„Esküszik, próbálta megjegyezni a nevem, de nem tudta. Egyszerűen NEM LEHET” – Kimondhatatlan nevű emberek, egyesüljetek!

–

A teljes – már férjezett – nevem Bielik-Filákovity Radojka. Esetemben a bemutatkozás alsó hangon olyan tíz percig tart, és már-már egy kisebb standup-előadásba hajlik. Nagyjából ennyi időbe fér ugyanis bele, hogy kétszer lassan és jól artikuláltan kimondjam, majd le is betűzzem a teljes nevem, ejtsek néhány szót arról, honnan ered és mi a jelentése. Apró szóvirágokat gyártsak a könnyebb megjegyezhetőség érdekében („szólíts csak Radinak, tudod, mint a Fradi, csak „f” nélkül”), meséljek a gyökereimről, igény esetén történelmi kitekintést is nyújtsak arról, mikor és hogyan jöttek az őseim erre a területre, valamint szintén igény esetén (ami szinte mindig felmerül), megtanítsam a kedves delikvenseket (értsd, még a masszőrt is, miközben gyúr) néhány szitokszóra életbevágóan hasznos szerb kifejezésre.

Hazudnék, ha azt mondanám, már maga ez a felütés ne lenne kiapadhatatlan forrása a helyzetkomikumoknak, az évek során pedig igazi gyűjteményem kerekedett abból, hányan, hányféleképpen írták el és értelmezték félre a nevem – és ez által kicsit engem is. 

Banánhinta Consuela Hercegnő színre lép

Esküszik, próbálta megjegyezni, de nem tudta. Egyszerűen, NEM LEHET – mondja a szomszédasszonyom, aki lassan másfél éve (azóta, hogy ideköltöztünk) konzekvensen Raminak szólít a Radi helyett, ami egyébként a becenevem, és amit könnyítésképp próbáltam neki megtanítani. Ahogy az emberek többségének is éppen emiatt engedem szinte azonnal, hogy a becenevemen hívjanak, amiért (már magáért a becenévért) ugyan nem túlzottan rajongok, ellenben már megszoktam, de amit sokkal egyszerűbb kimondani, illetve megjegyezni, mint a teljes keresztnevemet.

„Nekem te mindig Rami leszel, én mostantól így foglak szólítani” – zárja le a témát mély öntudattól hajtva, amikor utolsó próbálkozásként ismét megpróbálom kedvesen kijavítani.

„Jó, akkor téged pedig mostantól Banánhinta Consuela Hercegnőnek hívlak majd. Ja, hogy nem ez a neved? Nem baj, majd megszokod” – gondolom magamban, de nem mondom ki.

Ugyanolyan rezignáltan nézek magam elé, mint amikor a taxis nem engedett be az autójába, mert a diszpécser – amikor még nem appal rendeltem kocsit – telefonon keresztül elértette a nevem, így az különbözött attól, mint amit bemondtam a helyszínen a sofőrnek. Ez nemegyszer fordult már elő velem, és taxitársasághoz mérten általában beletelt jó néhány percbe, mire a szokásos félrehallások közül kitotóztam, melyik alteregóm számára állt elő a fuvar.

– Filókavily Radoska?

– Nem.  

– Szirákovics Gradoska?

– Nem, de közelít.

– Szilákovics Gradojka?

– Bingó, hová vihetem?

De ilyen volt az is, amikor az érettségi-felkészítőn néztem az idegen tanár gyöngyöző homlokát, ahogy háromszor is nekifut a nevemnek, de mindig elakad: „Fity, Fity, Fity” – próbálkozott, mintha füttyögne, miközben az osztálytársam a nevetéstől rázkódva súgta oda nekem: „Figyeld meg, mindjárt fityma lesz belőle(d)”. De nem lett, megszabadítottam a szenvedéseitől, mielőtt olyat mondott volna, amit sosem mosok le magamról.

Aztán volt, hogy tényleg csak egy hajszál (vagyis inkább egy betű) választott el a vulgáristól

Nagyjából húsz perce álltam már a hárombetűs, macskabehívásra is alkalmas névvel fémjelzett cipőbolt raktárának ajtaja előtt, mire az üzlet munkatársa ismét előbukkant, az idő előrehaladtával egyre elcsigázottabb ábrázattal. „Ez az a név?” – kérdezi. „Nem” – vágom rá nagyjából százhuszonötödjére.

Ezt játsszuk már jó ideje.

Kicsit olyan, mintha a bölcsek kövét próbálnánk együtt megtalálni, pedig a feladat csupán az, hogy az elkészült, korábban garanciális javításra beadott lábbelimet elővarázsoljuk a cipőbolt raktárából. Vagyis inkább ő találja meg, nekem az a dolgom, hogy a százféle elhallás közül, ahogy a nevemet el szokták írni, kitaláljam, itt épp melyikkel van dolgunk.

Micsoda memóriajáték! Ki sajnálja ilyenkor az összes elpazarolt percet vagy ledobott hajszálat, ha cserébe biztos lehet benne, hogy az Alzheimer elkerüli majd öregkorban, a memóriája ugyanis olyan lesz, mint Arnold Schwarzenegger bicepsze volt vadiúj Terminátor korában.

És amikor már azt hiszi az ember, mindenre fel van készülve, amikor már úgy gondolja, semmi nem tudja meglepni, ha a nevéről van szó, na, akkor jön az újabb meglepetés. Merthogy végül a cipő is meglett húsz perc után – Finalákovity név alatt. Én meg egy hét elteltével is alig tudtam kiegyenesedni a nevetéstől, ha arra gondoltam, hogy ha a vezetéknevem kezdőbetűjénél kicsit tovább halad az ABC-ben, nos… az már tényleg tizennyolcas karikát érdemelt volna.  

Persze elhumorizálom, de azt nem szabadna elfelejteni, hogy az ember neve az identitásának fontos része

És mint olyan, mindenkinek joga van ahhoz, hogy elvárja: pontosan használják azt és úgy, ahogy az neki megfelelő. Ez nem hiszti, nem szőrszálhasogatás, hanem a tiszteletadás egyik legalapvetőbb gesztusa, ami mindenkit megillet. Még akkor is, ha az illető nevét történetesen tényleg nem olyan könnyű megjegyezni – mint az enyémet. Ahogy visszagondolok az elmúlt évekre, egészen a közelmúltig, az, ahogyan ezeknek a helyzeteknek a többségét kezeltem, sokat elárul arról is, ahogyan magamat is láttam jó ideig.

Ahogy a people pleaser, vagyis a másoknak mindig kedvezni, megfelelni kívánó attitűdöt (mindent megteszek a te kényelmedért, az sem baj, hogy nem annyira szeretem, de hívhatsz úgy, ha neked könnyebb) igyekszem levetkőzni, úgy zavarnak egyre jobban azok a helyzetek, amikben a tisztelet hiányát érzem – és ezt már igyekszem néha kedvesen jelezni is. Itt nem az elhallásokra gondolok (hiszen azok természetesek egy-egy bonyolultabb névnél), hanem arra, amikor még csak meg sem próbálnak törekedni rá, hogy úgy szólítsanak, ahogy szeretném – vagy ahogy egyáltalán hívnak. 

A nevünknek története van – akár a szüleink választották, akár később mi magunk. Ez az egyik első számú ismertetőjegye annak, ahogyan a világban létezünk. A nevünk mi vagyunk. Legyünk büszkék rá, és álljunk ki érte – mindig.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Flashpop