–

Sokszor írtam már róla, milyen mélyen hiszem és vallom, hogy a „nagy képben” még az élet legnagyobb tragédiái is abba az irányba terelnek minket, amerre mennünk kell ahhoz, hogy önmagunk jobb változataivá váljunk. 

Amikor még háromturnusos, kilencvenfős pop-up vacsorákat tartottunk, bárhogy igyekeztem is mindenki szemébe nézni, mindenkit megismerni, és megtudni, hogy érzi magát, megérteni, miért látogatott meg minket, esélyem sem volt olyan mélyen kapcsolódni az emberi lelkekhez, mint most, amikor Agios Georgios falucskában, Görögország egyik legeldugottabb félszigetén, Methanán fogadjuk a vendégeinket.

Manapság csilivili éttermek és luxuskonyhával felszerelt szállodák helyett a négy négyzetméteres kis konyhánkban tartjuk a főzőkurzusainkat – cserébe viszont a fáról frissen szedett citrommal ízesíthetjük a humuszunkat, és előfordul, hogy az „uram, a recepcióról telefonálok, megérkezett a taxija” ébresztő helyett reggelente arra kelünk, hogy a szomszédos telken épülő ház albán munkásai fennhangon dalolásznak – cserébe legalább nem halljuk tőlük a betonkeverő gépet. 

Szívemből kívánom a „nagyüzemi” vendéglátásnak, hogy főnixmadárként támadjon fel, és szeretettel aggódom a vendéglátásban dolgozó kreatív és kétkezi melót végző barátaimért, de azt is tudom: én már csak kis kirándulásként ugranék vissza a darálóba. Mert 

már nemcsak látni, de érezni is szeretném a vendégeinket. 

A kisfiú

„Nézd, építettem házat a cicáknak! Megnézed, mi van benne? Kinyithatod a kapuját!” – szólt a kisfiú, bármiféle előzetes köszöntő nélkül, miközben mama és papa egyszerre szeretetteljesen és kissé aggódva néztek ránk, vajon hogyan kezelem majd ezt az unortodox bemutatkozást. Letérdeltem a macskalak mellé, bekukkantottam, és azt mondtam: „Azta! Elképesztő! Ebben még én is ellaknék!” – és innentől kezdve a kisfiú tudta, hogy mondhat, kérdezhet, kérhet bármit, barátok vagyunk. 

Volt, hogy a tengerparton heverészve felvetette a nagy kérdést: „Vajon több ember van a világon, mint kavics a strandon?” – a fantáziája és kreativitása határtalan volt, és hamarosan azon kaptam magam, hogy én is pont olyan – a külvilág számára – fura kérdéseket teszek fel, mint ő. 

Egyik reggel, amikor épp a csicseriomlettet pirítottam neki, megkérdeztem tőle: „Ha választhatnál egyet a cicáink közül, aki tudna beszélni, ki lenne az? Én, azt hiszem, a Lángost választanám.” Ő pedig elkerekedő szemmel visszakérdezett: „Miért, a Lángos tud beszélni?!” Meg sem lepődtem – nem is lenne olyan furcsa, ha tudna, de sajnos nem tud, majd miután ezt tisztáztuk, a kisfiú azt mondta: „Én Gint választanám, mert olyan kicsi és törékeny. Így mindig elmondhatná nekünk, ha szüksége van valamire.” 

És amikor a nyaralás során először találkozott néhány vele egykorú kisgyerekkel, akik tengerisünöket halásztak ki a tengerből, csak hogy összegyűjtsék őket, majd egyszerre rájuk ugorjanak, otthagyta a kis csapatot, mondván: „Én nem akarok játszani ilyen emberekkel.” Majd leült mellénk, és inkább csatlakozott a felnőttek beszélgetéséhez, amelyből talán nem értett meg mindent, de mindenképpen többet, mint azzal kapcsolatban:

mégis hogyan lehetséges, hogy van, aki szórakozásból állatokat öl.

A férfi

Kiszállt a csillogó-villogó, reptéren bérelt autójából, és azt mondta: „Micsoda fos kocsi!” – annak ellenére, hogy az egyébként háromórás utat két óra alatt tette meg: amikor figyeltük a térképen, milyen gyorsan közeledik felénk, nem hittünk a szemünknek.

A férfi magas volt, vállas, és a két szemöldöke között néhány erőteljes, függőleges ránc húzódott, mintha mindenre mindig kissé gyanakodva tekintene. Aztán leültünk az erkélyünkön, a tenger kéklett, a bor fehérlett, a pisztácia zöldellt, és egy órával később nyoma sem volt ráncoknak, az őrült tempónak, vagy a panaszoknak. 

„De vajon létezhet-e valódi centralizmus? Nem azt jelenti-e, hogy nem támogatjuk egyik oldalt sem? Nem lehetséges, hogy két egymásnak ellentmondó ideológiával képesek vagyunk azonosulni?” – kérdezte. „Én egyetlen ideológiával sem tudok maradéktalanul azonosulni, viszont szinte mindben találok olyasmit, amivel ha nem értek is egyet, azt bizonyosan kijelenthetem: valahol mélyen megértem, miért azonosul vele egy másik ember” – feleltem. Nimi pedig hozzátette: 

„Régebben azt hittem, utálom a vallást, csak mert a legidősebb bátyám huszonöt évesen átment extrém vallásosba, és mára látni sem akar, tudni sem akar rólam. Aztán rájöttem, hogy

nem a vallással van a baj, hanem azokkal, akik ez ellentétére használják, mint amire valójában hivatott: szeparálni egymástól az embereket ahelyett, hogy az összetartozást és a sorsközösséget hangsúlyoznák.” 

Hajnali négy óra volt, és pont ennyi borosüveg hevert mellettünk, és pont ennyi percre volt tőlünk a szomszédos falu forró fürdője – Agios Nikolaos tengerpartján a Methana vulkán legmélyéről feltörő termálvíz kis medencéket tölt meg, amelyekben olyan jólesik lebegni. 

Csendben figyeltük a csillagokat, és találgattuk, hogy melyik lehet a Vénusz, és melyik a Mars. Jólesett végre nem tudni valamit, csak úgy sodródni, és elfogadni a tényt, hogy úgy is lehetünk erős emberek, ha néha eltörpülünk az univerzum energiái mellett. 

A pár

Begördült az autó, kiszállt belőle a pár, majd körbevezettük őket a kis kreatív stúdióban, amely az otthonuk lesz a következő három éjszakára, ők pedig őszinte, érdeklődő, izgatott szemekkel itták a szavaimat – pedig hozzászoktam, hogy feleslegesen mesélek róla, hogyan gyűjtöttünk be régi zöldségesládákat, elhagyatott taverna asztalát, és raklapokat, majd álmodtuk-smirgliztük-festettük őket, hogy díszei lehessenek a minimalista fészeknek. „Ez egy zsalugáter volt?” – kérdezte az egyikük a két betontégla tetejére helyezett alkalmi polcunkra, én pedig büszkén-boldogan bólintottam.

Aznap este Katherinához mentünk vacsorázni. Katherináról azt kell tudni, hogy a félsziget legjobb szakácsnője, fűszerezésben páratlan, sosem készíti kétszer ugyanazt az ételt, sosem múlik el vacsora úgy, hogy ne ölelne át minket, és mondaná el:

„Nagyon szeretlek titeket, de tényleg, nemcsak úgy mondom, hanem igaziból, nagyon-nagyon!” Mi pedig viszontszeretjük őt, és a csodás fogásait. 

Viszont azt is tudni kell róla – ám vendégeink mit sem sejthettek ebből –, hogy a vacsora minimum három-, de inkább ötórás programmá nyúlik Katherináéknál, mert amikor felveszi a rendelést, nem kész ételeket mutat meg az aznapi felhozatalból, hanem frissen szedett spenótot, nagy csokor oregánót, vagy épp a kertjéből érkezett sütőtököt. És mert két lánya – akik közül az egyik lángveres hajával, virtuóz festő tehetségével csaknem ellebeg a talajtól, a másikuk pedig a racionalitás és realitás szobra – számunkra nemcsak pincérek, de barátok, helyi hírmondók, és egy kicsit stand up komikusok is, így aztán egy asztalon landolt fogás és egy kancsó rozé közötti tíz-tizenöt percben megváltjuk a világot. 

Ez persze nem minden utazónak tetszik. „Mikor jön már a kaja?”, „Milyen lusta már ez a szakács!”, „Kész, elment az egész esténk” – igen, voltak ilyen vendégeink is, és mindannyiunk szerencséjére, reméljük, sosem térnek vissza Methanára. Ám a pár számára minden pillanat egy újabb lehetőség volt arra, hogy belesüppedjenek a „sziga-sziga” (lassacskán-lassacskán) tempóba. 

Búcsúreggelükön megkérdeztem az egyiküket: „Nem hoztad magaddal véletlenül az ollódat?” – lévén hogy a srác fodrász, és végigszaladva az Insta-oldalán, átfutott az agyamon, itt az egyszeri és megismételhetetlen lehetőség lenyesni a nyáron porrá égett hajvégeimet. „Nem, de van nálam kisolló – és nem az olló mérete számít, hanem ahogyan használod” – mondta, mi pedig hangos röhögésben törtünk ki. Néhány perccel később a lecsippentett fürtjeimet már messzire fújta az őszi szél, és míg mi szépítkeztünk a szabad ég alatti szalonban, a másik, a színész fiú és Nimi pedig arról beszélgettek, vajon kinyitnak-e valaha a színházak Tel-Avivban, és ha nem, akkor mégis mihez kezdenek majd a művészek. 

Miközben csattogott a kisolló a fülem mellett, elcsíptem egy mondatot: „Mielőtt megérkeztünk volna hozzátok, aggódtam ezen… de mostanra úgy érzem, hogy színpadot építeni igazából… bárhol lehet.” 

Én pedig éreztem, ahogy a kislábujjamtól a fejem búbjáig elönt a hála és köszönet érzése. A világ legvégén leltünk otthonra, mégsem vagyunk magányosak, soha. Így vendéglátunk, várunk, érzünk mi. 

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Molnár Karesz és H. Horváth Ádám

A képek a szerző tulajdonában vannak