Megcsináltam, mostantól bármire képes vagyok! – Így telt az idő három gyerekkel, amíg apa külön nyaralt

 –

Az első hét: programdömping szomorúság ellen

Hogy értsétek a felállást: én most nem dolgozom főállásban sehol, az alkalmi munkáimat augusztusra befagyasztottam, így gyakorlatilag az volt a feladatom, hogy a gyerekeket és az otthonunkat kívül-belül megfelelő állapotban tartsam. (Íme, az anyaság szenvtelen definíciója; aki érintett, úgyis tudja, hogy ez mivel jár…) Még el se búcsúztunk a férjemtől, amikor már egy teljes hetünket előre betábláztam programokkal és teendőkkel, persze nem véletlenül: ez volt az én védekezési módszerem a rám zuhanó egyedülléttel szemben.

Gondoltam, ha minden napra, sőt, minden egyes délelőttre és délutánra kitűzök valami elfoglaltságot, amin ráadásul másokkal együtt veszünk részt, akkor sokkal kisebb az esélye annak, hogy a lakásban ülünk szomorkodva és hiányoljuk apát.

A másokkal előre egyeztetett időpontok nekem sokat segítettek abban, hogy fenntartsam a saját és a gyerekeim motivációját az aktív időtöltésre – így el tudtuk kerülni azt, hogy szétfolyjanak a napok és belesüppedjünk a punnyadásba. Konkrétan: ha tudom, hogy a barátnőmmel és a gyerekeivel délelőtt tízkor találkozunk a Nehru parkban, akkor nem várom meg, amíg mindenki akár egy-egy órás különbséggel felébred, kétszer megreggelizik és háromszor átöltözik, és nem futok bele abba, hogy az egyikük belekezd egy játékba, a másik egy könyvbe és aztán senkinek nincs kedve készülődni. Hanem előre összecsomagolom a reggelit, amit öltözés után a buszon elmajszolnak, és tíz óra öt perckor már a hajókat nézzük a Dunán, játszótéri viszonyokhoz képest egész jót beszélgetek a barátnőmmel, a gyerekek pedig kitombolják magukat a szabadban. Ha van program, akkor van ritmus, van lendület, van töltekezés – ez lehetne az első hetünk mottója. A Margitszigeten megcsodáltuk a zenélő szökőkutat és a dámszarvast a vadasparkban, a Városligetnél meglátogattuk a nagynénémet és a léghajós játszót, a Városmajorban koncertet hallgattunk.

Ebből az következett, hogy a második hétre teljesen elfáradtam, így máris jöhetett az újratervezés, vagyis inkább a nem-tervezés…

A második hét: csak lazán!

Érdekes visszanézni a naptárt: a nyolcadik naptól nem írtam bele semmit. Nem szervezkedtem, csak elkezdtem hagyni, hogy spontán alakuljanak a napok. A nagylányom a nagymamájával és az unokatesójával elutazott vidékre, így a két kicsivel maradtam.

Ez a különválás nem volt egyszerű döntés, mégis jót tett nekünk: a férjem elutazásának a legnehezebb (és számomra a legváratlanabb) hozadéka ugyanis a kiskamasz lányunk érzelmi kibillenése volt.

Utólag belegondolva az életkorának és a személyiségének megfelelően reagált a helyzetre, de bevallom, erre a hangulatingadozásra nem voltam felkészülve. Sokféle nehézséget elképzeltem az apamentes időszakunkkal kapcsolatban, például hogy elúszom a háztartással, a három gyerek háromféle igényeinek nem tudok majd eleget tenni, hogy befeszülök a tesókonfliktusoktól és nem tudok békét teremteni, vagy hogy én magam összeomlok  – de valójában ezeket a kihívásokat már megugrottam az elmúlt években a férjem rövidebb távollétei alatt. Arra viszont, hogy az egyikük nagyon is felfogja, mit jelent egy hónapnyi idő és ettől megijed, hogy tartanom kell benne a lelket és bizonygatnom, hogy apa visszajön, és hogy ha a kicsik este végre elalszanak, akkor kezdődik az ő ideje, amikor külön figyelmet és extra törődést kér – na, erre nem számítottam. Valószínűleg ez az érzelmi „pluszmunka” is sokat kivett belőlem az első héten, ezért örültem a nagymamás elutazás lehetőségének. A lányom először kevésbé örült, de aztán beadta a derekát, és hagyta, hogy a környezetváltozás kizökkentse a melankóliából. Mire hazajött, már benne jártunk a harmadik apamentes hétben, ami aztán újabb nehézségeket, de jó hírt is tartogatott számunkra. 

A harmadik hét: mélypont és túlélés

A harmadik apátlan hétre már júliusban felkészültem: sejtettem, hogy addigra valószínűleg  kimerülnek a tartalékaim, ezért a középső lányomat befizettem egy napközis táborba a helyi kultúrházban. Nálunk ő a családban az örökmozgó, aki sosem fárad el, és reggeltől estig ezer százalékon pörög; nagyon önálló és öntudatos hatéves kislány, aki izgatottan várta, hogy saját programja legyen kortársakkal együtt a jól ismert helyszínen. Csakhogy egy kellemetlen fordulat keresztülhúzta a számításaimat: pont ez a gyerekem pont ezen a héten lebetegedett. Nem nagyon, csak annyira, hogy ne mehessen közösségbe. Na, ekkor kiborultam. Úgy éreztem, eddig minden egész jól ment, kőkeményen tartottam magam, mindent megoldottam, de ez a betegség már sok nekem. Elvesztettem a motivációm, hogy bármilyen értelmes elfoglaltságot kitaláljak – egy lábadozó gyerekkel úgysem lehet sehova se menni, és egyébként sem éreztünk hajlandóságot arra, hogy kimozduljunk a tomboló hőségben.

Rám szakadt az, amit az első pillanattól fogva igyekeztem elkerülni: ültem a lakásban a káosz közepén, és sajnáltam magam.

Az olvasmányélményeink sokat segítettek: rengeteget olvastam a gyerekeknek, és egyedül, saját magamnak is. Szó szerint a könyvekbe menekültem: ha azt láttam, hogy a fiam meg a lányom elkezdenek duplózni, vagy belefognak a kuckóépítésbe, a nagy pedig a szobájában rajzol, már ki is vontam magam a forgalomból, és belevetettem magam az aktuális regény világába. Elővettem azt a könyvet magyarul, amit a férjem a saját nyelvén elvitt magával az utazásra, és azt képzeltem, versenyt olvasunk, közben pedig egyre jobban vártam, hogy hazaérjen, és beszélgessünk a történetről, meg persze mindenről, ami a könyvön kívül történt velünk. 

Minden jó, ha jó a vége

Ő pedig időközben meghozta a döntést, hogy nem várja meg, míg letelik a teljes hónap, hanem hamarabb hazajön: két hét intenzív túrakerékpározás, három átszelt országhatár és 1300 letekert kilométer után néhány napot eltöltött a szüleivel és a legjobb barátaival, aztán buszra szállt, és hazautazott hozzánk.

Az érkezése előtti napon futár csöngetett: egy hatalmas cserepes virágot hozott. Mellette kis kártyán kívánt boldog házassági évfordulót a férjem. Elbőgtem magam.

Másnap úgy öleltük meg egymást, hogy tudtam, megérte kibírni ezt a végtelennek tűnő időszakot – pedig egy hónap helyett végül „csak” 22 napot töltött távol. Még egyáltalán nem sikerült beszámolnunk egymásnak mindenről, főleg a legbelső folyamatokhoz kell sok idő, hogy leülepedjenek bennünk, így egyelőre nem tudok egyértelmű konklúziót írni a különnyaralásról.

Az viszont biztos, hogy a most megszerzett tapasztalatokból tudunk majd táplálkozni a jövőben is: én például abból az élményből, hogy a nehézségekkel együtt sikerült megállnom a helyem anyaként, feleségként, nőként egyedül is. Megcsináltam, és büszke vagyok, de a tapasztalásomhoz  hozzátartozik az az élmény is, hogy a társammal együtt mindig minden sokkal jobb!

 H. írása

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Poncho