– Nem bírom nézni, képtelen vagyok látni, hogy mi lett belőle. – Megáll az ajtóban, lehajtja a fejét.

– Tudom, hogy nehéz nektek, és megértem, hogy elfogadni sem könnyű. Amúgy apádnak a rendetlenkedő szívén kívül nincs is komolyabb betegsége…

– Csak az öregség. A méltánytalanság. A kiszolgáltatottság – néz végig a betegeken. A kórteremben négy idős férfi fekszik, apja tőlük legtávolabb, az ablak alatt. Már észrevette őket.

– Rólam beszéltek? – nyújtja a karját. – Fel akarok ülni.

Lesoványodott arcában a vizenyős kék szempár felcsillan, majd gyorsan fényét veszti.

A két nő, az orvosa és a lánya mosolyogva köszönti, két oldalról felhúzzák, a háta mögött elrendezik a párnákat, a lánya végig simít az idős ember pár szál haján, majd leülnek a kórházi kisszékekre.

– Téged hogy is hívnak? – böki meg az öreg a doktornő mellkasát. – Tudom már! Katka vagy, ugye? A Kulcsár Marci lánya. Emlékszem a szőke copfjaidra, és arra, hogy mindig vihogtatok. Aztán doktornő lettél. Mondtam én Esztikének, miért nem mész te is orvosi egyetemre? De sehogy sem akart, fél a vértől, irtózik a szagoktól, azt mondta, igaz, Esztike? Na ugye, hogy jól emlékszem? Hogy nem vagyok vén bolond!

A cikk a hirdetés után folytatódik!

– Apa, persze hogy emlékszel Katkára, hiszen negyven éve a barátnőm. És ugyanezt tegnap is megbeszéltük…

– Behoztad a könyvet, amit kértem?

– Apa, már a tegnap behoztam Kafkát. Ott van melletted.

– Nem ezt kértem. Az Átváltozást kértem.

– Gábor bácsi, itt van a könyve, az Átváltozás. – Az öreg élénken felnéz, szája szélére hamiskás mosoly ül ki.

­– Gábor bácsi, nahát… Itt ezeknél papa vagyok. Nem tanár úr, nem Szabó úr, simán csak papa. – Nevetni kezd, félrenyel, köhög, aztán nyál és morzsadarabok fröcsögnek szanaszét. – Papa – ismételgeti köhögés közben ­–, a papa hazamehet végre?

– Gábor bácsi, éppen erről szeretnénk beszélni magával. 

– Holnap hazaengednek?

­– Nem szívesen engednénk haza, veszélyes már Gábor bácsinak egyedül lenni otthon.

– Kati fiam, miket hadoválsz itt össze? Mégis mi lenne veszélyes az otthonomban? A könyveim? Vagy mi?

– Tudod, apu, ingadozik a cukrod, naponta többször lesz szükséged inzulinra, enned kell időre, innod kell. Gyenge is vagy, félünk, hogy elesel.

– Nem vagyok gyenge! Fel tudok állni – hirtelen dugja ki lilás lábait a takaró alól, egyszerre kapnak utána.

– Apa, ne ugrálj…

– Te mondod: tudok ugrálni. Akkor haza is tudok menni! Vagy hozzátok vissza a kisszobába! A hogyishívják szobájába. Hogy is hívják a kisebbik unokámat?

– Zalán.

– Az. Kár, hogy nem tudom megjegyezni. Ha akarod, megígérem, hogy többet nem csapok oda. De a gyerekeid: azok a neveletlen gyerekeid elviselhetetlenül hangosak! Megsüketülök tőlük. Rosszabb, mint a ti vihogásotok volt! Hova tettétek a botomat? A botomat akarom!

– Apa, itt van a bot melletted. De most nem kellene felállnod. Majd ha megjött a gyógytornász, vele gyakorolsz még. Visszadugom a lábad a takaró alá. És a zoknidat is visszahúzom, jó lesz így? – Elfordul az apjától, úgy ügyetlenkedi fel a zoknit hideg lábakra.

– Akkor bezártok ide a kórházba? Nem akarok itt maradni ezekkel a vénemberekkel – mutat körbe. – Nem akarok pelenkát – és váratlanul kitakarja magát. Eszter félrekapja a fejét a látványra, majdnem elsírja magát. Az apja már kiabál. – Haza akarok menni a lakásomba! Kérem a botomat!

– Apu, kérlek – simogatja meg az öreget, és az lassan lenyugszik. – Nem maradhatsz felügyelet nélkül, érted, apu? Keressük, de nem találtunk még új ápolónőt. Otthonban is gondolkodunk, apa.

– Gondolkozzatok – mondja elkomoruló arccal, és elfordul. – Fektessetek vissza. Nem akarok beszélgetni! Menjetek innen!

Visszafektetik, betakarják. Az öreg lehunyja a szemét, arcán a ráncok békésen elsimulnak.

– Ne sírj – öleli meg a doktornő Esztert.

Zavartan állnak fel, a kint tomboló kánikulából feltámadó szél hangosan borzolja a nyárfák leveleit és a nyitott ablakon át forró levegőt tol be rájuk. Erősödő szirénázás közeledik, majd hirtelen elhallgat, ahogy a mentőautó leparkol a bejárat előtt.

– Hogy bírjátok ezt csinálni? – súgja Eszter. – Nem a betegekre gondolok, rajtuk tudtok segíteni, úgy képzelem. Hanem az idősekre, az elmúlásra. Nehéz lehet.

– Nehéz. Nézz körül: ez egy belgyógyászat, a betegek zöme mégsem gyógyulásra vagy kezelésre jött, hanem csak ápolásra szorul.

Nincs hova elhelyezni őket, itt ragadnak a kórházban. Napi harcban állunk a hozzátartozókkal, és bár megértjük, hogy ők is tehetetlenek, mégis próbáljuk hazaküldeni a betegeket, hiszen kell a hely az újaknak. Nincs elég szociális otthon, eltűntek a krónikus osztályok, nincs elég nővér.

– Azt láttam, hogy ketten vannak az egész folyosón, egész nap futnak, még nézni is rossz, nem is értem, hogy bírják szegények.

– Sehogy. Előfordul, hogy éjszaka egy nővér van, egyedül harminc betegre. Lassan elfogynak.

– Az idősotthonban sincs elég nővér, azt mondták. Akkor hol vannak?

– Hol? Pénztárban. Külföldön. Magánszférában. Ahol rendes fizetést kapnak, ott vannak.

– És akkor? 

– És akkor nem lesz semmi. Ahogy eddig se volt semmi. Nem tudunk semmit.

– És még az apuval is itt vagyunk a nyakatokon. Hazaviszem.

– Feladnád a munkádat? Tudnád ápolni, pelenkázni, mosdatni? Őszintén.

– Egy nőnek mindent kell tudnia, nem? Kötelesség ez is. De nem tudom, nem tudom, hogy tudnám-e. Hálátlan gyerek vagyok? Gonosz és elkényeztetett? Meg bőgős is… – Eszter megint sír. – Vagy próbáljam meg? Vagy ki szabad mondani, hogy nem tudnám?

– Drágám, csak ne hazudj magadnak! Ki szabad mondani. Ha nem mondod ki, akkor hazaviszed apádat, aztán keresel valami átlátszó indokot, és három nap múlva visszahozod. Haragudni fogsz magadra, majd haragudni fogsz a nővérekre, és rám is. A segítség a kiszolgáltatottságban nem hálát szül, hanem dühöt. Az sincs rendben.

– Van ideális megoldás?

– Persze hogy nincs. Optimális talán: ha a saját otthonában lehetne ápolni, az a leghumánusabb. És persze elviselhetetlenül drága is. Utána van az idősotthon, bármilyen ijesztően hangzik, azért igyekeznek ott is megadni, amit tudnak. A lehető legrosszabb a kórházba be, onnan ki, aztán megint vissza. A sok változástól összezavarodnak szegények. Beszéld meg a testvéreiddel, aztán segítek, amiben csak tudok.

– Eszterke, Katika, itt vagytok?

– Itt! – egyszerre válaszolnak.

– Ne bőgjetek, mert azt rosszabb hallgatni, mint amikor vihogtatok! Inkább hozzátok be Kafkát! De ne ezt – mutatja –, hanem az Átváltozást! – Sírva nevetnek.

Havas Juli

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Luis Alvarez