„Sírt, mert az anyukája megígérte neki, hogy ma jönni fog, aztán mégsem érkezett meg” – Gyuszi története

–

Hétvége volt, nyár, úgy reggel nyolc körül. Épp megérkeztem a csoportba, az éjszakás kollégától vettem át a műszakot. Tudtam, hogy két új testvér érkezett hozzánk, a nyolcéves Gyuszika és a bátyja, Róbert. Gyuszi nagyon visszahúzódó, csendes, zárkózott kisgyerek volt. Az első napokban szinte alig hallottuk a hangját, csak ha nagyon muszáj volt, akkor szólalt meg. Nagyon szeretett zenét hallgatni, gyakran hallgatta a telefonjáról a szobájában. Szerettük volna, ha minél hamarabb megtalálja a közös hangot a csoport többi tagjával, és aktív részese lesz ennek a közösségnek. És persze, hogy a lehető legjobban teljen számára ez az időszak amíg itt él.

Beletelt egy kis idő, mire nyitni kezdett felénk. Persze érthető, hiszen amikor egy teljesen új gyerek érkezik hozzánk, az első napok a legnehezebbek számára.

Ilyenkor a trauma is friss, a szüleitől elszakítva megérkezik egy teljesen új élethelyzetbe, egy új közösségbe. Nem egyszerű kihívás ez senkinek sem.

Gyakran elvárják ilyenkor a gyerektől, hogy szinte egyből, egyik napról a másikra illeszkedjen be, tudja a házirendet és tartsa is magát maradéktalanul ahhoz. Pedig felnőttként is igen nehéz egy új munkahelyre, vagy közösségbe belépni.

Gyuszi nagy, sötétbarna szemeivel mindig nyomon követte, mit csinálok. Amikor éppen a konyha takarítását végeztük, vagy csak szimplán társasjátékoztunk a többi gyerekkel, leült közénk, és csak figyelt. A játékban nem szeretett volna részt venni, de ott volt velünk. A bátyja időközben egyre többször, és hosszabb időkre engedély nélkül volt távol az intézményből. Keveset beszélgetett a két testvér egymással. Bár a kapcsolatuk erős volt, ugyanakkor kevés kommunikáció zajlott közöttük. 

 

Egyik nap éppen a nappaliban játszottunk Twistert, ami mindig hangos nevetések között történt, amikor Gyuszi is beszállt a játékba. Sokat nevetett, és láthatóan nagyon jól érezte magát. Aztán az egyik pillanatban hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról, és szomorúság vette át helyét, majd csendben bevonult a szobájába. Egy perc elteltével utánamentem, bekopogtam a szobája ajtaján, és megkérdeztem, bemehetek-e hozzá. Egy halk igen volt a válasz.

Gyuszi a paplan alatt sírt, a fejét is betakarva. Leültem az ágy szélére, és vártam. Vártam, amíg előbújik a paplan alól. Kidugta fejét, rám nézett, majd azt kérdezte:

„Miért nem jön? Pedig megígérte. Nagyon hiányzik anya.”

Csendben ültem mellette. Ekkor kezdte mesélni először, miért is kerültek be. Egy kis házban éltek a szüleivel és a testvérével. Elmondta, hogy az óvodát nagyon szerette, ott sok barátja volt, és mindig jókat játszottak. Elmesélt egy vicces történetet is, amikor az egyik barátjával eljátszották a délutáni alvásnál, hogy alszanak, és alig bírta ki nevetés nélkül. Aztán azt is elárulta, hogy az apukája börtönbe került, mert rosszat csinált, és az anyukája nagyon sokat sírt emiatt. Végül egy nap kiment hozzájuk két néni, és pár nap elteltével ide kellett jönniük. Eleinte nagyon rossz volt, és azt hitte, én szigorú vagyok. De aztán látta, hogy a többi gyerekkel milyen sokat játszunk és beszélgetünk, és már nem is voltam annyira szigorú. És hogy azért sírt, mert az anyukája megígérte neki a telefonban, hogy ma jönni fog, és hogy nagyon-nagyon szereti, de aztán mégsem érkezett meg. Pedig annyira hiányzik neki! Ahogy ezt kimondta, megfogta a kezem, és újra elkezdett sírni. 

 

Teltek a napok hónapok, időközben az apukája szabadult a börtönből, és egyszer-kétszer meglátogatta. De az anyukája sajnos nem. Telefonon sokat beszéltek ugyan, és ott mindig megígérte neki, hogy most már tényleg jönni fog hozzá, de nem jött. Ilyenkor Gyuszi félrevonult, bekuporodott az ágyába a paplan alá, és sírt. Én bementem hozzá, leültem mellé, és csendben vártam. Mindig jöttek a kérdések, amire nem igazán lehetett válaszolni. Miért nem jött? Pedig megígérte megint. Annyira hiányzik anya. Legtöbbször az ablakból figyelte, jön-e az anyukája. Sajnos gyakori tapasztalat ez a gyermekvédelmi szakellátásban. Sok szülő és gyerek kapcsolattartása nem valósul meg, mert a szülő nem látogatja. Mintha elvesztette volna az érdeklődését a gyereke iránt teljesen érthetetlen módon. Pedig a gyereknek joga van az anyjához és az apjához egyaránt. Ezt azonban önállóan nem képes érvényesíteni, ezért egyértelmű támogatásra szorul.

Márpedig annál rosszabb látvány nincs, mint amikor a gyerek csak ül, és várja a szülőt, aki nem jön, és már a múlt héten sem jött. És valószínűleg utána sem fog.

Persze kivétel itt is van, akad, aki rendszeresen látogatja gyermekét, és azon van, hogy mihamarabb újra együtt legyenek, családot alkossanak. A gyermekvédelmi alap és szakellátásban, illetve a hazagondozásban érintett szereplőknek az együttműködése is elengedhetetlen feltétele lenne, hogy minél hamarabb visszakerülhessenek a gyerekek a családjukhoz. És ez az, ami már a gyerekek bekerülése óta a legfontosabb feladatnak kellene lennie a szakemberek számára. Sajnos azonban ez is az egyik anomália a rendszerben a sok közül. A gyermek lojalitása pedig megmarad a szülője felé, bármilyen körülményből is érkezik. Azonban egy ilyen helyzetben nem marad semmi, csak a várakozás és a hiány. Telt-múlt az idő, Gyuszi azóta is szüntelen várja az édesanyját…

Kovács Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Esthermm