„Maradt tíz jó évünk, úgyhogy szedjük össze magunkat, és csináljuk meg!” – Hello, WMN! bemelegítés

–

WMN: Jelen van az életedben a klímaszorongás?

Nyáry Luca: Abszolút. Nem is nagyon ismerek olyan Z generációsokat, akiknek ne lenne. Még az életem felénél sem járok, pontosan tudom, hogy a klímaváltozás mekkora hatással lesz a jövőmre, hogy alapjaiban változtatja meg a terveimet. Nem tehetem meg, hogy nem gondolok rá, és ha már eszembe jut, nem tudom megállítani magamat abban, hogy stresszeljek rajta – szinte felelősségemnek érzem, hogy aggódjak emiatt. Nyilván nem ez a legegészségesebb hozzáállás, de ha a jelenleg hatalmi pozícióban lévő generációkat nem érdekli a téma, akkor legalább nekünk muszáj észben tartanunk.

WMN: Változtattál az utóbbi években a szokásaidon a környezetvédelem nevében? Mennyire okoz ez nehézséget számodra?

Ny. L.: Már hét éve vegetáriánus vagyok, ezt a döntést etikai okokból hoztam meg, aminek igen nagy része a környezetvédelem volt. Az étkezésemben figyelek a legjobban erre, igyekszem minél több hazai terméket fogyasztani, és természetesen kerülöm a nagyüzemben készült állati termékeket. Bár nem mindig kényelmes, (mondjuk, amikor már a héten ötödjére eszem sült krumplit, mert az az egyetlen vega opció), de azért örülök, hogy meghoztam ezt a döntést. Annak ellenére is, hogy

nem hiszek abban, hogy a fogyasztóra kellene helyezni a felelősséget, hogy tegyen a klímaválság ellen. A legtöbb ember nincs abban a helyzetben sem anyagilag, sem tájékozottság szempontjából, hogy fenntartható opciókat válasszon. 

Valamint autót sem vezetek (és nem is tervezek megtanulni), mert a városban nem tartom szükségesnek. Szeretném, ha népszerűbb lenne a tömegközlekedés, de ehhez az kell, hogy elég magas színvonalon működjön ahhoz, hogy az embereknek megérje azt választani. 

WMN: Az elmúlt évek eseményei (járvány, háború, természeti katasztrófák) hogyan hatnak rád? 

Ny. L.: Alapból neurotikus alkat vagyok, ezt soha nem is titkoltam el. A bipoláris zavarom miatt mindent egy sokkal szélesebb érzelmi skálán élek meg, így többnyire ezek az események is nagyobb hatással vannak rám, mint az átlagra. Leginkább a jövőképemet befolyásolták negatívan, nagyon pesszimistán látom az életem második felét, de szerencsére ez valamennyire motivál arra, hogy most valósítsam meg az álmaimat.

Valamennyire szarkasztikusan azt szoktam mondani a barátaimnak, hogy tíz jó évünk maradt, szóval szedjük össze magunkat, és csináljuk meg.

Igyekszem megragadni minden lehetőséget, amiről tudom, hogy később megbánnám, ha kihagynám. 

WMN: Mi az, amiről egyelőre nem tudsz lemondani, még ha károsan befolyásolja is a környezetet?

Ny. L.: A ruhák rendeléséről. Bár nagyjából beleférek a bolti konfekcióméretbe, nincs átlagos alkatom, és az itthoni kínálat elég szegényes. Turkálókban is vásárolok, de nadrágot, melltartót egyszerűen alig találok, szóval azokat rendelem. Sokszor nem a legmegbízhatóbb forrásból, mert saját magát eltartó huszonegy évesként nem mindig van másra keretem. De ez lesz az első szokás, amitől megszabadulok, ha végre elkezdek annyit keresni, hogy megengedhessek magamnak jobb minőségű, fenntarthatóbb darabokat.  

WMN: Érzel különbséget a különböző generációk fenntarthatósághoz, környezetvédelemhez vagy a klímaváltozáshoz kapcsolódó hozzáállásában?

Ny. L.: Egyértelműen, már csak abból adódóan is, hogy nem minden generációt érint egyenlően a klímakatasztrófa, ami felé haladunk. A szüleim generációjának jó, ha egy-két évtizedet kell majd leélniük egy olyan világban, ahol megfizethetetlen lesz a lakhatás, luxuscikk az ivóvíz, kibírhatatlan az időjárás és túlnépesedettek a városok, nekünk viszont így fog kinézni a felnőttkorunk. Alig maradt időnk kiépíteni egy karriert, bebiztosítanunk a jövőnket, hogy ne a legkiszolgáltatottabb helyzetben érjenek minket ezek a változások. Pont ezért is gondolom azt, hogy

több fiatalra van szükség a politikában, mert nem érzem se igazságosnak, se logikusnak, hogy többnyire olyan vezetőktől várjuk a segítséget, akiket ez személyesen már nem fog érinteni.

Az unokáik élete már most ki van fizetve, így nyilvánvalóan nem érzik olyan sürgetőnek a helyzetet, mint mi.  

WMN: Milyennek képzeled a jövőt, mondjuk, tíz-tizenöt év múlva?

Ny. L.: A pesszimista hozzáállásom ellenére nem gondolom azt, hogy egyik percről a másikra a Mad Max világába fogunk csöppenni, inkább fokozatosan jutunk olyan élethelyzetbe, ami túlélhető lesz, de rettentően megterhelő. Már most látjuk a hatásokat: aszályok, éhínség, lakhatási krízis, járványok, háború, elszegényedés. A természeti csapások egyre gyakoribbá válnak, ahogyan hatásukra a politikai/társadalmi válságok is, mígnem „megszokjuk őket”, a mindennapi élet részeként tekintünk majd rájuk. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, drasztikus változásra volna szükség, és egyelőre nem úgy látom, hogy lennének olyan kormányok a világon, akik hajlandók volnának meghozni ezeket a döntéseket. 

Jegyeket ITT vásárolhattok!

Szabó Anna Eszter