Most akkor tényleg kiszárad az ország? – Fotóriport az aszály elleni védekezésről
Magyarországon a „vízügy” mindig is kényes kérdés volt. Egykor víznagyhatalomnak hittük magunkat, mert felszíni és felszín alatti vizeink kimeríthetetlennek tűntek, termálvizeink kincset értek, és úgy általában véve az ország elhelyezkedése miatt a vizet örök, kiapadhatatlan tulajdonunknak hittük. De elbizakodottságunk visszaütött. Ma arra kell ébrednünk, hogy elvesztettük az önrendelkezési jogunkat a Duna és más folyóink felett, a környező országok kiszolgáltatottjai lettünk, évtizedekig árvizek és belvizek sújtottak minket, ezért állandó védekezésre kényszerültünk, ez pedig részben meghatározta a víztározási protokollunkat, közben rég nem látott aszály pusztít az országban. Megint sok az elméleti tanács, hogyan kellene kezelni a helyzetet, de a gyakorlatot megint az ellentétes érdekek határozzák meg. Chripkó Lili fotóriportja az aszály elleni védekezésről.
–
A perzselő nyár a végét járja, amikor riportra indulok. Kietlen tájon utazom, de nekem ez az otthonom. Kiskunság: a semmi nyugtató simasága, a szem nem botlik akadályba. Héja les a bálán, nyúl figyel a parton, mi mozdul, nem marad titok. Lovas int, juhász biccent, leng a kolomp. Elhagyott tanyát illemből kerül a traktor, míg véletlenül azt is be nem szántja. Fullasztó, sivatagi naplementék világa. Itt hozzá vagyunk szokva a délibábtól elfolyt tájhoz, de sokan csak most eszmélnek arra, amit megannyi kutató évek óta szajkóz: nem csak baj lesz, már baj van.
Nyáron könnyebb észrevenni az aszályt, hiszen bosszantó, hogy lábmosó lett a strandból, dőlnek a médiából a kiszáradt tavakat és folyókat mutató apokaliptikus képek, elszárad a palánta a gangon vagy a kert végében, már augusztusban úgy néz ki a Gellért-hegy, mintha október lenne. De ez nem egy csapásra történt, bármennyire úgy tűnik is. Emlékezzünk vissza, hogy már a tavasz is alig tudott megindulni, szürke volt a táj májusig, annyira kevés volt a csapadék, és
aki kicsit jobban kapcsolatban van a természettel, az tudja, hogy száraz volt a tél, és a tavalyi nyár is.
Így már nemcsak az Alföld legszárazabb részein mutatnak szomorú képet a feketére égett napraforgótáblák, és a vöröslő kukoricamezők arasznyi csövekkel, hanem az országban szinte mindenhol.
Siklós Gabriella, az Országos Vízügyi Főigazgatóság szóvivője segít ezt lefordítani a számok nyelvére.
„Hivatalosan egy év akkor tekinthető csapadékhiányosnak, ha az átlag csapadékmennyiségnek a tizenöt százaléka hiányzik – tavaly ez körülbelül húsz százalék volt, idén negyvenöt. Ezért a vízgazdálkodási kérdéseket tulajdonképpen újra kell értelmezni.”
Nekem olyan érzésem van, hogy körülbelül mindent újra kell értelmezni, de az igencsak meghaladná ennek a riportnak a kereteit. Lehet az aszályt vizsgálni meteorológiai szempontból, környezetvédelmi, mezőgazdasági és még sok egyéb megközelítésből, én azt jártam körül, mit teszünk, és mit tehetünk vízkormányzás szempontjából a rendelkezésünkre álló vízkészlettel.
Futótűzként terjedt el az interneten az úgynevezett „pocsolyatérkép”, vagyis, hogy egykoron a Kárpát-medencének mekkora volt a víz borította és árvíz járta területe, és ehhez sok helyen magyarázat nélkül mellékelik a mai állapotot, ami nyilván töredékrészen mutat ilyen területeket. Ha ezen felületesen átfutunk, akkor csak pufogunk, hogy „itt bizony mindent tönkretettek a…” – és behelyettesíthetjük, akiket éppen mi személyesen okolunk a károkért, majd továbbgörgetünk.
De ha jobban belegondolunk, és megnézzük, hova esnek a térképen egyes városok és lakott területek, akkor rögtön rájövünk, hogy
ha nem kezdtünk volna folyószabályozásokba és vízkormányzásba, akkor például nem lenne hol laknunk és gazdálkodnunk.
És itt kezdődik a problémák komplexebb vizsgálata.
Egykor a fokgazdálkodás volt a hagyományos ártéri gazdálkodás kulcseleme, amely az ember és a természet harmonikus együttélésén alapult. Az ártereken az árral és az apadással harmóniában állattartás, legeltetés, halászat volt a jellemző. A modern korral viszont új irányt vett az iparosodó mezőgazdaság, és egyre értékesebb lett a szántóföldi terület, amit nem önthet el évente az ár- vagy a belvíz, hiszen akkor művelhetetlenné válik. Ezt szolgálta ki a szintén egyre jobban iparosodó vízgazdálkodás, és megindult a töltésezés, csatornázás, duzzasztás és vízelvezetés.
Ezért aztán – szűkebben – 1990 óta folyamatosan az a kritika éri a vízügyet, hogy mindenhova duzzasztót, erőművet és műtárgyakat épít, vagy tervez építeni, és ezzel beavatkozik a vizeink természetes életébe. Viszont ezzel párhuzamosan, és ennek némileg ellentmondóan, ma már azt is sok helyen olvasni, hogy „csak áteresztik az országon a vizet”.
De akkor most mit is akarunk? Vízmegtartást, ez egyértelmű. Ez az egy, amiben minden oldal, vagyis a környezetvédők, a gazdák, a lakosság és a vízügyesek is egyetértenek.
Véleménykülönbség a vízmegtartás lehetőségeiben és módjában van, nem a szükségességében.
Mert a környezetvédők szerint természetes úton, vagyis elárasztással kéne ezt tenni. De hol? Kinek a területén? Mert azt mégse lehet, hogy minket árasszon el a víz, hogy itt álljon a kertben, a pincében, vagy a mezőgazdasági művelés alatt álló területen – mondja a lakosság és a gazdák. Akkor mégis szabályozni kell a folyót, levezetni az árvizet és belvizet, művi tározót építeni és működtetni – képviselik a vízügyi szakemberek.
Akkor legyenek erre kijelölt területek – gondolhatnánk –, eresszük a többletvizet, amikor van erre lehetőség, rizsföldekre, gyümölcsösökbe, holtágakba, olyan hullámtérbe, ahol senkit nem zavar.
Csakhogy ilyen területből egyrészt a mára kialakult status quo szerint nagyon kevés van, másrészt ahol mégis lenne (mint például a Szigetköz), ott is minden évben megjelenik a lakosság ellenállása, mert olyankor például elszaporodnak a szúnyogok – mondja Siklós Gabriella.
Patthelyzet.
Na most, hogy elértünk a megoldhatatlan képlet végére, menjünk vissza az elejére: mi az a vízmennyiség, amiből egyáltalán gazdálkodni tudunk? Az Országos Meteorológiai Szolgálat adatai alapján az év első hét hónapjában utoljára ennyire kevés eső 1901-ben esett Magyarországon. Ez két dolgot jelent: egyrészt nem ez a valaha volt legalacsonyabb csapadékmennyiségű év, másrészt ha nincs eső, akkor a folyókból és betárazott vízkészletekből kell pótolnunk a szükséges vízmennyiséget, például az öntözéshez.
Csakhogy az összes nagy folyónk és a legtöbb kisebb is olyan országból ered, amelyben már eleve kiveszik belőle a nekik szükséges mennyiséget. Lépcsőkkel, erőművekkel.
Tehát nincs eső, borzasztó meleg van, mi pedig a „maradékkal” gazdálkodunk. A Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság Mezőtúri Szakaszmérnökséghez mentem el, hogy megnézzem, mégis hogyan.
Mert gyerekként bármilyen rekkenő volt is a hőség a tikkadt kiskunsági nyarakon, a tanyánkhoz közel eső csatornákban mindig tudtam játszani a teknősökkel és a békanyállal, és a vízszint így 30 évvel később is láthatóan ugyanott van, szóval gyanús volt nekem, hogy nem teljesen igaz ez vízügyet érő kritika, miszerint „még ilyen aszályos időszakban is több vizet eresztünk ki az országól, mint amennyi bejön”.
Egész Magyarország a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik. Az évi vízmérleg többletet mutat, vagyis még akkor is normális, hogy több víz folyik ki az országból, mint amennyi bejön, ha szárazság van, mert a sok folyó összhozama és a csapadék (ha van), ilyen többletként jelenik meg. Ráadásul az ismert okokból kifolyólag a Dunán nincs tározási lehetőségünk. A Tiszán viszont van, és az Országos Vízügyi Főigazgatóság adataiból egyértelműen kiderül, hogy ott júliusig idén összesen három olyan hónap volt, amikor több víz ment ki a folyón, mint amennyi bejött.
A víztöbbletet betárazták (például a Kiskörei tározóba), beszivárgott (talajvízként), öntözésre fordították (öntözőcsatornákon keresztül kivezették mezőgazdasági területre), illetve egy része egyszerűen elpárolgott. Összességében másodpercenként mínusz 98,4 köbméter volt az átlagos negatív víztöbblet a január–júliusi időszakban, ami olyan, mintha egy közepes vízhozamú folyót (például a Hármas-Köröst) folyamatosan csak elnyeletnénk és elpárologtatnánk az Alföldön, és nem hagynánk átlépni a határt.
A vízkormányzás tehát folyamatosan zajlik. Ennek pedig rengeteg eleme van.
Az országot érhálózatszerűen szövi be egy csatornarendszer, ami persze lehetne sokkal jobb állapotban is, mégis alkalmas volt arra még az idén, hogy az összes, szolgáltatási szerződéssel bíró gazda vízigényét kielégítse. Érthetőbben:
mindenki, aki gazdálkodóként igényelt vizet, az ezen a csatornarendszeren keresztül kapott is, az Országos Vízügyi Főigazgatóság szerint. A gazdáknak minden évben január 31-ig van lehetőségük leadni, hogy hány köbméter vizet szeretnének a saját területükre.
A helyi vízügyi igazgatóság pedig állami öntözőcsatornákon vagy öntöző- és belvízcsatornákon keresztül eljuttatja az igényelt mennyiséget addig, amíg tudja, ahonnan a gazdáknak kell eljuttatniuk a saját területükön lévő rendszerig.
Természetesen ennek viszont ára van. De nem a víz drága (egyelőre), hanem a rendszer kiépítése. Szivattyúkat, dobokat, lineárokat kell beszerezni és üzemeltetni, hogy a megigényelt vizet a gazda fel is tudja használni. Ez a megemelkedett műtrágya-, üzemanyag- és vetőmagárak mellett beláthatatlan módon növeli a termény árát is, így van, aki már nyár elején az egész termés beszántása mellett döntött. Egyszerűen nem hitt abban, hogy a befektetése megtérül és elegendő hozamnövekményt érhet el, ha további költségen a már félig megégett napraforgót vagy kukoricát megpróbálja még életben tartani.
A vízszolgáltatási díj egyébként köbméterenként körülbelül egy és tíz forint között van (függően attól, hogy gravitációsan vagy szivattyúzva lehet a vizet a területre juttatni), és ha elrendelik az aszályt, van lehetőség rendkívüli öntözésre (egy-egy hónapra), előzetesen megkötött szerződés nélkül is. Ezzel Richter-Gál Judit szerint jó páran éltek is idén.
Siklós Gabriella szerint pedig az Országos Vízügyi Főigazgatóság nagyon pontosan jelezte előre az idénre várható aszályt, de eddig nem volt az benne a gazdák gyakorlatában, hogy ennyire figyeljék a jelentéseket, a csapadék egy-egy év kivételével mindig megjött. Most már más jövőre kell berendezkednünk.
Borzi Milán a vízügy alkalmazásában álló csatornaőr és egyben gazdálkodó. Hatalmas kár érte idén az aszály miatt, és ez nem csak azon múlt, hogy elegendő öntözővízhez jutott-e a csatornákból. Azt mondja, teljesen más hozzáállást igényel a gazdálkodás a klímaváltozás miatt, mert máshogy kell kezelni a termőföldet magát, mást kell ültetni, máskor kell locsolni, máshogy kell trágyázni.
Van olyan gazda, akinek jobban elégett a terménye az öntözéstől, mint annak, aki nem öntözött, egyszerűen azért, mert olyan meleg volt, hogy a talaj a beivódott vizet forró páraként lehelte ki.
Egyik pillanatról a másikra kell változtatni olyan hagyományokon, amiket generációkon adtak át egymásnak a gazdálkodócsaládok.
A kísérletezés időszaka zajlik tehát, hogy a megváltozott és folyamatosan változóban lévő körülmények között hogyan lehet a művelést mégis folytatni. Az idei aszály miatt várhatóan jövőre a gazdák sokkal többen és több öntözővizet fognak igényelni, mint ahányan eddig tették. Az idén a megkötött szerződéseket még ki tudta elégíteni a vízügy, jövőre a megnövekedett igény mellett már nem feltétlenül garantált, bár a szakemberek bizakodók.
Addig is a csatornák karbantartása folyamatosan zajlik, mederkaszálást végeznek, az elszaporodott növényeket folyamatosan vágják és kiemelik, a töltést rendezik. Az országos műszaki irányító törzs az aszály miatt vészhelyzetet rendelt el, így a vízügynél 12 órás műszakban dolgoznak hónapok óta. De még így sem érnek el mindenhova, hatalmas szakaszon kell dolgozni, és embernek is, gépnek is óradíja van.
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy vannak olyan csatornaszakaszok, amelyek csak a térképeken léteznek, de a valóságban már használhatatlanok, mert az idők során például beszántották őket.
A csatornák pedig kettős célt szolgálnának, belvíz esetén a vízelvezetést, aszály esetén az öntözést. Megállapíthatatlan, hogy ki és mikor tette tönkre őket, nem gondolva a jövőre.
A rendszer működő részein nem csak karbantartási feladatok vannak. A csatornákból szivattyúznak, szivornyáznak, átemelnek, az aktuális helyzetnek megfelelően akár a folyásirányt is megváltoztatják, attól függően, hol mennyi vízre van szükség, és az honnan pótolható. A Ráckevei (Soroksári)-Duna-ágon, például már olyan alacsony volt a Duna vízszintje, hogy megszűnt a természetes (gravitációs) vízpótlás. Így ott június óta szivattyúznak, hogy ne pusztuljanak ki a halak, és hogy jusson víz azokba az öntözőcsatornákba, amelyek a kunsági részeket ellátják.
A szakemberek egy része folyamatosan számol, hogy hol, melyik műtárgyon mennyit kell nyitni vagy zárni, milyen beavatkozásra van szükség, merre kell a vizet kormányozni, kell-e, lehet-e a folyókba pótolni, vagy az öntözést kell segíteni, mások pedig a területen (is) irányítják a munkálatokat.
A különböző szakaszmérnökségek tartják egymással a kapcsolatot, és valahogy a saját területükért felelve, az igényeket összehangolva mégis országos érdeket érvényesítenek.
Judit is hetente többször kijár az általa felügyelt területre, tartja a kapcsolatot a gátőrökkel és csatornaőrökkel, gépkezelőket és közmunkásokat is irányít, de ismeri a gazdák problémáit is. Bár az aszály adja találkozónk apropóját és alapvetően arról beszélünk, mégis minden számomra átadott információt megvilágít a másik szempontból is: mi van akkor, ha nem az a problémánk, hogy nincs víz, hanem épp hogy túl sok van belőle.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a klímaváltozás lényege éppen a szélsőséges időjárás, a pusztító forróságban lihegve minden nappal egyre közelebb vagyunk a valaha volt legnagyobb árvízhez is.
Így folyamatosan kettős védekezésre van szükség. Az aszálytól sújtva sem lehet elfeledkezni az árvízfenyegetettségről, és minden tavasszal minden vizet betárazni a villámárvíz-tározókba, hiszen azok egyrészt eleve nem úgy lettek kialakítva, hogy hosszú távú tározásra alkalmasak legyenek (a partfaluk nem bírja, bizonyos idő után átázik, átszakad), másrészt, ha feltöltve állnának, akkor pont hogy elveszítenék azt a funkciójukat, amire készültek: hogy árvíz esetén megvédjenek minket.
Ha esik is eső a vízgyűjtő területre, akkor normálisan öt-hét százalék az, ami a lehullott csapadékból a vízfolyásokon keresztül bejut a folyókba, és ott vízszintemelkedést okoz. Ez ilyen aszályos időben, mint az idei, egy-két százalék.
Egyszerűen annyira száraz most minden, hogy a talajból már nem jut a víz tovább a folyóba, és a felszín alatti vízkészletbe se.
Ezért száradt ki a Maros egyik mellékága, és volt extrém alacsony például a Hármas-Körös vízállása is. Szóval arra a következtetésre juthatnánk, hogy ahhoz, hogy a vízzel történő libikókázásra (vagyis a csatornákon keresztüli töltésre) lehetőség legyen, művi duzzasztásra és úgy általában műtárgyakra van szükség.
De pontosan ennek az állításnak a helyességét vitatják a környezetvédők. Mert így a duzzasztás felvízi szakaszán nem természetes folyás, hanem pangó víz, tó képződik, a duzzasztómű alatti szakaszra pedig csak a duzzasztott vízszint feletti víztöbbletet engedik, így tovább csökken a talajvízszint és tovább szárad a táj. Környezeti szempontból a legjobb az lenne, ha a többletvíz tározása elárasztással történne meg. Az elárasztott területről a víz a talajba szivárogna, és a talajvízszintet emelné meg, lokális párolgásból pedig helyi csapadék alakulhatna ki. A vízerőművek pedig nem lennének a jövő „ökostadionjai”. Vagyis olyan monumentális beruházások, amelyek látványosak és valakinek sok hasznot termelnek, de az nem a természet.
A WWF szakemberei szerint az aszály ellen nem az öntözés a megoldás, mert az öntözőrendszerek csupán kis területen tudják kielégíteni a vízigényt, miközben a kiépítésük rendkívül költséges.
A Közép-Tisza-vidéken, ahol én jártam, a legsűrűbb a csatornarendszer az országban, és a legelérhetőbb az öntözés a téeszidők rizstelepei miatt és a már akkor kialakított táblacsatornák miatt. Csupán a Mezőtúri Szakaszmérnökség működési területén tizenegyezer hektárt öntöznek szántóföldként, de
Magyarországon az összes mezőgazdasági terület mindössze két százalékán van öntözés.
A víz visszatartásának technokrata módja áll szemben a tájban történő víztározással.
Szakértő legyen a talpán, aki ebben a kérdésben igazságot tesz. Siklós Gabriella szerint egyébként ebben a tekintetben a Duna eleve egy nehezen kormányozható víz, földrajzi adottságaiból kifolyólag nem lehet kivezetni ártérre. A Tiszán (aminek nem akkora az esése) lenne lehetőség további tározók kiépítésére, mint ahogy sokan nem tudják, a Tisza-tó is az. Mert amit mi egy körbebiciklizhető, szép, strandokkal is tarkított tónak ismerünk, az valójában a Kiskörei tározó, ami egy mezőgazdasági célú víztározó.
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság szóvivője szerint folyamatosan várják arra a javaslatokat, milyen területeket lehetne elárasztani, mert azok a gazdák, akikkel kapcsolatban vannak, a területeik öt százalékát sem lennének hajlandók ilyen célból feláldozni. A szükségtározókat, ahova vészhelyzet esetén kivezetik a vizet, nem sajátíthatják ki, azok is mind magánkézben vannak, ahogy az egyéb, gravitációsan elárasztható részek is a legtöbbször városok, falvak, gazdasági vagy ipari területek.
Úgy tűnik tehát, hogy vagy megmaradunk a belvízi csatornákban, holtágakban és a meglévő duzzasztókban való tárolásnál és imádkozunk az esőért, vagy hatalmas befektetéssel erőműveket építünk, amelyek a lehetségesen betárazható víznek így is csak kis hányadát tudnák tárolni, és bizonyos szempontból környezetkárosítók,
vagy pedig beáldozzuk a mezőgazdasági területek jó nagy részét, megváltoztatjuk a művelési módot, visszatérünk a vizes gazdálkodáshoz, és kompenzáljuk szintén hatalmas összegből a gazdákat, plusz elviseljük az árvizeket és a szúnyogokat.
Nem én fogok ebben a kérdésben dönteni, de az igazság valahogy ezeknek a szempontoknak az ötvözetében lehet. De ahhoz, hogy ne váljon tényleg erdős-sztyeppévé ez az ország, mint ahogy az ELTE kutatói nemrég publikált tanulmányukban figyelmeztettek a klímaváltozás várható következményeire, szakértői (víz)kormányzásra lenne szükség, és arra, hogy a rövid távú, egyéni érdekeket félretegyük.
Országos és kormányzati szinten a talajvízszint-csökkentő hatást elkerülő megoldásokat kell preferálni, vízvisszatartó vízrendezési gyakorlatot kell bevezetni, és ezeken túl települési és egyéni szinten is új rutint kell kialakítani.
A befolyt vagy leesett vizet, ahogy csak lehet, óvni, a háztartáson belül keletkező szürke víz újrahasznosítását ösztönözni.
Az esővizet nem a szennyvízelvezető rendszerbe kellene terelni, a víztakarékos öntözési technológiák elterjesztését jó lenne kapacitálni, és terjeszteni a természetközeli szennyvíztisztítás rendszereit.
Vagyis minden módon a vízpazarlás megszüntetésére kell lépéseket tenni, ehhez pedig széles körű társadalmi párbeszédet kell indítani.
Képek és szöveg: