(Hirdetés)

A betegségem első fázisában még dolgoztam. Nem voltam hajlandó visszaadni a munkát, nyomtam, mint az őrült, kemóról jártam megbeszélésekre, a műtétemre is úgy mentem el, hogy két hétre előre mindent megcsináltam, rendben hagytam, kiosztottam a feladatokat, és amikor újra embernek éreztem magam, egyből követeltem vissza a laptopomat.

Volt fizetésem, de nem volt elég agyam arra, hogy felfogjam, mit csinálok. Vissza is jött a tumor.

Amikor egyre rosszabb lett az állapotom, le kellett ülnöm, és meg kellett beszélnem önmagammal, hogy „haver, ez így nem mehet tovább, mert ha meghalsz, akkor aztán többé tényleg nem fogsz tudni dolgozni. Jobb most munka és pénz nélkül élni, mint holnap meghalni.”

Olyan mérhetetlenül szerencsés vagyok, hogy KisAnyáék és a barátaim segítettek. És nem úgy segítettek, hogy hozzám vágtak egy húszast, hogy nesze, hanem gyakorlatilag minden költségemet finanszírozták, amíg beteg voltam.

Fogalmam sincs, hogy oldottam volna meg ezt a helyzetet, ha ők nincsenek, fogalmam sincs, miből gyógyultam volna meg. Miből lett volna lakásom, rezsim, ételem, orvosom, ha nincsenek ezek az emberek, akiktől a lelki támogatáson kívül anyagit is kaptam.

Ezekért a dolgokért nem tudok eléggé hálás lenni.

Készítettem egy listát, hogy mennyibe kerül rákos betegnek lenni ma Magyarországon, társadalombiztosítottként:

1. Ágy, asztal, lakbér

A kiesett munkát pótolni kellett, és nemcsak az én kiesett munkámat, hanem az édesanyám munkáját is, aki kivette az összes létező szabadságát, hogy ápolni tudjon engem. Itt jön a történet legdrágább része, amely nem ment volna a család és a barátok támogatása nélkül. Mert az albérletet fizetni kell, a rezsit és a számlákat fizetni kell, kaját még akkor is kellett venni, ha életemben akkor ettem a legkevesebbet. Arra ment el rengeteg pénz, hogy amit éppen megkívántam az egyik percben és le is tudtam tuszkolni a torkomon, azt a másik pillanatban kihánytam, aztán a maradék is ment a kukába.

2. Csodák, szerek

Az immunrendszer karbantartása rengeteg pénzt nyel el, és nem feltétlenül azért, mert sokba kerülnek ezek az anyagok. Hanem azért, mert eltart egy ideig, amíg kisakkozza az ember, hogy a rák elleni csodaszerek közül melyik hasznos és melyik átverés. És addig bizony nagyon sok pénz tűnik el a lefolyóban. Én például hónapokig fogyasztottam a csökkentett deutériumtartalmú vizet – havonta 120 ezer forintba került az adagom, – és a végén kiderült, hogy nem ért semmit. Beperelték a céget, mert megtévesztette a rászoruló embereket. Hozzávetőlegesen havi 30-40 ezer forintunk ment el ezen kívül a csodaszerekre, amelyek sajnos pénzkidobásnak bizonyultak.

(A „csodaszerek" témáról tervezek még írni egy külön cikket... mert bőségesen szolgáltat mesélnivalót.)

3. Lelki gyógyítás

Amit hangsúlyoznom kell, hogy ez nem a csodaszer kategória, hiszen a lelki gyógyulás éppen ugyanannyira fontos, mint az orvosi segítség egy ilyen betegségben. Míg a csodaszerek kiegészítőként szolgálnak, addig a lelki bigyók egy igen fontos alappillért képeznek ebben a történetben (Korábban itt írtam erről.) Ha van valami a hálapénz mellett, amire nem sajnáltam semmit, az a terapeutáim megfizetése. Egy alkalom 15-20 ezer forint, amely másfél-két órás foglalkozást jelent. Voltam egy egyhetes táborban is, amely 100 ezer forintba került. A két év alatt körülbelül 25-ször vettem részt ezeken a terápiás foglalkozásokon.

4. Hálapénz

A rák előtt soha nem szorultam tartósan kórházi ellátásra. Tehát a betegségem során szembesültem először azzal a szomorú valósággal, hogy mennyire elkeserítő az egészségügy helyzete. Egészen addig fogalmam sem volt, mennyit keres egy osztályos orvos vagy egy ápolónő. És bevallom, megdöbbentett. A két év alatt legfeljebb egyszer volt olyan élményem kórházi dolgozóval, hogy legszívesebben elküldtem volna a francba. Az esetek 95 százalékában olyan embereket ismertem meg ott, akik a kutya körülményeik ellenére is szívvel és lélekkel végzik a munkájukat. Engem a Péterfy Sándor utcai kórházban műtöttek, kezeltek és ápoltak. Ugyanazon az emeleten feküdtem, ahol a fekete ruhás nővér is dolgozott, csak egy másik osztályon. Sándor Máriák vettek körül.

Olyan emberek tettek meg mindent értem és még nagyon sok más betegért, akiknek ez nem csak egy munka. Velem sírtak, és velem örültek. És ezek az emberek éhbérért dolgoznak. Majdnem olyan kiszolgáltatottak, mint mi, a betegeik.

Kutyavilág, ami ma a magyarországi egészségügyben van. És tudom jól, hogy a hálapénz kérdése összetett és nehéz téma. Hallottam én is legendákat, hogy vannak orvosok, akik csak bizonyos összegekért műtenek, és a pénzt előre kérik... Velem ilyesmi nem fordult elő. Mi annyit adtunk, amennyit módunkban állt adni. Utólag. Mert én, a magam részéről bizony hálás voltam, és egy forintot sem sajnáltam tőlük. A két év alatt körülbelül 400 ezer forintot adtunk oda. Hozzáteszem, az anyagiakat KisAnya intézte, és a legtöbb esetben úgy jött vissza, hogy nem fogadták el a „köszönetünket.”

5. Láthatatlan költségek

Ezek azok a forintok, amelyek szinte észrevétlenül, apránként csorognak ki a zsebedből. Behajtási díj a kórházban, parkolás az intézmény előtt. Alkalmanként 4-500 forintok, minden nap, amikor kezelésre mentünk. Ha csak kint tudtunk megállni, akkor a várakozással, kezeléssel együtt ennek többszöröse. Kiszámoltam, havonta nem kevesebb, mint 60 ezer forintot költöttünk el csak parkolásra. Aztán még az az összeg sem elhanyagolható, amit anyám adott ki az üzemanyagra, amikor a főváros és a lakóhelyük, Tiszalök között ingázott. Az autópálya matricák, a végtelen telefonszámlák – mert, amikor éjjel nem tudott velem lenni, akkor bizony fölhívtam őt, és a fájdalomgörcs közben a távolból tartotta bennem a lelket. Aztán a brutál vízszámla, ami azért keletkezett, mert volt olyan nap, amikor négy vagy öt kád vizet kiengedtünk, mert csak kamillás fürdőben voltam képes elviselni a fájdalmat. Folytatva a borsos árú speciális pelenkákkal, amiket akár receptre is felírhattak volna, de ezt senki sem közölte velünk. Mire kiderült, addigra már elköltöttünk rájuk legalább 30 ezer forintot... aztán hál' istennek már nem is kellettek. Vagy, mondjuk, a sugaras területen keletkezett égési sérüléseim gyógyítása. Nem két forintba kerültek (egyetlen tubus krém 6000 forintot kóstál). És arra is mérget veszek, hogy nem jut minden most eszembe...

6. Rehabilitáció

A gyógyulás nem úgy történik, hogy az ember megkapja készen az eredménnyel együtt.

Nem úgy van az, hogy volt betegség, nincs betegség. A testedet építőkockánként kell újraépíteni.

Sokat jógáztam, hogy újra megerősödjek, hiszen a végén majdnem fél évig kerekesszékben ültem, mert járni sem bírtam. Vissza kellett varázsolni a helyükre az izmokat, újra felépíteni a gyomromat, amely eleinte semmit nem volt képes befogadni. Az emberi test azonban csodálatos, és ez a folyamat gyorsan ment. De ez sincs ingyen.

Jógaóra (házhoz jött a tanár): alkalmanként 5000 Ft (hetente háromszor)

Gyomorvédők: dobozonként 2000 Ft (megszámlálhatatlan, mennyit ettem meg belőlük)

Végignézve újra ezen a listán, nem tudok nem arra gondolni, hogy én egy piszok nagy mázlista vagyok. Nemcsak azért, mert támogattak, hanem azért is, mert néhány hozzám közel álló embernek köszönhetően kinyíltak olyan kapuk is előttem, amelyeken egyedül sosem mehettem volna át. De mi a helyzet azokkal, akik nem ennyire szerencsések? Akiket nem tud támogatni a környezetük? Akiket nem tudnak autóval vinni, ezért busszal mennek sugárkezelésre? Akiknek TB-je sincs, mert a főnöknek nem kell egy rákos, selejtes munkaerő, és elbocsátja?

Belegondolni sem szeretnék...

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Africa Studio