Steiner Kristóf: Milyen szerencse, hogy ilyen csodálatosat veszekedtünk!

–

– Állítsd meg a kocsit, Ian! Nem megyek veletek!

– Én nem megyek! Ian, húzódj félre! Nem azért költöztem a világ végére, hogy itt is irreális elvárásoknak kelljen megfelelnem!

– Irreális elvárások?! Az, hogy egyszer az életben ne késsetek, amikor több mint egy hete megbeszéltük, hogy nyolcra foglalunk asztalt szerinted tényleg irreális elvárás, Kristóf?

– Wendy, nem úgy volt, hogy miután nyugdíjas leszel, végre kicsit lazítasz? Vegyél példát a görögökről – ha nyolcra foglalnak asztalt, fél nyolc és fél kilenc közt bármikor úgy érzik, hogy időben vannak.

– De én brit vagyok, nem pedig görög! És soha nem is leszek görög!

– Mi pedig mi vagyunk, és soha nem fogjuk megérteni, mit számít, ha nem háromnegyed nyolckor, hanem nyolckor indulunk el otthonról! 

Minden egyes sejt izzott a testemben, úgy éreztem, a szemem szikrákat hány, az ajkam olyan vékony csíkká változott, mintha kifeszített cérnából volna, és olyannyira tartottam tőle, hogy valami visszavonhatatlant, valami megváltoztathatatlant mondok majd, ha Wendy válaszol, hogy rá se mertem nézni. Mereven bámultam kifelé az ablakon. 

Ian – Wendy férje – mindeközben egy buddhista szerzetes nyugalmával vezette tovább az autót a taverna felé, ahová vacsorázni készültünk, sőt még azzal is megpróbálkozott, hogy észrevétlenül témát váltson. 

– Nimi, hogy vannak a szüleid most, hogy Izrael és Gáza újra harcolnak? 

A kedvesem számára a közel-keleti konflikusról beszélni ebben a helyzetben még a Wendy és köztem tomboló csatánál is komplikáltabb lett volna.

– Szép átvezetés, Ian, de szerintem muszáj lokálisan lenyugtatunk a kedélyeket. Wendy, véget kell, hogy vessünk…

– A barátságunknak?! Ennyi volt, kész? A barátságnak befellegzett?!

Ezen a ponton már mindketten a sírás határán voltunk. Ám még mielőtt elmesélem, mit feleltem, repüljünk vissza kicsit a boldog békeidőkig… egészen addig, míg életemben először öleltem magamhoz szomszédjainkat és legközelebbi barátainkat. 

„Helló, Kristóf vagyok. Én leszek az új szomszédotok” – így köszöntöttem a rózsás orcájú, szőke hölgyet, Agios Georgios falucska maroknyi polgárának egyikét, amikor először utaztam Methanára, és első látásra beleszerettem a kis huszonnégy négyzetméteres lakásunkba. Magához szorított, és azt mondta: „De örülök neked!” Ez pedig egy gyönyörű barátság kezdete volt… azaz nem is barátságé, hanem… rokonságé. 

Egymás választott családja lettünk – jóban, rosszban, áramszünetben és karanténban, áttáncolt éjszakákon, átbeszélgetett délutánokon, mindenen keresztül mindig kitartottunk egymás mellett. Wendy és Ian megtanítottak minket arra, hogy az igaz barátságnak sosem mércéje, ki hány éves – hiszen ha átlagot vonunk Nimi és az én életkoromból, ők pont a duplájával büszkélkedhetnek –, mi pedig felráztuk és megfűszereztük az életüket egy olyan szakaszában, amikor az emberek nagyja bizonyos benne: vele többé már úgysem történik semmi. 

Pedig mennyi minden történt velünk, együtt! Hányszor ugrottunk nekifutásból a tengerbe, hányszor hallgattuk a tűz pattogását a kandallóban, milyen sokszor sírtunk egymás vállán, és fogtuk a hasunkat a szakadatlan röhögéstől!

Hány alkalommal ugrottunk át „csak egy italra”, majd jöttünk haza hajnali háromkor, számtalan „csak még egy pohár” után…

És persze voltak nézeteltéréseink is - például, amikor néhány órával a cicaetetési idő után értünk haza, és mikor megérkeztünk a házunk elé, láttuk, amint épp tőlünk sétál haza. „Nem kértétek ugyan, de megetettem a cicákat. Hullafáradt vagyok – mentem aludni.” Mi pedig elkerekedő szemekkel néztünk utána, majd másnap bármiféle hangos szó, vagy rossz érzés nélkül átbeszéltük: szerintünk rendben van, ha a macskáink nem mindennap fix időpontban kapnak vacsorát, hiszen mi magunk is mindig máskor eszünk, és bár imádjuk ezeket az állatokat, az életünket nem mindig igazíthatjuk ahhoz, hogy ők hajszálpontosan nyolckor egyenek. Ő pedig elfogadta, megértette, és magunk mögött hagytuk a kis konfliktust. 

Ugyanakkor ez a fránya pontosság–pontatlanság kérdés állandó móka tárgya volt közöttünk. Ha véletlenül időben érkeztünk valahová, mindig megjegyezte: „El sem hiszem! Hát ez meg hogy lehetséges?!”

Mi pedig egy idő után megértettük, hogy nekünk, és csak nekünk, minden esemény fél órával előbb kezdődik – hogy ha egy órát csúszunk, csak fél óra késésben legyünk. Ám ezen a napon – amikor kiborult a bili – a háromnegyed nyolcas indulásnak fele se volt tréfa. Mind a négyen izgatottan és boldogan vártuk az estét – ők ezzel a lakomával köszönték meg nekünk, hogy meghívtuk őket a Budapest Pride-ra, és az együtt töltött feledhetetlen öt napot, nekünk pedig ez volt az első szabad esténk április óta, vendégek nélkül.

Ez pedig olyannyira felvillanyozott minket, hogy indulás előtt egy órával még átugrottunk egy naplemente-italra francia szomszédjainkhoz, Patou-hoz és François-hoz, és amikor legközelebb az óránkra pillantottunk, láttuk: nem lesz ebből háromnegyed nyolcas indulás…

– Wendy, kicsit csúszunk. Indulhatunk nyolckor?

– Nem igazán… hiszen akkorra foglaltuk az asztalt.

– Ugyan már, a görögök úgyis este tízkor mennek vacsorázni – senki sem lesz az étteremben rajtunk kívül.

– De megbeszéltük, hogy háromnegyedkor indulunk…

Nimi pedig – látván, hogy ebben a szent pillanatban van háromnegyed – elköszönt francia barátainktól, hogy gyorsan megetesse a cicákat, én pedig, bevallom, tüntetőleg töltöttem még egy fél pohár bort. A többi pedig… történelem.

Történelmi, első, egyetlen üvöltözős, hisztizős, ajtócsapkodós veszekedésünk Wendyvel.

Egy kapcsolatban, amely sosem látott hasonlót, ez a fajta mérföldkő kétféle utat jelenthet: azt, hogy a barátság még igazibb lesz, és egymás, még ha nem is olyan szép, de eddig ismeretlen arcát látva az őszinteség következő szintjére lépünk. És persze az is lehet, hogy valamelyikünk valóban kiszáll az autóból, és hetekig, hónapokig nem beszélünk egymással, vagy talán soha többé. 

És akkor most ugorjunk vissza oda, ahol Wendy sírva kérdezte tőlem, véget ért-e a barátságunk. Én pedig mély levegőt vettem, és ugyanazon az ingerült hangon, amin ez idáig kajabáltam, odavetettem: 

– Wendy! Ez a barátság soha nem fog véget érni! Halálomig szeretlek, nem érted?!

A válasz pedig – szintén ugyanolyan felpaprikázott hangon érkezett:

– Én is halálomig szeretlek!

És elröhögtük magunkat – mind a négyen. Majd néhány percnyi kacagás után Nimi megszólalt: „De azért nehogy azt hidd, hogy legközelebb időben érkezünk” – és megint csak felnyerítettünk. Könnyesre hahotázott szemekkel érkeztünk meg Methana városba, ahol közös életünk egyik legszebb estéjét töltöttük együtt – és természetesen mindkettőnknek, és egyikünknek sem volt igaza. A negyedórás csúszás valóban nem zavart senkit a tavernában, viszont az is tény, hogy a hely csaknem csordultig volt. 

A sokadik „csak még egy pohár” után vihorászva ölelgettük egymást Wendyvel:

– Milyen lett volna, ha Ian tényleg megáll a kocsival, és mindketten kiszállunk? Ott álltunk volna ketten a semmi közepén, éhesen, szomjasan, mérgesen – jól megérdemelve egymást – mondtam neki vinnyogva.

Ő pedig magához szorított:

– Úgy örülök, azért is, hogy ilyen szépen és hamar elengedtük a feszültséget, de elsősorban azért, hogy ki mertük engedni a gőzt egymás előtt. Mindig azt mondod nekem, hogy meg kell tanulnom megosztani másokkal az érzelmeimet ahelyett, hogy eltemetném őket. Hát most megtettem. Büszke vagy rám?

– Nagyon. Lefogadom, hogy soha senkivel nem kiabáltál még így. Bravó! – feleltem.

Ő pedig a fülembe súgta:

– De… kétszer. Egyszer az anyukámmal, egyszer pedig a férjemmel.

Én pedig újra elpityeredtem – ezúttal az öröm könnyeivel: azért nem semmi társaságba kerültem. Micsoda boldogság, milyen szerencse, mekkora dolog, hogy ilyen csodálatosat veszekedtünk!