„Most inkább az apátiát érzem sokunkban, az értetlenséget, a motiválatlanságot. És a megalázottságot” – Egy pedagógus segélykiáltása

–

Soha olyan furcsa tanévkezdésem nem volt még, mint a mostani. Sok bennünk a kérdés, a bizonytalanság, sok körülöttünk a megválaszolatlan kérdés. Amiből viszont kevés van: a pedagógus. A pénz. A tanítás és tanulás szabadsága. Az akarat a döntéshozókban, hogy ez másként legyen. 

Normális esetben augusztus 20-a környékére az ember rendesen fellelkesedik, ha pedagógus, tele van tervekkel a következő tanévre. Szakkört kéne indítani, megvenni azt a segédkönyvet, kipróbálni ezt meg azt a módszert, elmenni arra a továbbképzésre, amire már két éve gyűjtögetsz… hasonlók.

Most inkább az apátiát érzem sokunkban, az értetlenséget, a motiválatlanságot. És a megalázottságot is, igen.

Hogy még mindig ugyanott tartunk, mint évekkel ezelőtt, a hangunkat nem hallják, a kéréseinket, követeléseinket semmibe veszik még azokon a területeken is, ahol ez nem pénz kérdése. Ahol a szakmaiság mindent felül kellene, hogy írjon. 

Tavasszal óriási elánnal vetettem bele magam a sztrájk és polgári engedetlenség szervezésébe. Világéletemben konformista voltam, de most sztrájkbizottsági tag lettem (januárig azt sem tudtam, mi az), mert fontos volt… mindannyiunk érdekében.

Hittem, hogy van értelme, hogy talán így nyomást gyakorolhatunk a döntéshozókra, és egyszer a munkánkat a megfelelő értékén fogják megbecsülni. Hogy talán meghallják végre a szakmai szempontokat a szabad tankönyvválasztás, a tananyag racionalizálása mellett, és végre tudomásul veszik, hogy egyre fogyó tantestületekkel nem lehet minőségi munkát végezni, vagy legalábbis sokkal kisebb mértékben. Nem normális az, hogy ma már csak a megszállottak maradnak ezen a pályán, és jönnek be az iskolákba (aztán többségük megy is el, amint teheti). Hogy a minőségbiztosítás a felvételnél kezdődik, ahol válogatni kellene a pedagógusjelöltek közül, és nem lasszóval összefogdosni azokat, akiknek valaha volt valami köze a pedagógiához. Vagy nem volt, de már láttak belülről iskolát. Lassan ez is elég lesz. 

Most nincs óriási elán, nincs hit, fásultság van. Ennek ellenére ez az írás nem arról fog szólni, hogy miért hagyom el a pedagóguspályát, mert én ugyan nem megyek el. Még nem.

Sokan döntöttek így, minden egyes pályaelhagyó kollégát megértek, néha kicsit irigylem is őket. Engem egyelőre nem ereszt a tanítás, mert olyasfajta szerelem, amit nem akar elengedni az ember. 

A sok-sok panasz és kétégbeesés ellenére – vagy talán pont azért – próbáltam megfogalmazni magamnak, miért is akarok annyira itt maradni. Mi az a többlet, mi az a csoda a tanításban, amiért érdemes pocsék fizetésért, heti 50–60 munkaórával, nulla anyagi és az időnként hiányzó társadalmi megbecsültség mellett is ezt választani, aztán pedig kitartani.  

Elsősorban az, hogy nap mint nap azzal foglalkozhatok, amit nagyon szeretek. Magyar- és drámatanárként dolgozom egy általános- és középiskolában. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy minden egyes munkanapomon olvasok irodalmat, beszélhetek és beszélgethetek róla, rácsodálkozom, hogy a nyelvtudomány milyen érdekes lehet (na, jó, hát, nem mindig az, de azért próbálkozom). Nincs hitelesebb pedagógus, mint az, akiből árad, hogy a tanított tárgya a szenvedélye. Engem diákként ez elvarázsolt, még akkor is, ha az adott tantárgy nem volt a kedvencem. Ha az égiek kegyesek, ez a szenvedély néha átragad a diákjaimra is, és

az a pillanat (vagy inkább folyamat), amikor felismerik valaminek az értékét, rájönnek valamire, vagy csak egyszerűen élvezik a közös gondolkodást – na, hát ez a kegyelmi állapot mindent megér. Az, hogy ennek én részese lehetek. 

Mindezen felül a pedagógus kénytelen örökké fiatal maradni, vagy legalábbis lépést tartani az ifjúsággal valamelyest. Mit nekünk szemránckrém! A fiatalok jelenléte szellemileg és szociálisan is ébren tart, megújulásra sarkall, jót tesz mindenkinek. Ezen felül a tanár legálisan élheti ki az exhibicionizmusát (mind azok vagyunk, ki jobban, ki kevésbé, de normális ember nem vágyik arra, hogy több tucatnyi gyerek, kamasz, fiatal felnőtt elé álljon mindennap, csak ha van benne némi exhibicionizmus, na). Továbbá a beszédkényszer sem olyan feltűnő, mint más szakmáknál, szóval számomra ez maga a paradicsom! 

A tanári pálya másik nagy vonzereje a sok kapcsolódás. Kicsi és nagy, szoros és laza, némelyik csak pár hónapig tart, némelyik évekig, évtizedekig. Örömteli és megkapó, amikor volt tanítványaimmal az utcán, szakmai csoportokban, vagy éppen egy közösségi oldal baba-mama csoportjában futok össze. Valahogy folytonosságot ad a kapcsolatainknak, újra és újra visszajelzést kapok arról, hogy ha az el is szállhat, amit tanítottam nekik (úgyis elfelejtik), az, aki voltam számukra, és ők az én számomra, nem évül el. 

Jó érzés összeszedni, mi motivál a tanításban, rám is fér mostanában. Kissé tanácstalanul toporgok a helyemen, annyifelé kellene igazodnom.

Mindenki vár tőlünk valamit, aminek a jelen helyzetben nem tudunk maradéktalanul megfelelni 

A társadalom egy része azt várja, hogy „kussoljunk végre”, hiszen van három hónap szabadságunk nyáron (sic!), majd az motivál.

A társadalom másik része egyetért ugyan azzal, hogy pedagógusnak lenni manapság nem éppen kifizetődő hivatás, de azt azért nem szeretné, hogy ne nyissanak ki az iskolák. Kiállni sem nagyon szeretne a pedagógusok tiltakozása mellett, mert hát az politika, és ő nem politizál. A politikusok meg azt várják, hogy a pedagógusok lehetőleg olyan színezettel követeljék a tananyagot, amely nekik megfelel. Pedig az elégedetlenségünk nem pártpolitikai kérdés, hanem tisztán szakmai. 

Aztán van az a réteg, aki szerint már rég fel kellett volna szednünk az aszfaltot, bezúzni a minisztérium ablakait, és különben is, ha kinyitjuk az iskolakapukat szeptember elsején nem is vagyunk normálisak, megérdemeljük, hogy semmibe vegyen minket a harmadikos Petikétől a takarítón és Maruzsa Zoltánon át a miniszterelnökig mindenki.

Az van, hogy ez azért ennél jóval összetettebb helyzet. A legoptimistább becslések szerint is a pedagógusok ötöde-hatoda mozdult meg tavasszal, hogy érvényesítse a sztrájkköveteléseket. Ez nagyon kevés. Magyarán: ha én be is zárom az iskolakaput, majd kinyitja más. Amíg ilyen arányokkal áll ki a pedagógustársadalom magáért és a gyerekekért, addig ebből nem lesz semmi. Persze továbbra is sztrájkolhatunk, szeptembertől lehet is megint, de hogyan? Elektronmikroszkóppal lesz csak látható az a sztrájk, ahol az órák felét meg kell tartani (érettségizőknek mindet), és minden iskolába be lehet hozni a gyerekeket. Ez nem elégséges szolgáltatás, ez egy vicc. Viszont csak így törvényes. Törvénytelen sztrájkra pedig nem buzdítanék senkit, a szakszervezetek sem teszik. 

A másik út a polgári engedetlenség, ami (leszámítva egy-két nagyon egységes tantestületet) szintén így fog zajlani nagyjából. Én, aki élek a polgári engedetlenség eszközével, nem tanítok, de helyettesítenek a kollégáim. Ennyi. 

Talán jogos a kritika, hogy amennyiben tényleg ennyire nem vagyunk képesek kiállni magunkért, akkor megérdemeljük a sorsunkat: a röhejes fizetéseket, a taníthatatlan tanterveket, az egyre növekvő óraszámokat, a sorozatban kifizetetlen helyettesítéseket és a töméntelen mennyiségű adminisztrációt.

Mert velünk mindent meg lehet csinálni. Egyébként tényleg… meg lehet. Egyéni szinten sokan eljutottak oda, hogy elegük lett, és kiszálltak.

De hiába volt a tavaszi az eddigi legnagyobb és legegységesebb megmozdulása a pedagógustársadalomnak, még így is kevés volt ahhoz, hogy nyomást tudjunk vele gyakorolni. Hogy miért vagyunk ilyen kevesen? Na, ez fogós kérdés…

Próbálom elképzelni azt a kollégát, akinek most jó. Aki tényleg elégedett (mondjuk, egy korombeli, hasonló kondíciókkal rendelkező tanár) a kétszázharmincezres nettó fizetésével, azokkal a tankönyvekkel, amelyeket használni kényszerülünk, a heti akár 26 tanítási órával (és legalább még egyszer ennyi órát kitevő készüléssel, javítással, adminisztrációval), meg úgy általában: aki most jól érzi magát a bőrében. Nem tudom az okokat, miért hallgat a pedagógustársadalom nagy része még mindig. Tippjeim vannak csak: félelemből, fásultságból, vagy mert még mindig azt hiszi, ez pártpolitika, és a kormányt bántják, pedig ez a kormány a lehető legjobbika az összes létező országvezetésnek, satöbbi.

Mindannyian lojálisak vagyunk valakihez, ezt értem. Azt is értem, amikor valaki nem tudja összeegyeztetni a kormánypárt iránti elköteleződését azzal, hogy oktatásügyben bizony nagy a baj, de ha ezt kimondaná, máris megkapná a balliberális gyurcsányista bélyeget, tehát csendben marad. Csak a szokásos. Vagy sokan talán csak félnek. Mert az igazgató és a tankerület vezetője kijelentette, hogy aki sztrájkolni mer, az megnézheti magát, vagy mert a régióban, ahol él, nem bővelkednek annyira az értelmiségi számára is megalkuvás nélkül elvállalható állásokban, és ha elbocsátják, nem tud majd munkát találni. És ráadásul ő tanítani szeretne. Mert ehhez ért, ebben jó. Na, ezen a ponton legalább megértjük egymást ezzel a kollégával is.

A társadalom egy része most azt várja a néhány ezer aktív, a hangját tavasszal is hallató, sztrájkot, polgári engedetlenséget is bevállaló kollégától, hogy tegyen még többet szeptembertől, vagy legalább ennyit, ha lehet, hetekig ne legyen rendes tanítás, mert csak abból értenek, satöbbi. Feljebb már írtam, miért nem lesz ennek akkora látszatja,

közben pedig azt is érdemes átgondolni, hogy minden egyes sztrájkkal vagy engedetlenséggel töltött nap fizetés nélkül zajlik. Egy olyan foglalkozási csoporttól, amelyik lassan a megélhetéséért küzd, nem elvárható, hogy hetekre lemondjon a fizetéséről. Irreális. 

Ha megszervezzük, én is fogok sztrájkolni, élek a polgári engedetlenség eszközével is újfent, de csak egy-egy napot, amennyi belefér. Három gyereket nevelünk, szerencsémre ketten, de a férjem sem hordja haza talicskával a pénzt. A tavaszi akciók után több mint negyvenezer forintot veszítettem, ami nem nagy összeg, de egy kétszázezret alig meghaladó fizetésnél az. Azok, akik most forradalmat várnak tőlünk, ezt is vegyék figyelembe, legyenek olyan jók: mekkora anyagi áldozatot tud vállalni valaki, aki ennyire keveset keres? Az infláció nekünk is csak infláció, és jön a fűtési szezon. Mindezt vállaljuk be úgy, hogy bejönnek a gyerekek, és még órát is tarthatunk? A bányász, ha sztrájkol, nem megy le a bányába, nem hozza fel a szenet, nem lesz mivel fűteni, és a fagyoskodó polgárok előbb-utóbb kikényszerítik a kormánynál a béremelést, a jobb munkakörülményeket. A mi munkabeszüntetésünk, ha lesz, nem ilyen lesz. A gyerek ott ül majd a suliban, legfeljebb nem tanul, csak játszik. Gond egy szál se. 

Normális esetben augusztus végén nem ilyen gondolatok járnak egy tanár fejében

Készül, szervez, lelkesedik. Most nem ez van. Persze készülünk, tervezzük az éves programokat, a gyerekek érkezése majd visszazökkent valamelyest a normális kerékvágásba, hiszen a lényeg ugyanaz: oktatás és nevelés. Jó lenne, ha mindez úgy zajlana, hogy közben mindenki jól érzi magát benne, épül, megbecsülik, és értéknek tekintik őt magát meg a munkáját is – akár diák, akár tanár. Most pedig csak bizonytalanul nézegetünk egymásra: mi lesz? Hogy lesz? Te nem érzed azt, hogy semmi motiváció? Hányan mentek el? Jött valaki új, le van fedve minden óra? (Nincs, szinte sehol nincs.) Tehát jönnek a magas óraszámok, a szakmai helyettesítésnek hazudott, valójában teljesen szakszerűtlen helyettesítések, a novemberre hullafáradt és kiégett tanerő. Kedvetlenebbek, fásultabbak vagyunk már most, mint szabadna lennünk. Ha csak magamon érezném ezt, nem lenne gond, majd kimászom belőle valahogy, de tele vannak a kollégákkal folytatott beszélgetéseink a fenti mondatokkal.

Ha egy fiatal kolléga elkeseredésében egy pedagóguscsoportban kér tanácsot, hogy hogyan egészíthetné ki a fizetését, mi hogyan csináljuk, miből élünk, akkor a tanácsok kilencven százaléka ez: menekülj, amíg tudsz!

Ez nagyon nem jó. Ha a lelkesedés elvész, nekünk annyi.

Hónapok óta azon gondolkodom, hogyan lehetne ezen az áldatlan helyzeten változtatni. Az Belügyminisztériumtól (ez is, milyen már, hogy a Belügyminiszter felelős a közoktatásért, agyrém) eddig csak halovány ígéretet kaptunk, vagy azt sem, leginkább Brüsszelre mutogatnak. Abban sem hajlandók engedni, ami elsősorban nem pénzkérdés lenne (tankönyvek, óraszámok, tantervi reform…). A változás tehát vagy alulról jön, vagy sehonnan. Vagy elhozza az, hogy valóban összeomlik a rendszer. Ezzel csak az a baj, hogy nem kataklizma lesz, ami megdöbbent, felráz és újjáépítésre ösztönöz, hanem lassú haldoklás. Ennek vagyok én is a részese. Meg ti is, mindannyian.

Mindenkinek nem tudok megfelelni. Mint pedagógus, elsősorban a diákjaimnak kell megfelelnem egy olyan mérce szerint, amely a legjobbat várja el tőlem abból, amit nyújtani tudok. Értük, magamért. Erre viszont csak kiegyensúlyozott, magukat és a munkájukat értékesnek tartó pedagógusok képesek. Szeretném azt hinni, hogy továbbra is az tudok maradni mindig, bármilyen körülmények között. Vagy legalábbis majdnem mindig, és majdnem minden körülményben. Amíg bírjuk.

Horváthné Vass Ildikó

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/bobbieo