–

Van az a bizonyos kanyar, amikor a meredek szakadékokkal szegélyezett szerpentineken kacskaringózva egyszeriben elénk tárul a Kiégett hegy – görög nevén Kaimeno Vouno – látványa. Megszámlálhatatlanul sokszor autózunk erre, de soha, egyetlenegy alkalommal sem hagy hidegen. A vöröses kővé dermedt lávafolyam tekintélyt parancsoló, egyszerre ámulatba ejtően szépséges, és vérfagyasztóan rémisztő, hegyes korona a csúcson. A fenséges fejdísz közepén pedig ott ékeskedik a kietlen kráter – az égbe meredő fákkal, amelyek egyenesen a sziklák hasadékaiból nőnek ki, mintha csak azt mondanák: „Van élet a halálon túl”. 

Soha nem fogom elfelejteni az első délutánt, amikor Methanára költözésünk után rászántuk magunkat, hogy meglátogassuk Héphaisztosz hegyét – ő a tűz és a vulkánok istene a görög mitológiában. A félszigetünk 32 mostanság alvó, de nem kialudt vulkán otthona, melyek közül leghatalmasabb a Methana vulkán, mely utoljára több mint 2200 évvel ezelőtt tört ki, ám a környező tenger alatti vulkánok még néhány száz évvel ezelőtt is fel-feltörtek a vízfelszín alól. 

A legutóbbi vulkánkitörés pedig itt, a Kiégett hegyen történt, méghozzá 1920 augusztusában. 

Az ide vezető utat mindkét oldalról kócos bokrok borítják, melyek sok helyen eltakarják az aszfalt nagyját, mutatva, milyen kevesen merészkednek ide. Csendben ültünk egymás mellett, a kezem a kormányon, a szemem a keskeny ösvénnyé váló úton, a szívem a torkomban, a lelkem pedig valahol a fellegek felett. Ma már, négy évvel ideköltözésünk után úgy furikázok ezeken a kanyarokon, lejtőkön, emelkedőkön, mintha született „vulkáni” volnék, és bár a félelemérzetem szertefoszlott, mint a húszas évek óta a kráterből gomolygó füst, az alázat máig megmaradt. 

A kocsit Kameni Chora – magyarul Leégett föld – falucska mellett parkoljuk le. A falu maréknyi lelket számlál – ám Theodorist, a Borterápia nevű taverna és kerthelyiség tulajdonosát mindenki ismeri a környéken. Ő a vulkán koronázatlan királya, aki őszinte szeretetével és odaadó törődésével nyárról nyárra élettel tölti meg a kihalt környéket: saját építésű amfiteátruma színházi előadásoknak, koncerteknek ad otthont. Megpillantjuk, megölelgetjük, majd nekiindulunk a nagy kalandnak – a nagyjából félórás túrának, mely során először szikláról sziklára ugrálva, majd porhanyós földdel borított ösvényen egyensúlyozva, végül szivacsosnak tetsző lávaköveken mászva érkezünk el a lávadómig.

Közben pedig mindenféle átsuhan az ember fejében. Pont, mint amikor repülőn ülünk, és azon merengünk: bár végtelen természetességgel ücsörgünk a székünkben (egy alumíniumból, acélból, és titániumból épített gigantikus, szárnyas kapszulában), azért ebben valójában semmi „normális” nincsen. Persze az is nyilvánvaló, hogy egy medencében úszkálva is lehet szívrohamot kapni, hogy a volán mögött ülve bármikor kaphatunk egy durrdefektet, és kampec, sőt maga az életben levés – függetlenül attól, hol vagyunk, és mit csinálunk – is veszedelmes, ha csak arra gondolunk, hogy az öngyilkosság a top 10 elhalálozási ok között van… 

Így hát mászunk tovább, minden lépéssel egy kicsit közelebb kerülve a kráter központjához, de ami fontosabb, a természethez, és önmagunkhoz is. 

A korona kellős közepén állva kibontakoznak a kupolák, melyeket az egekbe szökő, forrongó folyam alakított ki – a legtekintélyesebb pedig olyan hatalmas, hogy egy kis hasadékon át be is surranhatunk a gyomrába. Emberi lény idebenn olyan aprócskának érzi magát, mint egy hangya – a sima falakat figyelve egyenesen értelmezhetetlen, hogyan lehet az anyatermészet tehetségesebb építész, mint bármely homo sapiens sapiens. 

Felfelé tekintve pedig világossá válik, hogy a „mennyezetet” tulajdonképpen egymásnak feszülő, óriási sziklák alkotják, melyek közül, ha egyetlenegy is megmoccanna, megindulna az egész barlang. 

Itt nagyon szeretek mély levegőt venni, és csak úgy lenni. Érezni a jelentőségem és a jelentéktelenségem súlyát és könnyedségét. 

Aztán kimászom, és felkapaszkodom az én „saját” sziklámra. Persze tudom, hogy sosem lehet igazán az enyém, és nem is vágyom rá, hogy birtokoljam, hiszen mindenkié és senkié, de olyan sokat jelent nekem. Olyan, mint egy sziklaheverő – lapos, kényelmes, még a fejemnek is van egy kis kőpárna rajta, és mindig idesüt a nap. 

Amikor itt vagyok, mindig átfut az agyamon: tulajdonképpen mi értelme van annak, hogy házakat építünk, amelyek valamiféle hamis biztonságérzetet, álságos tulajdonjogot ruháznak ránk, amikor mindenünk meglehetne, ha nem akarnánk semmit sem, csak jól lenni, és jónak lenni. 

Aztán az égető napkorong rózsaszín lángokba borul – és előbb szinte észrevétlen lassúsággal, majd egyre gyorsabban és gyorsabban, végül pedig megállíthatatlan sebességgel elveszik a tengerben Agistri és Éjina szigetei között. Nekem pedig hiányozni kezd a cicáink illata meg a konyhám pislákoló fényei, meg Amand, a negyvenéves plüssnyulam puha füle, és rájövök: dölyfös voltam. 

Azért mégis csak konformista emberből vagyok – mint (szinte) mindenki más. 

Sötétedés után már inkább a Methana városkán át vezető utat választom hazafelé menet – a ragyogó utcalámpákkal, a pékség ajtajából integető Petrosszal, az elhagyatott fürdő felől áradó kénes szaggal, ami nekem már a világ legfinomabb illata. Azokkal az emberekkel, akik mindezek ellenére, amit elmeséltem, – azaz talán inkább mindezért – mégiscsak ezt a helyet választották otthonuknak. Methanát, a harminckét vulkán világát, a világ egyik legaktívabb tektonikus törésvonalán, ahol, ha a barátainkkal koccintva morajlást hallunk, azt mondjuk: „Ah, földrengés”, majd ott folytatjuk a beszélgetést, ahol a bumm előtt félbeszakítottuk.

 

Az első látogatásunk óta a vulkánunk olyan lett nekünk, mint a tűzhányók a kis hercegnek a B612-es kisbolygón: volt YouTube- show-epizódunk, ahol a kráter közepén főztünk reggelit, szeretettel gondozzuk és pucoljuk, ha nemtörődöm turisták szétszemetelik augusztus idusán, de olyan is volt, hogy ide szerveztünk titkos lánykérést, amikor egy vendégünk gyűrűvel érkezett. 

Mert mi lehet varázslatosabb helyszín egy eljegyzésre, mint egy vulkán, mely állandó változásban van, ugyanakkor örök?

Amikor az éhes utazók megérkeznek hozzánk, mindenki kivétel nélkül rákérdez: mégis kik költöznek ide. 

Hát olyanok, akiknek a most kedvesebb, mint a majd. Olyanok, akik szeretik észben tartani, hogy a halál az élet tükörképe. Olyanok, akiknek a komfortzónájába kényelmesen megfér egymás mellett a baj és a boldogság. Olyanok, mint mi. 

Steiner Kristóf
A képek a szerző tulajdonában vannak