A társasozást sem lehet elég korán kezdeni – Ovisoknak (és szüleiknek) ajánlunk játékokat
Annyi felnőtt társasjáték létezik, hogy szinte nem is lehet kiragadni egyetlen közös vonásukat. Van köztük kooperatív és versengő, egyszerűbb és komplikáltabb felépítésű, nyomozós, munkáslehelyezős, taktikai, memóriajáték vagy épp pörgős, a gyors reagálásra alapuló. Még az sem azonos bennük, hogy „társasok” lennének, hiszen egyre több az olyan board game, amelyet egyedül is lehet játszani. És ma már mindez igaz az óvodásoknak tervezett játékokra is. Ezt a széles választékot igyekszik a teljesség igénye nélkül bemutatni szülőknek, pedagógusoknak és más felnőtteknek H. Fekete Bernadett.
–
Mi volt az első társasjátékom? Nagyon törnöm kéne a fejem, hogy meg tudjam mondani. A Ki nevet a végén?-re tippelek, és amennyire vissza tudok emlékezni, a következő dobozok is hasonló, „dobj és lépj” mechanizmuson alapuló játékot rejtettek. Ezekben lényegében semmilyen döntést nem kellett meghozni, nem volt mögöttük valódi történet, és mindegyik kompetitív, sőt konfrontatív volt, tehát versengeni kellett egymással. Ráadásul pici műanyag figurákkal játszottunk, elég unalmas grafikájú kartontáblákon. A mai gyerektársasok univerzuma ehhez képest sokkal nagyobb távlatokat kínál (Tóth Flóra témában készült korábbi gyűjtését ITT olvashatod).
#1. Kövessétek a szabályokat, és mentsetek tapsifüleseket!
A társasjátékok által nyújtott élmény akkor az igazi – megítélésem szerint –, ha a fejlesztés mellett elsősorban szórakoztat: nem öncélúan akar tanítani, hanem valódi játékélményt nyújt a gyereknek. Tanulni ugyanis minden játékból tanul, akkor is, ha nincs ilyen deklarált cél.
Természetesen már az egészen kicsi babák is játszanak: játék nekik a saját és a szüleik keze, egy puha plüss, vagy szinte bármelyik nem túl éles-kemény, lakásban megtalálható eszköz.
Most viszont azokról a játékokról lesz szó, ahol már megjelenik a szabálykövetés. Számomra ugyanis ez a valódi kritériuma annak, hogy valami társasjátéknak számít-e.
Hiszen sok társas valójában nem igényel több résztvevőt, sőt az angol board game kifejezés sem teljesen pontos, hiszen a hagyományos tábla sem mindig szükséges. Az azonban mindegyikre igaz, hogy van valamiféle egységes szabály. Ezt pedig nagyjából hároméves kortól kezdik el érteni, követni, sőt szeretni a gyerekek.
A 3–5 éves korosztályra jellemző, hogy nincs gondjuk az említett „dobj és lépj” mechanizmussal. Számukra még óriási élmény, hogy dobhatnak egy dobókockával, a dobott értéket azonosítják („ezt látom, ezt kell tennem/lépnem”) és megvalósítják. Kitűnőek azok a játékok, amelyek tartalmaznak ugyan dobókockát, ám nem feltétlenül igénylik a számolás képességét. Ilyen például a Nyúlmentő akció, amelyben bájos nyuszifigurákat kell kimenteni az elázott rétről. Ez a játék valószínűleg a társasozás után is a gyerekkel marad: gyanítom ugyanis, hogy örömmel játszanak a hosszú fülű tapsifülessel (és a jópofa, üregeket tartalmazó dobozzal) külön is. De mint társasjáték is ötletes, egyszerű, jól átélhető, és rendkívül könnyen tanulható.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Kockadobós, és már minimális döntési lehetőséget is felvillantó játék a LEGO Shave a sheep című társasa, amelyben nem a bárányok, hanem a gyapjuk van veszélyben. A játékosok minél több gyapjat szeretnének lenyírni az állatokról, de azok néha elkóborolnak, vagy épp a farkas ijeszti meg őket annyira, hogy levedlik a bundájukat… A játék csak első ránézésre agresszív, sokkal inkább vicces.
Ezekkel a társasokkal a gyerek többek között a szabálykövetést gyakorolja, amelynek része az, hogy dobni kell, csak dobás után „léphetek”, és azt kell tennem, amit a dobókocka mutat, de az is, hogy ki kell várni a másik körét, nem tehetek bármikor bármit.
Része a tanulási folyamatnak az is, hogy van nyertes, és van vesztes. Óhatatlanul lesz olyan, aki több nyuszit ment ki, és olyan, aki kevesebbet – ennek az elfogadását is fokozatosan lehet elsajátítani.
Szülőként fontos tudatosítani magunkban, hogy a vereség kezelése egyáltalán nem egyszerű, ahogy felnőttként, úgy kisgyerekkorban sem. Ha mi magunk képesek vagyunk dühöngeni, mert vesztettünk egy stratégiai társasban, mert nem a kedvencünk futott be elsőnek a Forma–1-en, vagy nyert a focibajnokságon, akkor ne várjuk el se a háromévestől, se a kamasztól, hogy a dalai láma mély bölcsességével és békességével fogadja a vereséget, vagy a győzelmet. De azért jó, ha példát tudunk mutatni neki.
#2. Pörögjetek fel, és keressétek meg a párokat!
Vannak gyerekek, akik szeretik a pörgős játékokat, azokat, amelyekben kifejezetten fontos az odafigyelés, a gyors reakció. A Dobble-családnak már számtalan verzióját kiadták, a legkisebb, de a kártyát már használni tudó (és azt nem nyalogató) korosztálynak a Kids verziót ajánlom. Ha egy kisgyerek–egy szülő a felállás, még nem is kell a gyorsaságra koncentrálni, egyszerű figurafelismerős játékként is funkcionálhat.
A kisgyereknek már az is élmény, hogy megtalálja és megnevezi az azonos állatokat a saját és a közös lapon – nagy valószínűséggel utána lelkesen segít a vele játszó felnőttnek is megkeresni az övét.
Ez önmagában jó beszélgetésindító. Mi az az állat? Majom, vagy már tudja a gyerek, hogy gorilla? Hal, vagy cápa, esetleg Némó? Hol él? A valóságban is ilyen a színe? Természetesen lehet versengő játékként is játszani, ilyenkor a szülő dolga a moderálás, valamint a feszültséglevezetés, békítés a játszma végén.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
#3. Gondolkodjatok, és juttassátok el a lovagot a királylányhoz!
Megmaradt bennem az a pillanat, amikor egy székesfehérvári rendezvényen először találkoztam a Smart Games királylánymegmentős játékával. (A hivatalos neve Camelot Junior). Lenyűgözött a fafigurák bája, a játék egyszerűsége, az, ahogy folyamatosan nehezednek a feladatok.
Igen, ez egy feladatmegoldós játék. Kihívás, versengés mégis van benne, csak épp nem ellenfelekkel, hanem magával a feladattal. A lovagot valahogy el kell juttatni a királylányhoz, hogy megmentse. A füzetkében az első néhány feladat még roppant egyszerű, a leírás átlátható: a rajz alapján elhelyezzük a királylányt és a lovagot, kikészítjük a felhasználható elemeket. A gyerek dolga, hogy úgy rakja őket egymás mellé (vagy épp egymásra), hogy a lovag eljuthasson a lányhoz.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Mivel aranyos, különálló játékként is használható figurák vannak a dobozban, a várelemek (is) könnyen kézbe vehetők. A feladatok eleinte nem igazán jelentenek nehézséget, ezért gyorsan behúzzák a gyereket. Egyetlen gond adódhat: sokszor a felnőttnek is annyira megtetszik a dolog, hogy haladna gyorsan előre, nehezebb és nehezebb feladványok felé, amelyek már számára is próbát jelentenek.
Ilyenkor kell kitenni a stoptáblát, és emlékeztetni magunkat arra, hogy ez a kicsi játéka, nem a miénk. Őt pedig nem szabad, és nincs is értelme siettetni.
Egy játék sose legyen házi feladat, hagyjuk, hogy olyan tempóban haladjon, ahogy neki tetszik, és akkor vegyük le a polcról, amikor neki van hozzá kedve – ne az legyen a cél, hogy naponta szintet ugorjon.
A Smart Games-családnak nagyon sok hasonló módszertant használó, izgalmas és jópofa játéka van, de az alapelv közös: segíteni kell egy mesefigurának, állatkának vagy járműnek, hogy valahova eljusson, valahova „bekerüljön”. Bár mindegyik játék logikai, és konkrét feladatokat lehet vele megoldani, valójában az összesnek van története, amelyről lehet beszélgetni, tovább lehet gondolni.
Számomra nagyon nagy tanulság (és egyben hihetetlen élmény) volt szembesülni vele, hogy a kislányom számára minden „önálló életet él”, a kisvonatnak van személyisége, és ha van a közelben egy nagyobb vonat, akkor az az anyukája. Erre a fajta gondolatiságra, fantáziára rímelnek ezek a társasok.
A játék figurája kiemelhető eredeti közegéből, és szerepjátékozni lehet vele. Meggyőződésem, hogy minden társasjáték használható így is, és ez egyáltalán nem baj: a lényeg az együtt töltött minőségi idő, a közösen átélt élmények, amelyekből a gyerek akkor is tanul, fejlődik és élményeket szerez, ha nem a leírás szerint kitűzött cél elérésén dolgozik éppen.
#4. Taktikázzatok a sárkányfalók világában!
Gyerekkori emlékem, hogy bárhová mentünk, minden ismerős családnál volt dominó. Lehetett egyszerű, fröccsöntött műanyag, mint nekem, vagy gyönyörű, faragott darabokból álló, bársonnyal bélelt dobozban tartott készlet, mint valamelyik rokonunknál. Láttam olyat is, amelyiket dédszülőtől örököltek, fából faragott, a sokszori tapintás nyomán lecsiszolódott szélű darabokkal. Babits Mihálynak dióba zárt miniatűr dominója volt (a szerencsések láthatták a Kiscelli Múzeum Te jössz?! című társasjáték-kiállításán néhány évvel ezelőtt).
A dominózás alapelvére épül a Kingdomino – ezt azonban már inkább iskoláskortól ajánlják. Bár személy szerint a Kingdomino szabályait sem érzem sokkal komplikáltabbnak, mint például az ötéves kortól ajánlott Rókanyomon nevű játékéit, mégis, elképzelhető, hogy érdemes valami egyszerűbbel kezdeni.
A hagyományos dominó könnyen unalmas lehet, a Dragominót viszont szinte biztosan imádni fogják a gyerekek. Az elv nagyon hasonló, mint a Kingdominóban, eltérő területeket ábrázol a lapka két fele, ám itt nem arra gyúrunk, hogy minél több koronás területünk legyen, hanem kis sárkányokat szeretnénk kikeltetni – ez a háttértörténet valószínűleg minden gyerek szívébe belopja magát.
A játék grafikája nagyon szép, kisebbeknek elég, ha csak a képecskéket figyelik, melyik terület azonos színű – a nagyobbak már logikázhatnak, számolhatnak azzal, hogy melyik típusú sárkánytojásban van nagyobb esély kissárkányt találni, hogyan érdemes variálni a lapokat, a lehelyezést.
A játékmenetet figyelve erős a gyanúm, hogy ez a játék hosszú távú barátja maradhat a gyerekeknek, hiszen eltérő, folyamatosan bővülő élményt nyújt ovis és kisiskolás korban (de akár később is).
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
#5. Nyomozzatok egy tolvaj róka után!
Ha olyan gyereket szeretnénk társasjátékkal meglepni, akinek már nem ismeretlen a szabálykövetés, és aki kifejezetten szereti az agyalós játékokat, rejtvényeket, akkor jó választás lehet a Rókanyomon nevű, nyomozós, a leírás szerint ötéves kortól játszható társas. A játék során az a cél, hogy kiderítsük, melyik róka csente el a nagyi almás pitéjét – ehhez fel kell fedni a nyomokat, kiszűrni, melyik rókára illik a leírás. Életkortól függetlenül van, akinek ez fárasztó, esetleg unalmas, más gyereket viszont pont ez villanyoz fel. Van egy javaslatom: bár nem komplikált a szabály, egy öt-hat évesnek még fárasztó és akár zavaros is lehet, ha a leírást felolvasva próbáljuk megtanítani neki.
Érdemes először a szülőnek megtanulnia, megértenie, majd játékosan, menet közben átadni a tudnivalókat.
Ha viszont megértette és megtanulta a gyerek, hogy mire kell figyelni, hatalmas izgalmakat tartogat számára a kaland: sok-sok róka közül kell kiválasztani, melyik lehet az az egy, ami lenyúlta az almás pitét. Vajon azok között kell keresni, akinek nincs kalapja, de táskát szorongat a kezében? Esetleg a nyakláncos lesz az? A részletekre való odafigyelés, a döntési helyzetek új elemet hoznak be a kicsiknek szóló játékok világába.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
#6. Barangoljatok az elvarázsolt labirintusban!
Az építgetős-rejtélyes játékok egyike a memóriajátékként is felfogható Az elvarázsolt labirintus. Miközben a szabály nagyon egyszerű, és a társas valóban gond nélkül játszható már ötéves kortól, mégis komplex játékélményt nyújt: van egy gyönyörű útvesztő, amelyben mozognak a bábuk, a kis játékosoknak pedig folyamatosan figyelniük kell nemcsak a saját, de az ellenfél lépéseire is. A társas hozza a háttértörténet hangulatát, világát.
Ez a játék a már említett Rókanyomonnal és Dragominóval azok közé tartozik, amelyek talán a leginkább hasonlítanak – a gyerekek szemében is – a nagyok társasjátékaira. Mind esztétikában, mind játékmechanizmusban kitűnően idézik a komolyabb board game-eket, így a szülők számára is kifejezetten élvezetesek lehetnek.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ezt vidd magaddal
Ahogy már írtam, a játék, mindamellett, hogy szórakoztat, örömet szerez, és közösségi élményt jelent, mindig tanulási folyamat is. Ez nemcsak a különböző készségeket fejlesztő társasokra igaz, hanem akár egy közös labdázásra is.
Amikor azonban azt mondom, „tanulási folyamat”, egyáltalán nemcsak a kisgyerekre gondolok, hanem a szülőre is.
Csodálatos, és (jó esetben) konfliktusmentes, ellazult módja ez annak, hogy még jobban megismerjük a gyerekünket, rájöjjünk, mik az erősségei, mi szerez számára örömet, vagy éppen vált ki szorongást az adott életkorban. Ez persze semmi esetre sem lehet bélyeg, inkább egy rendkívül értékes tudás, amely arról is árulkodhat, mi magunk hogyan viszonyulunk a versengéshez, a teljesítményhez, a csapatmunkához, a döntési helyzetekhez – és mit adunk át neki.
H. Fekete Bernadett
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Laura Olivas
