–

Hét óra tíz is elmúlt, már behúzódtam hátra, a színpad mellé, onnan kukucskáltam a nézőtérre, amely megtelt az értő, lelkes, zsizsegő közönséggel, és nem értettem: hát ti nem olvastátok, hogy mindjárt itt a világvége? Ilyen eseményekre jöttök, amikor rettegnetek kéne minden pillanatban? Aztán a színpadra néztem, a vendégeink már bent ültek a kényelmes fotelokban, és arról kezdtek eszmét cserélni, ami az egész világon mindenkit érint: hogy mind meghalunk. 

Mind meghalunk, de tényleg, ez olyan biztos, mint ahogyan itt ülök. Úgy születünk meg, hogy ezt tudjuk, és ezzel a tudattal kell élnünk, a két esemény közti időt pedig muszáj megtöltenünk valami tartalommal, értelemmel, minőséggel, hogy ne csak a fejünket vakarjuk majd a végén, és annyit mormoljunk: ez meg mi is volt tulajdonképpen?! (Ja, hogy az élet. Baromira fájt.)

Szóval az est témája adott volt. 

Nem könnyű téma, sokan el is fordítják a fejüket, hogy gondolni se kelljen arra, mi lesz a bolygóval abban a maradék időben, ami az adott egyénnek jutott. És az is sanszos sajnos, hogy az én korosztályom az utolsó, amely még viszonylag jó világba született, de az utánunk következőknek már nem lesz kényelmes élete, és feltehetően a miénk sem olyan körülmények között fejeződik be, ahogyan elkezdődött. 

De hogy is kezdődött el?

Mármint személy szerint az enyém. Volt ott minden a kertben meg az udvarban: hús, tej, zöldség, gyümölcs, még bor is, mert nagyapám szőlőtermesztéssel és borkészítéssel is foglalkozott. Télen is, mert volt nagy fólia, nyáron meg aztán, ihaj, csuhaj.

Tizennégy éves koromig nem ittam bolti tejet, arra valami nagyon fura dologként gondoltam, amit csak azok isznak, akik nem olyan szerencsésesek, mint mi, akik a szomszéd Janikáéktól hozzuk minden reggel melegen, frissen.

Volt disznó meg csirke, azt levágtuk, ha hús kellett, volt tojás, mert költöttek a tyúkok, és a paradicsomnak meg a többi zöldségnek olyan íze volt, amit azóta se találok sehol, bárhová megyek. Tudom, hogy ez kiváltságos helyzet, ezért valamiféle megfoghatatlan vágy hajt arrafelé, hogy egyszer újra így élhessek. 

Az, hogy a városi élet mennyire más, hogy a fogyasztói társadalom hogyan ránt be, milyen hatások érnek bennünket, amíg húsz, harminc-, negyven-, ötvenévesek leszünk, az már egészen másik kérdés.

Jó ideje tudjuk, hiszen mindenhonnan ez ömlik ránk, hogy a bolygónk veszélyben van,

hogy a különböző iparágak milyen mértékben szennyezik a környezetünket, mégis sokan megnyugtatják magukat azzal, hogy ők bizony szelektíven gyűjtik a szemetet, legyen ennyi elég. „Mikroszinten nem tudok többet tenni, ja, még szűrt vizet iszom!” Számomra kedd este Nyáry Luca fogalmazta meg a leghitelesebb álláspontot, hogy

oké, hogy kedélyesen elcsevegünk arról, mit kellene tennünk a környezetünkért, de közben erre már nagyon nincs idő. 

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogyha tényleg ekkora a veszély, akkor hogyan tarthat még mindig ott a civilizáció, hogy ontja magából a több millió tonna műanyagot. Hogy palackozott vizet iszik akkor is, amikor otthon a csapból iható víz folyik. Hogy annyit vásárol, amennyit soha, de soha nem fog elhasználni. Hogy hetente legalább annyi ételt dob ki, amennyi felesleges műanyagot legyárt. Hogy azt hiszi, elég, ha szelektíven gyűjt. Hogy ész nélkül utazik. Hogy csúcsforgalomban majdnem minden autóban egy ember ül. Hogy ha elromlik, nem javít, hanem kidob, újat vesz. Hogy minden szezonban kell új cipő, nadrág, kabát, ruha. Hogy fákat vág ki azért, hogy a fenekét kitörölje. Hogy elképesztően tudatosnak tartja magát, miközben mangót meg avokádót zabál. Hogy mangót meg avokádót zabál, miközben leüvölti a húsevőt. Hogy a húsevő kiröhögi azt, aki próbálja jelezni, talán nem kéne annyit enni, mert a húsipar az egyik legkörnyezetszennyezőbb. Hogy

mindenért egymásnak esünk, soha nincs egyetértés, ami Lakatos Márk szerint legalább annyira aggasztó, mint a klímakatasztrófa valós veszélye. 

És nehogy azt gondoljátok, hogy én jó vagyok ebben, ezeket magamnak is mondom. De szerintem az egyén szintjén nem elég változtatni. Magasabb szinten kell tenni azért, hogy ne pusztuljon el a föld. Amit viszont látunk, azt még pajtások között is ölbe tett kézzel ücsörgésnek hívják.

És ha nem gondolunk semmit, csak tesszük a magunk mikroszintjén a dolgunkat, és közben szorongunk, attól jobb lesz?

Dehogy lesz jobb. Nem lesz, de sokszor nehéz a szorongást letenni. Litkai Gergely útravalója viszont ad némi támpontot, hogyan lehet jobb az életünk: szerinte Arisztotelész tanácsai nyomán legyünk szelídek, barátságosak, tisztességesek, előzékenyek, mértékletesek, és

ne az igényeinkre gondoljunk, hanem a szükségleteinkre.

Például gondoljuk végig, szükségünk van-e új telefonra, ha még a régi is működik. És a többi. A példákat a végtelenségig lehetne sorolni.

Végezetül az én konklúzióm az, hogy kiváltságos ember, akinek a kertjében minden megterem, ami ahhoz kell, hogy életben maradjon. Van ennivalója, mert meg tudja termeszteni magának, van fedél a feje fölött, mert fel tudja építeni, és van becsülete a munkához, ami arra ösztökéli, hogy kimenjen, rendben tartsa, és tisztelje a természetet. Aki ebben a körfogásban tud létezni, az nem lesz elveszett. Szerintem ide, vagy ehhez közel kellene visszajutni. De tudom, hogy ez nehéz, nincsenek rá válaszaim, hogyan valósulhatna meg globális szinten, és azt sem tudom, hogy nagy áldozatok nélkül lehetséges-e egyáltalán. 

További fotókért kattints a képre, és lapozd végig galériánkat!

Képek: Kovács Tamás / WMN

A Hello, WMN! kerekasztal-beszélgetés támogatója a The Body Shop és a TorTer e-Design.

Szentesi Éva