„Nyári tábor” – áll a combomon ékes görög betűkkel, amióta Methana félsziget egyetlen tetoválómestere felvarrta rám a mottómat. Igen, tudom: másoknak talán fura, hogy az ars poeticám nem olyasmi, mint „a felhők felett mindig ragyog a nap”, vagy „love is all we need”, de a helyzet az, hogy nekem a „nyári tábor” mindezt magában foglalja, és még többet is. Szeretetet, támogatást, izgalmat, kalandot, ellazulást, és ismerkedést – önmagammal és másokkal. 

Világ életemben imádtam nyári táborozni, mert kiszakadunk mindabból, ami a mindennapi világunkat keretbe foglalja

A sóstói nyári táborban eltöltött hetek úgy változtattak meg, hogy közben önmagam maradtam – erősebben kapcsolódtam a lényegi énemhez, mert az ember esszenciája olyankor mutatkozik meg igazán, amikor kiderül, hogyan viselkedünk közösségben. 

A nyári táborban és az életben is megvannak a természet legszélsőségesebb minőségei: mindig vannak, akik mindig mindent maguknak akarnak (elhappolják az utolsó szelet lekváros kenyeret, és leállítják mások kedvenc számait a diszkóban, hogy a saját zenéjüket hallhassák), és vannak, akik megállás nélkül mások szolgálatára esküsznek fel: odaadják a takarójukat a fázósabbaknak, elmennek lángosért azok helyett, akik az éhségnél lustábbak, és ebéd után a menzán maradnak segíteni a konyhásnéninek, vagy míg mások pingpongoznak, ők önfeláldozóan labdát szedegetnek. 

Én mindig valahol a kettő közötti egyensúlyban hittem, és hiszek, hiszen azért mentem táborozni, hogy jól érezzem magam, miközben mások is ezért érkeztek, így aztán mindig olyasmivel voltam elfoglalva, ami mindannyiunk számára lélekemelő lehet – legyen szó arról, hogy mindenkinek megtanítom a Macarena koreográfiáját, így aztán együtt rophatjuk majd a táncot a holdfényben, vagy arról, hogy egyszerűen csak meghallgatok másokat, akik arról mesélnek, milyen az életük, a viszonyuk a családjukkal, a társadalommal, önmagukkal.

 

A többség, amikor »nagy lesz«, elfelejti, milyen is volt táborozni

A legközelebb talán az áll hozzá, amikor a céges csapatépítőkön becsiccsentve mindenféle küldetést kell teljesítenünk, de ezek a helyzetek gyakorta erőltetettek, mert olyasvalamit próbálunk előhívni magunkban, amit mélyen eltemetett a komoly(kodó) felnőtt lét. Ezért is tartom magam szerencsésnek, amiért nekem valahogy sosem kellett elbúcsúznom a táborfeelingtől. 

Épp hogy befejeztem a középiskolát, ahol még lubickoltunk a drámatáborok feledhetetlen felszabadultságában, és hamarosan fejest ugorhattam a balatonfenyvesi nyarakba. Könyvkiadóm, a Nyitott Akadémia lelke és elméje, Bea és Péter meghívtak: töltsek velük és a szerzőikkel, szerkesztőikkel és munkatársaikkal-barátaikkal néhány napot. Ahogy megérkeztem, magával ragadott a „táborhangulat”, ám a Macarena-tanítómester helyett ekkor már másfajta „társadalmi szerepet” töltöttem be a csoportban, nevezetesen: főztem! Mexikói csilis babot, indiai sárga lencse dalt, több kondér humuszt, sőt olyan is volt, hogy amikor az egyik szállásunkon nem volt sütő, akkor lábasban sütöttem tortát. 

És mindenki mérhetetlenül boldog volt, ahogyan én is, amiért etethettem azokat, akiket szeretek. 

Évekkel később – a sok közös fetrengve röhögés és könnyes beszélgetés, stégen napozás és a balatoni bazársoron tett andalgás után – velük, náluk jelent meg az első, Kristóf Konyhája című szakácskönyvem. Ennél szépségesebb példa nincs is arra, milyen elképesztően fontos felnőttként is „megmaradni gyereknek” ahhoz, hogy olyan karrierállomásokra érkezhessünk meg, amelyekhez a kiskori énünk vezette játék vonat visz el. 

 Ezeknek a „táboroknak” köszönhetem, hogy mostanra az egész életem olyan, mintha mindig nyár volna, és mintha máig Sóstón élnék… áthelyezve Methanára.

Míg ezeket a sorokat pötyögöm, kedélyes kacarászást hallok a tengerből

Anikó, Ági, Dávid és Zoli fél órája lebegnek a habokban, mindeközben Nimi és Anna a konyhában készül elő a holnapi reggelire. Az egész udvart betölti a piruló hagyma illata. Saci és Gábor a szobájukban ejtőznek, Évi és Lizi pedig az olajfák árnyékában olvasgatnak. Mindannyiukat a toscanai Culinarium főzőkurzusunkon, azaz inkább gasztrovakációnkon ismertük meg, de van, akivel ez már a negyedik közös nyarunk volt, és az olaszországi „táborozás” után úgy döntöttünk: az idén Görögországban is találkozunk.

Kibéreltük hát Mariel barátnőnk tengerparti villáját, a Limnisát, beköltöztünk az öt hálószobába, de leginkább a konyhába, és ötödik napja nyári táborozunk. 

Mindennap más és más országba utazunk az asztal körül: volt mexikói, libanoni, olasz lakománk, meghívtuk itt élő párizsi barátunkat, Alaint, hogy tartson francia örömfőzést, és ha nagy rikán épp nem ettünk-ittunk, akkor úsztunk, sétáltunk, jógáztunk, énekeltünk, és táncoltunk, mert „that’s the way aha aha we like it”! 

A sors pedig megint megmutatta, milyen igazam volt, amikor hagytam, hogy táborozó természetemre hallgassak 

Az Insta-storykat látva több tucat izgatott arc üzent nekem, köztük olyanok is, akik a párjukkal, vagy épp egymagukban jártak nálunk, Methanán, a kulináris-kulturális nyaralásainkon: tervezünk, szervezünk-e hasonló csoportos mókát máskor is, mert épp ilyen léleképítő, élettel teli, élvezetes közösségre, hangulatra vágynak. Én pedig pontosan arra vágyom, hogy együtt tobzódjunk a „nyári táborunkban”. 

Hát így lesz egy műsorvezetőből táborvezető, kitérőkkel az újságírás-írás, színészkedés-szinkronizálás, főzés-sütés-szervírozás, s millió más irányba, amely ösvényekről mindig magammal hozok valamit a közös sátorba.

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Omri Golan

A további képek a szerző tulajdonában vannak