esti és reggeli képei, ám a kettőt sohasem keverte a fények miatt. Ha egy portrét reggel kezdett el festeni, akkor ahhoz mindig reggel ültek modellt, ha kora este, akkor azt csakis kora este lehetett folytatni. 

A modelljeinél sohasem arra törekedett, hogy azokat szépnek mutassa, emiatt lehetett megosztó is a művészete. A II. Erzsébetről készült képét például a Guardian 150 év legjobb uralkodói portréjának ítélte, mások viszont úgy vélték, a királynő úgy néz ki a festményen, mint egy corgi.

Őszinte hús

Intim aktjai is olyan formában mutatták meg a testet, ami a húsnál jóval többet sejtet, mutat. „Mintha gombostűre szúrt lepkegyűjteményt néznél, olyanok a képei” – véli az egyik szakértő a filmben.

„Az akt egy személyiség, egy emberi fajba tartozó állat ruhátlan képmása” – vallotta Lucian Freud.

Talán a leghíresebb ebben a műfajban a Benefits Supervisor Sleeping című képe, amivel ő lett a legdrágább képet eladó élő művész – a festmény New Yorkban 33,6 millió dollárért kelt el a Christie’s aukcióján. A modell, Sue Tilley a Guardiannak elmesélte, hogy az életét egy csapásra megváltoztatta a festmény, amit ezért is nagyon szeret, bár eleinte voltak fenntartásai, főleg azzal kapcsolatban, hogy teljesen meztelenre kellett vetkőznie: „Tudom, hogy furán hangzik, de annak ellenére, hogy a műteremben nem volt rajtunk kívül senki más, mégis magamra terítettem valamit, amikor felálltam, hogy kimenjek a mosdóba. Nem akartam teljesen nudistává válni.”

Egyébként nem ez a festmény az első akt, amit Freud Sue Tilley-ről készített, hanem az 1993-as Evening in the Studio (Egy este a műteremben) című, amelyen Tilley a földön fekszik (nem különösebben előnyös megvilágításban vagy pózban, de hát Freud sohasem törekedett arra, hogy vonzónak mutassa be a modelljeit). Amikor a képet kiállították, természetesen Tilley is elment megnézni. „Beléptem a terembe, ahol épp egy férfi magyarázott a képről.

Azt mondta, hogy nézzék csak meg ezt az undorító nőt, milyen dagadt és gusztustalan, és nyilvánvalóan valami gond van a bőrével is. Elkezdtem nevetni. A férfi elhallgatott, majd megkérdezte, mi a baj. Azt feleltem: Ön épp rólam beszél.

Látszott rajta, hogy azt kívánja, bár nyílna meg alatta a föld. Ezek után már nem igazán érdekelt, mit mondanak az emberek.

Nem vagyok az »ideális nő«, tudom, hogy nem. De ki igen? Amúgy (Freud) a vékony lányokat sem festette meg sokkal szebbre. Mert ő látott bennünk minden aprócska részletet.”

Kiemelt kép: Getty Images / Stefan Rousseau – PA Images / PA Images 

Fiala Borcsa