A környezetpusztító vágy ábrándos tekintetű szimbóluma: az Én kicsi pónim-sztori
Amikor a szerkesztőségben bedobtam a témát: az Én kicsi pónim nevű játékról írnék, a lányok azonnal fiatalodtak vagy húsz-harminc évet. Előbukkant mindenkiből a kislány, akinek szintén volt imádott pónija – meg sütibabája is, ha már itt tartunk –, és rögvest beindult a rivalizálás (nehogy azt hidd, hogy nem vérre menő!), kinek hány darab és mennyire menő figurája volt. Vajon mit tud ez a puha patás, amitől még a születése után 40 évvel is ilyen fontos helyet tölt be a szívünkben? Fiala Borcsa írása.
–
K.E.L.L.
Amúgy (azt hiszem) nem voltam egy akaratos gyerek, szerettem megfelelni, követtem a szabályokat (a kamaszkoromig legalábbis biztosan), simulékony és kezes voltam… egészen addig, amíg meg nem láttam a pónit egy körúti kirakatban. Azóta eltelt közel négy évtized, de olyan erősen él még mindig bennem annak a délutánnak (majd egy másiknak) az emléke, hogy a mai napig fülig pirulok tőle, szégyenemben. Számomra nagyon tanulságos két lecke volt, amit az Én kicsi pónimon keresztül tanultam, szimbolikus lett, azóta is sokszor eszembe jut, amikor nagyon megkívánok valamit.
A szüleim egy-két évvel korábban válhattak el, én olyan nyolcévesforma lehettem. Anyukámnak akkoriban kezdett udvarolni a későbbi nevelőapám. Egyik kora este elhatározták, hogy sétálni mennek a belvárosba, és engem is magukkal vittek – mint utólag kiderült, ez óriási hibának bizonyult. Egy darabig vígan szedegettem mellettük a lábam, és ahogy magamat ismerem, minden bizonnyal igyekeztem őket önjelölt rádióként szóval tartani. Minden szépen alakult, már amennyire romantikusnak lehet nevezni a kettesben való andalgást egy harmadik, kiskorú szófosoda társaságában… ám ekkor megpillantottam az egyik játékbolt kirakatában A Pónit.
Abban a szent minutumban bizonyossággá ért bennem az érzés: én innentől csak és kizárólag akkor lehetek boldog, ha enyém lesz az ábrándos tekintetű, rózsaszín sörényes, sárga lovacska.
Addig pedig az életem nem más, mint gyötrelem, kínszenvedés, tortúra. Természetesen nem rejtettem véka alá lelki fájdalmamat. Shakespeare drámáinak egyik hőse nem agonizált még olyan átéléssel, mint én aznap a körúton – erre azért is emlékszem nagyon élénken, mert közben előttem lebeg édesanyám szúrós tekintete, aki jeges pillantással próbált instant megnevelni, több-kevesebb sikerrel. A romantikus sétájukat viszont, ezzel is tisztában vagyok, teljesen gajra vágtam. Kész csoda, hogy utána még volt merszük további gyerekeket vállani, ami – komolyan mondom – egy lemming vakmerőségével egyenértékű.
Az élet igazságtalanságával való első komoly szembesülésem
Végül aztán a születésnapomon véget ért a mély lelki gyötrelmem (vagy legalábbis egy átmeneti szünet állt be, mint majd láthatjuk): az áhított póni büszke és boldog tulajdonosa lettem!
Örömöm nem ismert határokat, madarat (helyesebben pónit!) lehetett volna velem fogatni. Ez az euforikus állapot teljes másfél hónapon keresztül tartott… amikor is Sári húgomnak lett születésnapja. És ő (aki az én fogalmaim szerint nem dolgozott meg érte, hiszen nem trollkodta szét az anyukája romantikus sétáját, nem verte magát a flaszterhez!) ajándékba kapott az én júdás szüleimtől egy My Little Pony Babyt. Ha el tudsz képzelni valamit, ami még a sima póninál is aranyosabb, akkor ez az volt: a feje gömbölydedebb, a szeme még édesebb, a színe élénkpink, a farka és a sörénye szivárványos, és ha ennyi szépség nem lett volna izzó tőr a szívemben: két oldalán egy-egy csinoska szárnyat is viselt.
A szívem darabokra tört azon a délutánon.
Tudtam, hogy valóban soha többé nem lehetek boldog, hiszen amire vágytam, megkaptam, az új vágyam pedig szülői szemmel teljesen jogszerűtlen, irracionális, sőt mit több, a neveletlenségemre, romlott és elkényeztetett lelkületemre vall, így abszolút elérhetetlenné vált. Onnantól még hosszú éveket kellett várnom, hogy a húgom ráunjon annyira a babapónijára (aminek értékét nyilván nagymértékben növelte az én guvadt szemű epekedésem), hogy végre rátehessem mohó mancsomat a szárnyas, szivárványos csodalóra.
Az örök emlékű koreai póni
Az én kicsi pónim szülőanyja, Bonnie Zacherle azonban szerintem tökéletesen meg tudta volna érteni a műanyag patás iránti heves érzéseimet, hiszen a játék ötlete az ő gyerekkorában gyökerezik. Kiskorában egy ideig Japánban élt, állatorvos apukája ugyanis itt dolgozott egy ideig, a határon átmenetileg karantéba került állatokról gondoskodott. A lány itt ismerkedett meg egy kis koreai pónilóval, ami aztán a szívében olyan fontos szerepet töltött be, hogy azután sem feledte, hogy hazaköltöztek az Egyesült Államokba. Olyannyira nem, hogy
amikor friss diplomás illusztrátorként elkezdett dolgozni a Hasbrónak, éveken keresztül kínálgatta az ötletét a kedves, duci, hosszú farkú, vidám sörényes póniló játékról a főnökeinek, mindhiába. Azok rendre lepattintották, mondván: más kislányok nem olyanok, mint ő volt annak idején, ők nem lovacskákra vágynak, hanem (kapaszkodj meg!) arra, hogy főzzenek, takarítsanak és vasaljanak.
Bonnie Zacherle így egy idő után csalódottan lemondott az ötletéről.
Kész szerencse, hogy kiderült: mégis vannak mások is a cégnél, akik hozzá hasonlóan rajonganak a patásokért. Az egyik vezetőnek a fejéből egy 25 centi magas, kemény műanyagból készült póni ügetett elő, ami az álla alatt található kis pecek segítségével tudta a fülét és a farkát mozgatni, de még a szemével is kacsintott – a tervezést pedig Zacherlére bízták. A My Pretty Ponyt több millió példányban értékesítették, ami nem volt ugyan rossz eredmény, de a Hasbro főnökei ennél sokkal átütőbbet akartak. Így aztán az alelnök (roppant bölcsen) hazavitte a My Pretty Ponyt a feleségének, hogy az véleményezze a terméket. Az asszony elő is rukkolt a fejlesztési ötleteivel: legyen a póni kisebb és készüljön puha műanyagból, hogy úgy lehessen vele játszani, mint egy babával.
Zacherle, miután megkapta a feladatot, nem sokat vacakolt vele, újra sem rajzolta az eredeti dizájnt, csak lekicsinyítette 25-ről 13 centisre. Még a színét is meghagyta aranybarnának (pontosabban palominónak), a játék pónit ugyanis eredetileg óvodásoknak szánták genderneutrális játéknak.
Ekkor azonban a marketingigazgató dobta be az ötletet: mi lenne, ha kipróbálnák ugyanezt rózsaszínben és lilában, inkább a kislányokat megcélozva?
Póni vagy pornósztár?
Így született meg 1982-ben a hat póni: Snuzzle, Butterscotch, Blue Belle, Minty, Blossom és Cotton Candy, a prototípusokat pedig újabb és újabb pónigenerációk követték. Pegazus, unikornis, vízicsikó, sötétben világító, csillogó, villogó, illatos és pelenkás pónifajták hódították meg a kislányok gyerekszobáit. A lovacskák elnevezései is sebesen szálltak a fantázia vadászrepülőgépén, Sweetie Bell, Dewdrop Dazzle, Pinkie Pie… úgyhogy ezek után nem csoda, hogy megszületett a méltán nagy népszerűségnek örvendő, Találd ki: Én kicsi pónim vagy egy pornósztár neve című kvíz.
Illetve létrejöttek a Bébi Pónik is, ám ezek a pónilegendárium szerint nem hagyományos úton fogantak, hanem az édesanyjuk tükörképéből születtek… és most egy pillanatra gondolj bele, valahányszor reggel betántorogsz a fürdőbe, és szembenézel a képeddel, egy kisbaba pottyan az öledbe – vagy tudod, mit, inkább bele se gondoljunk.
Egyébként akár befektetésnek is jók lehetnek a ritkább darabok (ha esetleg megőrizted volna őket a 80-as évekből, érdemes lecsekkolni, mennyit adnának most értük), a jó állapotban lévő pónik akár 400 ezer forintot is érhetnek.
Nem sokkal később pedig a pónik saját tévésorozatot kaptak, de azok már az én gyerekkoromon és érdeklődési körömön messze túlmutattak. Számomra a kis sárga póni az egyik kedvenc játékomon túl megmaradt a pusztító vágyakozás szimbólumának, egyúttal intő jelnek is: milyen idegesítő vakarékot tud az emberből csinálni egy szempillantás alatt pár gramm műanyag, megfelelően marketingelve.
Kiemelt képük illusztráció – Forrás: Pexels / Kaboompics
