„Jaj, már a tévéből is csak a melegek folynak” – Tényleg túl lehet tolni az érzékenyítést és a láthatóságot?

–

Emlékszem, hogy tinikoromban állandó programunk volt a (heteró!) bátyámmal, hogy a Fiúk a klubból című sorozatot néztük, ami igazi kultalkotássá vált az LMBTQ-közösség körében. A bátyám leginkább természetesen Brian Kinney-ért, a „legheterósabb” alakért rajongott, aki átgázolt mindenkin és mindenen, nekem pedig az egész sorozat egy álomkép volt arról, hogy egyszer felnőttként, majd én is ilyen nyíltan élhetek, meleg és leszbikus barátaim lesznek, akikkel jóízű bruncholások során beszélem meg a szerelmi életem minden homokviharát, és nagyokat drámázom majd különböző klubokban, miközben dübörög a háttérben a house zene.

Amikor még nem hasított annyira az internet, igazi csoda volt, hogy Magyarországon, magyar szinkronnal láthatunk az éjjeli órákban meleg sorozatot

Amiben ráadásul az LMBTQ-szereplők nemcsak pótlékok, mellékszereplők vagy számunkra kínos karikatúrák voltak, hanem valós, érző emberek, olyan komoly problémákkal, mint a drogfüggőség, az örökbefogadás, a házasság, a karrier, soha be nem teljesülő plátói szerelmek és persze az AIDS.

Még ha a „Fiúk a klubból” szereplői fantáziaalakok is voltak, mégis reprezentációt jelentettek – azt, hogy nem vagyunk egyedül.

És hogy igenis léteznek olyan emberek, amilyeneknek mi is elképzeljük magunkat a jövőben, az ő problémájuk, életük is ér annyit, hogy valaki sorozatot forgasson róla – ami még Magyarországon is adásba kerül.

Aztán eltelt majdnem húsz év, és örülök, meg talán picit irigykedem is, hogy a mai LMBTQ-fiatalok a médián keresztül milyen támogatottságot kaphatnak

Hány hátország lapul meg számukra egy-egy streamingszolgáltatónál vagy a mozikban. Hány és hány sorozatban, filmben és dokumentumfilmben láthatják, hogy vannak más melegek, leszbikusok, biszexek és transzok a világon, akik boldogok, és szeretik őket.

Másfelől viszont zavarban is vagyok, miközben a tévé előtt ülök – immár a saját nappalimban – és szívom a fogam, amikor rájövök, hogy a Resident Evilbe is becsempésztek egy leszbikus szereplőt, akinek ráadásul felesége is van, sőt még van egy gyerekük is. Aztán ráncolom a szemöldököm azon is, amikor az elképesztően zseniális Sandmanben már megszámolni sem tudom, hogy hány LMBT- szereplő van, kezdve a hétköznapi meleg pártól egészen a „Szenvedély istenéig”, aki minimum transznemű, de sejtésem szerint inkább nonbináris istenség (nem mintha az istenségektől olyan távol állna a nemtelenség).

De miért is jövök zavarba ezektől a szereplőktől?

Mert minden örömöm mellett érzem azt is, hogy ez vissza fog ütni, csak olaj lesz a tűzre, majd magyarázkodnom kell emiatt is. 

A mai sorozatokat ugyanis számtalanszor éri kritika azért, mert egyszerűen túl sok LMBTQ-szereplő fordul elő bennük. Amikor arról van szó, hogy egy könyvet vagy képregényt dolgoznak fel úgy, hogy egy-egy karakternek átszínezik a nemi identitását vagy a szexualitását, még meg is értem (nagyjából) a csalódott hangokat, hiszen egy jó könyvnél nálam is fontos a minél pontosabb ábrázolás.

De amikor egyszerűen az a panasz, hogy „mindenhol melegek vannak”, picit összeszűkül a gyomrom, és ismét bekerülök abba a kényelmetlen helyzetbe, amiben talán túl otthonosan érzem magam: hogy magyaráznom kell a létezésem.

Magyaráznom kell a közösségem létezését. Rosszul kell éreznem magam a saját otthonom kényelmében, ha felbukkan egy leszbikus szereplő a képernyőn, mert tudom, hogy mások most hangosan felnyögnek, hogy „már megint a melegek”, és megint azt kell éreznem, hogy az én közösségem létezése másnak teher és zavaró.

Máig az az elvárás, hogy bújjunk el. Hogy valaki máig korlátozza és dekára méri ki a láthatóságomat és a nyilvánosságomat; máig azt játsszuk, hogy ennyi és ennyi sorozatban csak ennyi és ennyi percig lehetnek LMBTQ-szereplők – és azok is csupán nyomós okkal.

Attól, hogy zavar valakit, máris homofóbnak számít? 

A mai világban, amikor mindent folyton címkézni akarunk, könnyen kiáltunk homofóbiát és transzfóbiát mindenkire, aki valamilyen kritikával él az LMBTQ-társadalommal szemben. Ám rögtön homofóbiát kiáltani ebben az esetben sem jó taktika. Helyette inkább a másik fél megértésére kellene törekednünk.

A probléma talán valahol ott rejlik, hogy még nem szoktuk meg: az LMBTQ-emberek ott vannak a filmvásznon is. Vagyis megszoktuk – csak máshogy. A filmek és sorozatok világában az LMBTQ-szereplőknek hosszú-hosszú évtizedeken keresztül csak a sztereotip szerepek jutottak: a nőies, vicces, könnyűvérű meleg legjobb barát, a keménykezű, harcias és férfias leszbikus és a transznemű ember, aki vagy morbidan furcsa, vagy nevetséges. Sok szerepük a történetek nagy részében nem volt, maximum szórakoztattak, de nem valódi emberként tűntek fel, inkább csak egy furcsa karakterként, aki pont a furcsasága miatt szerepel. Egy fűszer, ami nélkül meglennénk, de azért valami plusz ízt mégis ad.

Miután pedig az LMBTQ-szereplők évtizedeken át csak ritkán használt kellékek voltak a filmekben, nem csodálom, ha valaki meglepődik azon, hogy most hirtelen ott vannak „mindenhol”.

Amúgy tényleg mindenhol?

A kritikus hangok szerint túlzás, hogy egy sorozatban megjelenített baráti társaságnak ma már elmaradhatatlanul része egy meleg srác is. Túlzás, hogy egy filmben, ami egy munkahelyi kollektíváról szól, feltűnik egy leszbikus. Túlzás, hogy egy sorozatban, ami egy osztályközösségben játszódik, már megint van egy transznemű diák. 

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a képet: túlzás, hogy bármilyen emberi csoportot mutat be egy sorozat, film, abban ott van egy LMBTQ-személy. Ám ez csak az egyszerű realitás. Mert az LMBTQ-emberek tényleg ott vannak mindenhol. A közértben, a munkahelyeden, a baráti közösségekben, a buliban, az egyetemen, a családban. Az életben.

Persze-persze, de erre könnyen jöhet a válasz – és ilyet már hallottam is –, hogy a probléma igazából abban rejlik, hogy „ezek a karakterek nem indokoltak a történetekben”. Mert mégis miért kell leszbikusnak lennie a gazdag örökös asszonynak, miért kell beleerőltetni ezt az ő életébe, amikor a szexualitása nincs hatással a sztorira? Akkor miért nem heteró? Miért kell ennek a fiúnak abban a buliban egy másik fiúval smárolnia, amikor a történetet nem viszi előre, hogy ő meleg? Akkor miért nem smárol lánnyal? Ezt a veszekedést miért kellett egy leszbikus pár esküvőjén eljátszani… miért nem lehetett egy sima esküvőről szó, ahol a főszereplő bőgve fut el, majdnem felborítva a nagy fehér tortát? Ha ezeknek a szereplőknek a szexualitása nincs hatással a sztorira, akkor miért ne lehetnének heterók?

Természetesen ennek az érvelésnek is értem a logikáját – itt van ez a közösség, amely küzd a jogaiért, látjuk őket az utcán, az újságokban, hát most még ott vannak a nappalinkban is… De közben érzem azt is, hogy ez az érvelés mennyire fájó.

Hiszen valójában arról van szó a többség szerint, hogy ha valami lehetne heteró is, akkor miért nem lesz heteró… Miért nem lehet akkor már normális? Miért nem lehet akkor már „nem zavaró”?

Ezen a vonalon haladva könnyen jutunk el arra a következtetésre, hogy egy meleg karakter nem létezhet „csak úgy”. Hanem oka kell, hogy legyen a létezésének.

Viszont ha nincs oka, akkor ne létezzen. Akkor töröljük el. Ne is lássuk. Ha nem szórakoztat, ha nem drámázik, ha csak létezik, ne létezzen – ahogy a transz ember sem. Durva következtetés? Durva, de valójában tényleg erről (is) van szó.

Ám továbbra sem akarok homofóbiát kiáltani. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy ez társadalom egyszerűen nincs megérve arra, hogy ezeket a karaktereket jól kezelje. Minden bizonnyal az LMBTQ-jogharc is tehet arról, hogy egy meleg karakterben leginkább a meleget látjuk, ahogy világszinten a politika is tehet arról, hogy a szexualitás és nemi identitás mindent felülíró címkék lettek embereken – megjegyzem, ezért is kell annyira agresszíven harcolnia az LMBTQ jogvédő köreinek. Ha pedig a közéletben politikai indokok miatt egy meleg férfi melegsége van a főszerepben, nem csoda, hogy a sorozatokban is csak erre tudunk figyelni.

És mivel a politikai csaták kereszttüzében sokszor állnak LMBTQ-emberek, már csak a megjelenésük is ezeknek a mementója: a jogfosztottságé, a tüntetéseké, a jogköveteléseké. És nyilván a témához köthető frusztráltságunkat nem mindenki akarja a szabadidőnkben is érezni. Igaz, az LMBTQ-emberek sem szeretnek átpolitizált figurák lenni.

Éppen ezért történhet az, hogy a „túl sok” leszbikus szál majd pont megutáltatja az emberekkel a meleglobbit?

Lehet. De amikor sokan arra panaszkodnak, hogy ez a túltolt LMBTQ-mánia kontraproduktív, eszembe jut, hogy ha valóban kontraproduktív, akkor jól mutatja azt is, hogy gond van. Még mindig gond van, és így még mindig kell az érzékenyítés. 

Hogy erre a „túlontúl sok” LMBTQ-karakter nem jó megoldás?

Az igazság az, hogy nem lenne ám gond a sok-sok LMBTQ- szereplővel, ha egyszerűen emberként tekintenénk rájuk. Ha nem törődnénk azzal, hogy kit szeretnek, kit csalnak meg, kivel szexelnek egy eldugott étterem sötét konyhájában. Hogy kivel házasodnak össze, és hogy kivel élnek gyereket nevelve egy modern üvegpalotában, egy sötét titkokkal teli középkori lovarda mellett. Nem lenne gondunk a filmekben, sorozatokban megjelenő LMBTQ-karakterekkel, ha nem néznénk senki szexualitását, senki nemét, ha csak a drámát látnánk, a szerelmet, az árulást, az ármányt, a romantikát – egyszóval: ha csak egy jó sztorit látnánk, emberekkel.

Ha az LMBTQ-szereplőkre csupán emberekként tekintenénk, lehet, hogy fel sem tűnnének. Mezei karakterek lennének csak, akik így-úgy, de viszik előre a történetet a maguk útján. Nem gondolnánk őket provokációnak vagy túltolt politikai korrektségnek, esetleg a globális népnevelés eszközeinek sem. 

Ne felejtsük el, hogy az LMBTQ-emberek sem szeretnek átpolitizált figurák lenni – és nem is azért akarnak ott lenni a képernyőkön. Hanem csak simán azért, mert léteznek.

Kanicsár Ádám András