Az első gondolatszálam azokhoz a nőtársaimhoz vezet, akik akartak szoptatni, de nem vagy csak rövid ideig sikerült nekik, és azokhoz is, akik képesek lettek volna, de úgy döntöttek, hogy a táplálás egy másik formáját választják. Azért, mert az elmúlt évtizedben rengeteg kommunikációs kampány szól a szoptatás mellett, annak előnyeiről és hiányának hátrányairól. És az ebben 

érintett anyák sokszor érezhetik megbántva magukat, sokszor érezhetik úgy, hogy bűntudatot akarnak bennük kelteni. A szoptatva táplálás felelősség, és a nem szoptatva táplálás is pontosan ugyanakkora felelősség. 

A gyerekét szoptatva tápláló anya is lehet ugyanolyan jó anya, mint aki tápszert ad. Nem ezért fontos, hogy sokat beszéljünk róla. Azért fontos, mert túl sok tévhit él a szoptatásról (még mindig). Azért fontos, mert előfordulhatott, hogy egy budapesti gyerekkórház csecsemőosztályán az ott dolgozó csecsemős nővér az osztály közepén a saját fülem és a többi édesanya füle hallatára átkozza fennhangon azt a szerinte hülyét, aki kitalálta az igény szerinti szoptatást. És azért fontos, mert ha „mindent” tudsz, akkor az eszközt ad a kezedbe ahhoz, hogy szabadon dönthess, és ne valaki vagy valami más hozzon döntéseket a te életedről és gyerekedéről. Ezért.

Messziről indultunk,

és mégis volt benne minden. 

Autóban, menet közben gyerekülésbe behajolva szoptatós, poncsó alatt a gyerekkel együtt megsülve, a poncsót a francba levéve diszkréten szoptatni akarós, 

Budapestről Balatonkenesére ötször 30 percre megállva, négy és fél óra alatt autóval leérve szoptatós, két napig egész álló nap egyfolytában, ezért este már sírva szoptatós, „végre egy napra elfelejtette a cicit” nem szoptatós, akarva, de nem lehetett szoptatós, „nem akarom, de mégis csinálom” szoptatós, fagyban a játszótéren, a másikat hintáztatva, kilógó derékkal szoptatós, egyszerre kettőt, de „melyiket rakjam a másikra” szoptatós, 

a saját esküvőmön a ruhámat föl-le tologatva szoptatós, 

az öcsém esküvőjén, a násznép elől elbújva, a szertartás alatt a Hármashatár-hegyen a susnyásban szoptatós, más négyévesén megrökönyödve („az enyém tuti nem fog ilyen sokáig”), majd mégis olyan hosszan szoptatós. 

Az anyai nagymamám (szegény, Isten nyugosztalja) az első nap megsértődött az egész szoptatásra úgy, ahogy van, és kijelentette, hogy az fáj, rossz, ő bizony nem csinálja. Ezért az anyukámnak is elmondta, mielőtt megszületett a nővérem, hogy úgysem fog neki sem sikerülni. Aztán 

az anyukámnak azt mondták, hogy csak háromóránként lehet szoptatni, különben rosszat tesz vele, amit szerencsére az öcsémnél, aki a harmadik gyerek, már le mert tojni. 

A nővérem pedig még a „mégis rájöttünk, hogy az igény szerinti szoptatás a legjobb” időszak előtt kezdte. Szóval ez volt az én világomban, úgyhogy mielőtt megszületett volna az első kislányom,

azt gondoltam, hogy én majd fél évig, na jó, esetleg egy évig szoptatok. Meg amúgy is, nyugodtan tudom tovább csinálni az újságírósulit, csak lefejem a tejet, bárki megitatja cumisüvegből. 

Viszont ez a szoptatás szempontjából némiképp hiányos háttér adott egy lazaságot is: a terhesség alatt egy kicsit készültem ugyan, de úgy voltam vele, sikerül, ahogy sikerül, nem stresszeltem. Az egyik legjobb barátnőm volt, aki viszont előttem négy hónappal szült, és teljesen belevetette magát a szakirodalomba. Így aztán onnantól, hogy hazaértünk a kórházból, naponta három-öt (nyolc?) alkalommal hívtam az első hetekben, hogy most adjak, ne adjak, ilyen a kaki, annyi a pisi, tényleg fektessem magam mellé éjszaka. Ő pedig mindig megnyugtatott, hogy nem tudom és nem fogom elrontani, nyugodtan szoptassam bármennyit, mindig mindenre válaszolt, és én is rengeteget olvastam a La Leche Liga és hasonló hiteles oldalak cikkeit. Érzékenyítődtem. Szóval 

a „majd fél évig szoptatom”-ból lett két hónap híján négy év, na de ne gondoljátok, hogy minden percében felhőtlenül.

Mert voltak azért felhők

Nyolc hónapos volt a gyerekem, amikor egy hétvégén át – és egy csomó ordítás árán – próbáltam egy téves orvosi tanácsra elválasztani (gyógyszereket kellett szednem egy későn észrevett pajzsmirigygyulladás miatt), de kiderült, hogy valójában nagyon kevés olyan gyógyszer van, aminek nincsen szoptatás mellett szedhető alternatívája. Egy szoptatási tanácsadó tanácsára találtam egy szoptatást támogató endokrinológust, és jött a hepiend. Aztán 

két és fél éves korában egyszer csak elkezdte átaludni az éjszakát (bizony, igény szerinti szoptatás mellett, bizony magától), 

és már napközben is épp kezdett elfeledkezni róla, amikor a növekvő (várandós) hasam, és az én valószínűleg túlzott „készítsük fel a kistestvér érkezésére” projektem hatására gyanakodni kezdett, hogy valami nagy baj jön. Ezt pedig ilyen módon kompenzálta: cici, cici, ciciiiii! De ez oké volt nekem, mert nem akartam egymáshoz időben túl közel két olyan nagy változást a számára, mint a kistesó érkezése és az elválasztás. Sosem felejtem el az utolsó szopizást egygyerekes anyaként a kanapénkon, harmonikus kettősünk utolsó felhőtlen pillanatát, két órával azután, hogy elfolyt a magzatvíz. 

Szóval jött a tesó, akiről az utolsó hetekben kiderült, hogy ajak- és valószínűleg szájpadhasadékkal érkezik, így az első (meg a második és harmadik) sokk után többféle táplálási lehetőségre készültem – fogalmam sem volt, mi fog sikerülni, és mi nem. Az a tervem, hogy majd egyszerre szoptatom a kicsit és közben legózom a naggyal, nem teljesülhetett (mert a kisfiam szopizni megtanult ugyan, de sokáig ahhoz sem tudott elég erős vákuumot képezni, hogy segítség nélkül a szájában tudja tartani a cicit – magyarul nem maradt szabad kezem), de egy csomó szuper szakembernek hála minden akadályt megugrottunk, és 15 hónapot szoptattam a kisfiamat is, ebből 10-et a nővérével közösen vettek igénybe, ki-ki a saját korosztályának és képességeinek megfelelően.

Elválaszt(ód)ás

A szoptatási tanácsadó, akivel a kétgyerekes szoptatás tudnivalóira készültem, figyelmeztetett, hogy ha az az érzés, hogy a nagyobb gyerekem az életem közepe, hirtelen megváltozik, és az újszülött igényeinek kielégítése lesz számomra az elsődleges, akkor ne érezzek bűntudatot, mert ez teljesen természetes. Nem tudtam ezt elképzelni, de igaza volt, viszont bűntudatot sem tudtam nem érezni. 

A kisfiam születése után újra meggyászoltam azt is, hogy nekünk, neki, a hasadék miatt más, és bizonyos dolgokban nehezebb. Igazságtalannak éreztem. 

És meg kellett gyászolnom az addig töretlen szimbiózisunk és harmóniánk átalakulását az elsővel. Bűntudatot éreztem azért is, hogy a kicsit az első három hónapban majdnem egész nap szoptatom, és alig marad időm a nagyobbikra. És azért is, mert az elsőt hirtelen már nem is akartam szoptatni, aki viszont gyakran szeretett volna, és ez egy ilyen érzelemdús időszakban, gyakorlatilag krízishelyzetben érthető reakció volt. De áthidaltuk. A nagyobbal fokozatosan, lépésről lépésre, hónapról hónapra váltunk el egymástól: először csökkentettük a szoptatások időtartamát, aztán a gyakoriságát és a helyszínek lehetőségét. El kellett választanunk a megnyugtatást és a cicit (jött helyette a hinta), megszüntetni a napközbeni alkalmakat (figyelemelterelés), az ébredés utáni szopit 

(jött helyette átmenetileg – dietetikusok, itt ugorjatok! – egy kocka csoki vagy egy, na jó, több tucat matrica). 

Aztán egyre rövidebb ideig tartott már a szoptatás utáni esti elalvás, míg egyszer csak átmenetileg, a nappali kanapéján akart elaludni, ahol elfelejtette. Ez a pár hónap számomra egy kemény lavírozás volt vele, amibe már beleért az is, hogy nekem is el kellett tudnom különíteni, hogy vajon mi lehet a határfeszegetés egy közel négyéves részéről, és mi az, ami valós érzelmi igény. A kisebbik rossz választása aközött, hogy úgy szoptatom, hogy már nem mindig esik jól nekem, amit biztosan ő is érzékel és esetleg összezavarja, vagy egy számára túl gyors elválasztási folyamattal terhelem úgy, hogy egy tesó születése önmagában is nagy nehézség egy kisgyereknek. 

Utólag már tudom, hogy a nagyobbik a tej szaporításában rengeteget segített a kisebbnek, akiről pár hónaposan az is kiderült, hogy nagyon hipotón, és ez sincs épp segítségére a hatékony szopizásban. Aztán az újabb helyreállító műtét után egy héttel elvágólagos szopási sztrájkba kezdett. A visszaédesgetés összes létező módszere megbukott, és most hirtelen a másik oldalon találtam magam. 

Iszonyúan szerettem volna szoptatni, de most a gyerek nem akarta. 

Egy év telt el azóta, és egy (jelentős) részem a mai napig úgy szoptatná, és a mai napig fáj, hogy már nem tudom támogatni az immunrendszerét, könnyebben pótolni a folyadékot, ha beteg, és az éjszakai gondoskodás is kicsit bonyolultabb így. De álszent lennék, ha nem ismerném be, hogy amint elengedtem ezt a „küzdelmet”, jólesett 

több mint négy év után normális és csinos melltartókat venni magamnak, 

hogy nem kell már gondolkozni rajta, melyik az a ruha, amiből úgy tudom elővarázsolni a mellemet, hogy bárhol tudjak számomra kényelmesen szoptatni, és picit szabadabban jönni-menni – mivel már más is könnyen meg tudja etetni. 

  

És hogy válaszoljak a kérdésre, ami biztosan sokak fejében felmerült: milyen a saját esküvődön szoptatni?

Nem minden perce Insta-kompatibilis. De nem a szoptatás, hanem a jelenlét miatt, amit egy 15 hónapos kisbaba ellátása igényel, és ami időről időre megszakította az eseményt, amiből egy percet sem akarsz kihagyni (jobb esetben). El is felejtettem felolvasni a násznép előtt a férjemnek írt szerelmes verset, ami az este egyik legromantikusabb pillanata lett volna. De a lényeg: 

szoptatás nélkül is bőven van bújás, cukizás, kötődés, „csak az anya jó” időszak egy kisbabával, sőt a „miből mennyit adjak, és hogyan tudom a számára legjobban táplálni” dilemma is megvan, 

csak az autóban már nem cicivel hajolok oda, hanem a hajammal.

Kőrizs Kata

A képek a szerző tulajdonában vannak