„Az orvos azt mondta, ha ott szülök, akkor – ha kell – ő igenis nyomja a hasam vagy ugrál rajta”* – Szüléstörténet a hálapénztől „mentesített” rendszerben

–

„Biztosan mindenfélét összeolvasott a női magazinokban”

Többek között ezt mondta az egyik budapesti kórház szülészeti osztályának vezetője annak a császármetszés utáni hüvelyi szülésre (VBAC-ra) készülő értelmes, okos, a szülés témakörében alaposan felkészült édesanyának, aki saját szülésindításának időpontjáról szeretett volna a szakemberekkel közös döntést hozni. Hogy ez miért probléma? Nemcsak azért, mert lekezelő, hanem azért is, mert 

egy orvosnak sem, egy vezető pozícióban lévő orvosnak pedig végképp nem az a feladata, hogy minősítse a hozzá forduló ellátottak kérdéseit, álláspontját vagy mondatait. Hanem az, hogy a rendelkezésére álló legfrissebb tudományos bizonyítékok alapján objektív információt adjon át, hogy a páciens jól átgondolt döntést hozhasson. 

A szülő nőt partnerként kell kezelni, nem pedig kioktatásra váró, megesett leányzóként 

A nő van kiszolgáltatott helyzetben, ezért az orvos, illetve a szülés körüli többi segítő az, akinek rendelkeznie kell azzal a kommunikációs eszköztárral (még akkor is, ha nehéz körülmények között dolgoznak), amivel képes úgy kezelni a konfliktushelyzeteket, hogy közben nem traumatizálja a pácienst. Természetesen egy félmondat kiragadva az egész történetből nem adhat objektív képet egyetlen szülésélményről sem, ezért nézzük meg részletesebben, mi történt Rékával, aki császármetszés utáni hüvelyi szülésre készült, de a szülése nem indult be a betöltött 40. hét utáni hatodik napig sem.

Tényleg szétválasztottuk az állami- és a magánellátást?

Rékának az első alkalommal terhességi toxémia (preeclampsia) miatt sürgősségi császármetszésre volt szüksége a várandósság 35. hetében. Magát a császármetszést, és azt, hogy szükség volt rá, nem élte meg traumatikusnak, de hüvelyi szülésre készült, és másodszorra – amennyiben minden rendben van a terhességgel –, szerette volna a lehető legtermészetesebb úton világra hozni kisbabáját. Időközben megszűnt a lehetőség, hogy a várandósgondozást magánellátásban végző fogadott orvos jelen lehessen a szülésnél. Az új egészségügyi törvény megalkotásakor a magán- és az állami szféra szétválasztása, és ezzel együtt a hálapénz felszámolása volt a cél. Így a nők a jelenlévő szakszemélyzetet (legalábbis „papíron”) már nem tudják „megvásárolni”, de az ellátást (a nem területileg illetékes kórházban) a magánellátást végző nőgyógyászon keresztül még mindig „megvehetik”. Ha az állapotos nő beindult szüléssel jelentkezik bármelyik (nemcsak Magyarországon, hanem az Európai Unió teljes területén lévő) kórházban, akkor néhány kivételes esetet leszámítva el kell, hogy lássák, ugyanis ez sürgősségi ellátásnak minősül. Viszont az ellátó intézmény megválasztására a várandósgondozást végző fogadott orvos munkaviszonya még mindig „jól jöhet” a várandós nőnek arra az esetre, ha programozott császármetszés, szülésindítás vagy egyéb más komplikáció miatt kórházi kezelés válik szükségessé, és azt nem a területileg illetékes kórházban szeretné megkapni. Hogy is lehetne ez másképp, ha 

a szülészeti ellátást végző egyes kórházi osztályok protokolljai égbekiáltó különbségeket mutatnak, és érthető módon szeretne legalább minimális választási lehetőséget hagyni magának a szülő nő. 

Mégis halkan megkérdezem: ez nem paraszolvencia?

Ez történik egy „problémás” kismamával

Réka számára a fogadott orvos megválasztása egyébként a megfelelő bánásmód (kérdezhetnénk, ha nem ismernénk a rendszert: ez nem járna mindenkinek az állami ellátásban?) és nem a kórház megválasztása miatt volt fontos, ugyanis az ő orvosa a számára területileg illetékes intézményben dolgozik. 

Réka 2022. tavaszán elérkezett a 40. hét végére, és ekkor az aktuális CTG-vizsgálat alkalmával azt is aláírta, hogy saját felelősségre nem járul hozzá a szülésindításhoz. 

Ugyanis az érintett kórház protokollja szerint a szüléseket a nemzetközi ajánlás ellenére (!) a befejezett 40. héten megindítják. Fogadott orvosa támogatta ebben a döntésében, azt mondta, nincs akadálya a várakozásnak. Ezért Réka azt gondolta, nem lesz ebből problémája. Ebben az intézményben Réka elmondása szerint ugyanis 40+6-nál (vagyis a betöltött 41. hét előtt egy nappal) mindenképpen megindítják a szüléseket. 

Elérkezett hát a nap, és Réka úgy készült, hogy aznap este indításra jelentkezik a kórházban. Ekkor az érintett kórházban szülő nők Facebook-csoportjában egyszer csak szembejött vele egy poszt, amely szerint a következő naptól áramszünet lesz az osztályon, ezért nem tudják fogadni a szülésre jelentkezőket, így egy másik budapesti kórházba irányítják az érintett kismamákat. Rékának erről korábban sem a fogadott orvosa nem szólt, sem a kórházban nem értesült róla, jóllehet, kétnaponta járt be. A délutáni CTG-vizsgálaton a kórházban még felajánlották Rékának, hogy ha a császármetszést választja, akkor még el tudják látni aznap. Réka hat nappal a terminus vége után, császármetszést követő hüvelyi szülésre készülve, nyakába vette hát a várost, és úgy döntött, a férjével közösen megnézi a tájékoztatón szereplő kórházat, beszél az ottani ügyeletes orvossal, és utána eldönti, tovább keresgéli-e a helyet, ahol lehet némi esélye rá, hogy hagyják természetesen szülni. (Megjegyzés: a Magyarországon érvényes szakmai irányelvek szerint egy császármetszést követően a hüvelyi szülés támogatandó, ahogy azt korábban már ITT is leírtuk, azonban a gyakorlatban ez sajnos nem így működik, és sokszor nem az intézményen, hanem az adott szakemberen múlik, hogy a szülő nőnek mekkora esélye van erre a támogatásra.)

Meglepetésére a kórházban, ahová továbbirányították, nem tudtak sem az áramszünetről, sem az átirányításról, és azt mondták, hogy telt ház van, ezért az ügyeletes orvos felhívta a küldő szülészeti osztály vezetőjét. Ekkor vált világossá Réka számára, hogy 

az indítás elutasításával a 40. hét betöltésekor felkavarta az állóvizet. 

A két kórház közötti telefonbeszélgetésből kiderült, hogy az áramszünetig még két nap van hátra, azonban mivel pár nappal előbb az indítást, majd az azonnali császármetszés lehetőségét is elutasította, azt érzékelte, hogy „problémás kismama” lett. Ennek ellenére a kórház végül mégis azt üzente neki: menjen vissza! Hogy tisztázza a helyzetet, ő maga is felhívta az illetékes szülészeti osztály vezetőjét. „Nagyon rossz élmény volt az a telefonbeszélgetés. Üvöltözött velem, és azt mondta, hogy ő egészséges anyát és gyereket szeretne, én pedig minden nappal kockáztatom a babám életét. 

Azt mondta, hogy biztosan mindent összeolvastam a női magazinokban meg a neten, és minden beavatkozást el fogok utasítani. Azt is hozzátette, hogy ha ott szülök, akkor – ha kell – ő igenis nyomja a hasam vagy ugrál rajta. Sírva mondtam el neki, hogy én is egészséges gyereket szeretnék, csak annyit kérek, hogy amíg lehet, hagyjanak engem hüvelyi úton szülni. A beindításra már igent mondtam, nem értettem, hogy miért kell engem piszkálni, bántani. Azt mondta végül, hogy próbáljam meg, de ha másnap délig nincs baba, mennem kell a műtőbe” – számolt be Réka a telefonhívásról.

(Megjegyzés: Még ha az érintett édesanya tájékozódott is valamelyik női magazinból, amiben egyébként személy szerint semmi kivetnivalót nem látok, sokkal érdekesebb kérdés, hogy vajon az érintett szülészeti osztály vezetője olvasta-e az alábbi keretesben idézett országos tájékoztatót a szülésről.)

„Nem akartam még egy idegen helyet”

„Itt volt az a pont, ahol rájöttem” – folytatta beszámolóját Réka – „hogy a feltételezésemmel ellentétben ez a kórház igazából nem VBAC-támogató, hanem csak engedik szülni azt, aki éppen magától megszül. Ahogy arra is: amikor aláírtam, hogy nem szeretnék szülésindítást a 40. hét végén, az számukra felháborító cselekedet volt. Én akkor nem azt éreztem, hogy keményen kiállok a jogaimért, hanem egyszerűen csak jeleztem, hogy ezt nem szeretném. Ennek ellenére nem akartam még egy idegen helyet is, ha már választott orvos, és választott szülésznő sem lehetett velem. Az volt bennem: megtehetem, hogy még tovább várok, de kicsit féltem attól, hogy ha így teszek, el sem látnak. 

Persze lehet, hogy ez nem így van, de

attól féltem, hogy mivel itt szeretnék szülni, minél inkább magam ellen hangolom őket, annál kisebb bármire az esélyem.

Már így is azt éreztem, hogy szerintük én vagyok az, aki akadékoskodik. Valójában nem sok esélyt kaptam, de legalább még egy pici volt, és én igyekeztem a »legproblémamentesebb« kismama lenni.”  

Így Réka visszatért a kiinduló állomásra, és még aznap este felhelyezte neki az indításhoz alkalmazott ballont a pont ügyeletben lévő, Réka érzése szerint az addigi derűs viszonnyal szemben jeges stílusban megnyilvánuló fogadott orvosa. (Megjegyzés: bár ez jelen eset tekintetében feltételezés, de gyakran éri szankció azokat az orvosokat, akik az elavult kórházi protokollal szemben megengedőbbek a nemzetközi irányelvek követése érdekében, és ez akár okot is adhat az orvos viselkedésének megváltozására.) A ballon hatására elindult a tágulás folyamata, de mivel a reggeli vizsgálat alkalmával úgy ítélte meg a jelenlévő ügyeletes orvos, hogy a baba feje még túlságosan fent van, és ez az állapot további beavatkozásra nem ad lehetőséget, még két órát vártak – ami alatt egyébként komplikáció nem alakult ki –, ezt követően pedig császármetszésre került sor.

Réka azt mondja, szeretné hinni, hogy a legjobbat akarták neki, de azért néha elbizonytalanodik. Végül ugyanis az áramszünet miatt kiürült osztályon egyedül volt, és a császármetszés meggyorsította az ellátást, így azt érzi, ez jó ürügy volt arra, hogy hamarabb „túlessenek rajta”.

Mit visz magával Réka?

„Általában pozitívan állok a dolgokhoz, és megtanultam bízni a testemben, de a harmadik gyerek nekem most nagy kérdőjel. Nagyon szeretem a természetes dolgokat, és valamiért ebben én ezt nem kaptam meg, nem élhettem át. A legabszurdabb az volt, hogy 

valamit megbeszéltünk, és nem tájékoztattak róla, hogy másként lesz. Megdöbbentő, hogy egy ilyen banális dolog, mint az áramszünet, az én szülésemet ennyire befolyásolhatta, és hogy ennyire nem kaptam segítséget. 

Ez volt a legerősebb negatívum. Ez az élmény számomra inkább tanulságos, mint pozitív. Ha olvasok egy sikeres VBAC- történetet, akkor még most is el tudom sírni magam rajta, mert én is erre vágytam.”

Kőrizs Kata