-

Dönteni kell

Az évek teltek, az elméleti tárgyakat negyedévre felváltotta a klinikum. Ez azt jelenti, hogy egyre inkább belelátunk a magyar egészségügy működésébe, és egyre többet gondolkodunk azon, hogy mi tényleg itt akarunk-e dolgozni? Mert nem javultak a dolgok...

Minden frissen végzett orvosnak meg kell hoznia egy nagyon fontos döntést:

Menjek el a hazámból, a családomtól, és éljek jólétben... vagy maradjak itthon, legyek alulfizetett, stresszes, lefárasztott magyar orvos?

A magyar közkórházakban dolgozó orvosok és ápolók hihetetlenül túlterheltek, a várólisták annak ellenére elképzelhetetlenül hosszúk, hogy az orvosok ki sem teszik a lábukat a műtőből. Egy példa: a fül-orr-gégészeti klinikán kilenc hónapot kell várni egy egyszerű orrsövényműtétre, pedig ott aztán tényleg folyamatosan operálnak, enni sincs idejük az orvosoknak. Ráadásul ezért a munkáért nem is igazán fizetik meg őket, legalábbis nem túlzás azt állítani, hogy a nyugati/északi országokban tízszer annyit is könnyedén hazavihetnének. Kevesebb munkával és kevesebb stresszel.

Én szeretnék itthon maradni

Igen, én szeretnék itthon maradni, Magyarországon.

A szülészet-nőgyógyászat, esetleg a neonatológia érdekel. Tehát azon szakmák egyike vonz, ahol – elvileg – itthon sem kellene aggódnom a megélhetésem miatt. Nem a hihetetlen magas rezidensi fizetések miatt (mert olyanok nincsenek), hanem azért mert a „nagyok" sokan szemrebbenés nélkül elkérnek nagyjából 150 ezer forintnyi hálapénzt egy-egy szülésért. Vagy nem kérnek, de akkor meg maguktól adnak a kismamák, mert a szomszédasszony lánya azt mondta, hogy kell...

Én orvosként megalázónak érezném elfogadni ezt a pénzt egy családtól, mert pontosan tudom, hogy mennyi kiadást jelent számukra már maga a gyermekvállalás is.

Persze, érthető, hogy adnak, hiszen a lehető legjobb ellátást szeretnék biztosítani maguknak és elsősorban babájuknak. De én akkor sem szeretnék olyan orvos lenni, akinél csak akkor érezhetik magukat biztonságban a  páciensek, ha előtte jól teletömik a zsebemet.

A dilemma

Nem akarok hálapénzt elfogadni, de anyagi bizonytalanságban sem szeretnék élni. Nincsenek gigantikus igényeim. Csupán szeretnék elérni valamit az életben: egy autót, lakást, esetleg házat venni. Úgy érzem, hogy ez ebben az országban, tisztességes orvosként irreálisnak tűnik.

Egy fogorvostan-hallgató (megjegyzés: a fogorvosi és az általános orvosi képzés két külön karon folyik) mondta nekem, hogy azt szeretné, ha a munkája támogatná az életét, nem pedig azt, hogy a munkájának éljen. Szerinte ez általános orvosként nem lehetséges, mert mindenképp fel kell áldozni valamit magunkból ahhoz, hogy igazán jó orvosok legyünk.

Nekem hinnem kell ebben: lehetséges úgy jó orvossá válnom, hogy foglalkozom a családommal, teljesértékű párkapcsolatban élek, gyereket vállalok, megmaradnak a barátaim és a hobbijaim.

A munkakörülmények... 

És ez még „csak" a fizetés. Ma bevett szokás bizonyos kórházakban a fiatal rezidensek totális magukra hagyása, szerintem ez felháborítóan nagy felelőtlenség. A „totálisan magukra hagyva" nem csupán azt jelenti, hogy olyan beavatkozásokat kell(het) végezniük szakorvos nélkül, amiket még nem (vagy csak alig) gyakoroltak. Hanem azt is, hogy például egy neurológus-jelöltnek magának kell szaladgálnia, és a saját pénzéből megvenni az életfontosságú, stroke esetén alkalmazandó gyógyszereket, mert az osztályon egyszerűen nincs ilyen. Vagy azt, hogy egy vérző betegeket ellátó osztályon tiszta ágynemű nélkül kell egész éjjel dolgozni. A betegeknek pedig túlélni.

Ezek embertelen helyzeteket eredményezhetnek, és teljesen érthető a hozzátartozók felháborodása. Én nem szeretnék olyan helyen dolgozni, ahol nem biztosítják a legalapvetőbb kellékeket, olyanokat, amelyek hiánya miatt akár emberéletek is múlhatnak. Nem szeretnék olyan beavatkozásokat végezni egyedül a beteg életét kockáztatva, amelyekre még nincs meg a kompetenciám.

Szeretem Magyarországot. Maradni szeretnék. Minden ideköt. De jövőbeli munkahelyemmel, az egész egészségügyi ellátórendszerrel hatalmas problémák vannak, több szinten is.

Ha itt maradnék – látva a becsülettel, elhivatottan itthon dolgozó doktorokat – valószínűleg nagyon hamar kiégnék. Nem szeretnék olyan felszínes és fásult orvos lenni, akinek hibáiról a híradó tudósít majd... Szeretném szeretni a hivatásomat, a pácienseimet, szeretném őket emberként kezelni, tudni róluk, érdeklődéssel fordulni feléjük, nem csak a tüneteiket, laboreredményeiket vizsgálni. 

Persze van, aminek lehet és kell is örülni

Félreértés ne essék, nem minden teljesen rossz a rendszerben. Az, hogy elvileg minden szívinfarktust elszenvedett ember időben katéteres központba juthat, európai szinten is kimagasló eredmény. Ez nap mint nap rengeteg életet ment meg. Azonban az, hogy ezekben az intézményekben alig beszélnek két szót a betegekkel, hozzátartozókkal, kis túlzással csak egy eldugult csőrendszernek tekintik őket a nagyüzemben, szerintem nem a megfelelő hozzáállás. Még akkor sem, ha a mostani felállásban egyszerűen nincs másra idejük.

Nagyon nehéz a megoldást megtalálni, tudom. Én nem is értek hozzá. Ha úgy tetszik, a következő mondatot laikusként írom... De talán: ha a stadionépítésre szánt összegeket az egészségügybe fektetnék, nagyon lassan elindulhatna valami pozitív változás.

Ijesztő adatok

Az orvosi egyetemek végzőseinek háromnegyede – állításuk szerint – nem Magyarországon akarja elkezdeni a rezidensképzést. Ettől az ország vezetése is megijedt (joggal), igyekeznek javítani a helyzeten – a maguk módján.

A mi évfolyamunknak már alá kellett írnia a köznyelvben röghözkötésként elhíresült szerződést. Ez csupán annyit jelent, hogy a diploma megszerzését követő húsz évből hatot (vagyis amennyi időt a diploma megszerzése igénybe vesz) Magyarországon kell dolgoznom. Amennyiben ez nem teljesül, vissza kell fizetnem azt a durván 12 millió forintot, amit az állam fizetett a képzésemre. Ezzel csak az a probléma, hogy az elköltöző rezidenseket nem fogja megállítani: külföldön húsz év alatt ennyi pénzt minden számolgatás nélkül össze lehet gyűjteni.

Még van pár évem a diplomáig. És még hiszek abban: lehetséges, hogy történik valami. Hogy itthon maradhatok... De ha nem történik hatékony és valódi fejlődés az egészségügyben, akkor talán nem lesz más választásom: el fogok menni. Mert nekem is csak egy életem van.

És közben a szívem szakadna meg, mert maradnék. Mert legalább annyira szükségem van az otthonomra, mint a magyaroknak az orvosokra. Nagyon.

Kiss Tamara

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/megaflopp