Ha belül üres, sosem leszel elég jó neki – Így élheted túl a narcisztikussal való (egykori) kapcsolatot

–

Túlélési útmutató

Azt gondolhatnánk, kevés olyan dolog van, amit még nem hallottunk a narcizmusról, amely az utóbbi évtized pszichológiai irodalmának egyik slágertémája. A Menjek vagy maradjak? című könyv sem feltétlenül abban erős, hogy csupa újdonságot mondana, ugyanakkor a téma rendkívül alapos összefoglalását adja. Nem intézi el a kérdéskört naiv jótanácsokkal, nem hajtogatja, mennyire fontos a kommunikáció (hiszen ehhez az kellene, hogy a másik egyáltalán meghallgasson minket). Azt feltételezi – joggal –, hogy az olvasók többsége már túl van ezen a fázison, és valami egészen mást keres: a reális leírását annak, mi várható, és azt hogyan lehet túlélni. 

A központi üzenet

A szerző, Ramani Durvasula bejegyzett klinikai pszichológus, a Kaliforniai Állami Egyetem professzora, személyiségzavarokat vizsgáló kutató. Fő állítása elsőre talán kegyetlenül hangzik, és szembemegy a szerelem megváltó erejéről alkotott képzeteinkkel.

Szerinte ugyanis elsősorban azt kell megértenünk, hogy bármit teszünk, a narcisztikus személyiségzavarral élő ember nem fog megváltozni. 

Mint írja, ha az illető eljut is terápiába (ami csak ritkán történik meg), kevés értékelhető bizonyíték létezik a konzisztens, és megismételhetően sikeres kezelésre. A változások általában nem túl tartósak, illetve nem olyan területeket érintenek, amelyek túl sokat számítanának a párkapcsolati működésben. Arra például meg lehet tanítani ezeket a személyeket, hogy idejében érkezzenek egy találkozóra, de arra kevésbé, hogy őszinte empátiát mutassanak.

A felszínesség, az üresség jóformán alig módosítható. 

Ráadásul abban a pillanatban, amint erősebb stressznek lesznek kitéve, nagy eséllyel visszazökkennek a régi kerékvágásba. Persze lehetnek olyan időszakok, amikor kifejezik a sérülékenységüket, és mi közelebb kerülhetünk hozzájuk, de aztán ismét távolságtartó, fölényeskedő, elhanyagoló módon fognak viselkedni. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Dr. Ramani Durvasula (@doctorramani) által megosztott bejegyzés

Bonyolult tünetegyüttes 

Napjainkban sok olyan embert címkéznek a „narcisztikus” jelzővel, aki klinikai értelemben egyáltalán nem meríti ki ezt a kategóriát (ennek veszélyeiről Gyárfás Dorka írt korábban ITT). Az is igaz, hogy senkit sem szabad vagy érdemes démonizálni, de ettől még fontos ismerni és elfogadni azokat a sajátosságokat, amelyek együtt járnak ezzel az állapottal. Ha van tudásunk bizonyos viselkedési mintázatokról, kiszámíthatóbbá válhat a másik kaotikus viselkedése, könnyebben el tudjuk különíteni, hogy mivel van dolgunk nekünk, és mivel neki, illetve jobban felkészülhetünk a minket érő heves reakciókra is. 

Bármi legyen a partnerünk (vélhető) diagnózisa, Durvasula meggyőzően érvel amellett, hogy akkor járunk a lehető legjobban, ha elengedjük a társunkkal kapcsolatos megmentési fantáziáinkat.

Az, ha magunkra vállaljuk a felelősséget, ideig-óráig visszaadhatja a kontroll illúzióját, egyszersmind azonban az önhibáztatás börtönébe zár.

Tovább erősíti bennünk a gyanút, hogy biztosan mi nem csinálunk valamit jól, mi nem szeretjük őt eléggé, ha nem tud kapcsolódni hozzánk. De ez ebben az esetben nem igaz: a narcisztikust nem lehet eléggé szeretni.

Az önteltség és az üresség között ingadozik

A narcizmus az Amerikai Pszichológiai Társaság által kiadott diagnosztikai kézikönyv, a DSM-V szerint „a nagyszerűség átható mintázata, a csodálat igénye, és az empátia hiánya”. Végeredményben az önértékelés zavara, amelynek jellemző tünetei az irányításra való törekvés; a végtelen sikerről, szépségről, az ideális szerelemről való fantáziálás; az illető önnön különlegességébe és egyediségébe vetett hite; az a meggyőződés, hogy szinte mindenhez joga van; az ismerősei kizsákmányolása, az irigység, az arrogancia; valamint a felszínes kapcsolatok és a belátás alacsony szintje. 

Ezeknek az embereknek grandiózusra dagasztott énjük van, de ha megkapargatjuk a felszínt, alatta olyan valakit találunk, „aki nem képes szabályozni az érzelmeit, és csak azért létezik, hogy elnyerje mások elismerését”. Valakit, aki folyamatosan keresi a világban a tükröket, és aki egész életében a külvilágtól függ, mert onnan várja az állandó megerősítést.

De sajnos „olyan, mint egy lyukas vödör: nem számít, milyen sokat töltünk bele, sosem telik meg”.

Hétköznapi jelek

Durvasula röviden foglalkozik a narcizmus kialakulásának elméleteivel, illetve azzal a társadalmi-gazdasági-technológiai környezettel is, amely a felszínesség kultúráját erősíti, illetve lehetővé teszi, hogy az emberek lényegében kiszervezzék az egójukat: a közösségi média sokak életében az igazoláskeresés állandó terepévé vált. Ezen kívül a szerző részletesen tárgyal egy 30 tételből álló listát, amelynek segítségével felismerhető a narcizmus, és amelyet a diagnosztikus kritériumokból, korábbi tanulmányokból, valamint az állapot mérésére szolgáló skálákból állított össze. Elmagyarázza, miért gyakori ezeknél az embereknél a dühroham, a hűtlenség, a szerhasználat, a sóherség, a hiperérzékenység, a kivetítés, és még sorolhatnánk.

A fejezet legérdekesebb része, amikor Durvasula egy-egy jellemzőhöz kapcsolódóan hétköznapi figyelmeztető jelekről ír, amelyek a kapcsolat legkorábbi szakaszaiban megmutatkozhatnak. Hogyan viselkedik a másik, amikor hozzá beszélsz? Ásít, mással foglalkozik, nem figyel oda? Alig várja, hogy visszatérjen a saját témájához? Tegyük fel, hogy étterembe mentek, vagy utaztok. Hogy bánik a pincérekkel, a légiutas-kísérőkkel, az eladókkal? Fölényes? Parancsolgató? Úgy érzi, neki több jár, mint másoknak?

Figyeld meg, hogyan vezet! Mindenkit szid, letol az útról, büntetőfékez?

Érdemes azt is nyomon követni, mit és mennyit posztol a közösségi médiában, mennyire határozza meg a hangulatát, hogy hány lájkot kapott. Rejtegeti a telefonját előled, de téged sűrűn ellenőrizni igyekszik? A projekció révén a narcisztikus sokszor éppen azzal vádol, amit ő maga tesz vagy tervez megtenni.

Amikor elmeséli az élettörténetét, minden nehézségért másokat hibáztat?

Árulkodó lehet az is, ha viccesnek tartja mások szerencsétlenségét, illetve nem tud örülni senki más sikerének. Ha pedig állandóan meglepetésekkel áll elő, az eleinte kedves gesztusnak tűnhet ugyan, de ha sorozatosan előfordul, tulajdonképpen a közös döntésekből való kizárást jelenti.

Út a totális amortizálódáshoz

Durvasula azt is pontokba szedi, milyen érzéseket kelthet emberekben, ha narcisztikus partnerük van. Ilyen típusú ellenőrző listákkal jóval kevesebbszer találkozni, pedig nagyon hasznosak: ha végigmegyünk az egyes pontokon, rögtön egyértelművé válik, miért is olyan kártékonyak ezek a kapcsolatok.

Ha narcisztikus partnered van, úgy érzed, nem vagy elég jó. Mert ha elég jó lennél, akkor figyelne rád, megelégedne, jelen lenne, érzelmileg elérhetővé válna. Mivel ez sosem történik meg, magadat hibáztatod. Biztos nem tettél meg mindent. Erőn felül próbálod szeretni, lemondasz a saját igényeidről, egyre inkább kimerülsz, testi-lelki bajaid lesznek. Elhanyagolod a barátaidat, a családodat, mindent neki rendelsz alá.

Mivel a legkisebb apróságokon is felhúzza magát, elkezdesz tojáshéjakon lépdelni, hátha akkor minden rendben lesz. Sűrűn bocsánatot kérsz. Néha nem is érted, mi történik, mintha elveszítenéd a józan eszedet. 

Mivel nem ismerik el, nem viszonozzák az érzéseidet, rendkívül magányos vagy. Szégyenkezel. Magad miatt, a választásod, a tehetetlenséged miatt, de helyette is, azért, ahogyan bánik veled. Nem akarod, hogy mindezek miatt megítéljenek, így inkább elkerülöd a szeretteiddel való találkozást. Folyamatosan félsz a csalódástól, ezért nem mersz tervezni, a céljaidról, vágyaidról beszélni. Visszatükrözés hiányában inkább eltompítod a belső világodat: evéssel, ivással, pénzköltéssel, szerhasználattal tereled el a figyelmedet. 

Nem mindenkivel történik ez meg, de nagyon gyakori forgatókönyv. Akkor is, ha narcisztikus a partner, és egyébként akkor is, ha más okból működik rosszul a kapcsolat. 

Az igények újrakalibrálása

Számos oka lehet annak, hogy valaki a fentiek ellenére is marad (ezekről olvasd el korábbi cikkünket ITT). Éppen ezért Durvasula sosem ír elő ütemtervet a narcisztikus partner elhagyására, de a kliensekkel való közös munka során igyekszik felkészíteni a hozzá fordulókat, hogy többé ne tegyék ki magukat a csalódásnak. Az, hogy a másik sosem fog megváltozni, egy olyan mantra, amelynek nemcsak a szétválásban, hanem az együttmaradásban is óriási szerepe lehet, hiszen képes reális mederben tartani az elvárásainkat. Hogyan érdemes menedzselni a kapcsolatot, ha úgy döntünk, (egyelőre) kitartunk mellette?

A szerző szerint elsősorban az információáramlásra érdemes fókuszálni: arra, mit és hogyan osztunk meg a partnerünkkel.

Lényegében arról van szó, hogy ne tegyük ki minden reményünket, sérülékenységünket az asztalra, hogy ő egy vágódeszkán azonnal feltrancsírozhassa.

Ne várjuk, hogy ezúttal majd megértő és támogató lesz, mert ez nem fog bekövetkezni. 

Háromrészes szabály: a jó, a rossz és az érdektelen

Durvasula azt javasolja, ne a narcisztikus partnerrel (vagy családtaggal) osszuk meg az életünk pozitív eseményeit. Miért is bíznánk egy értékes kincset olyasvalakire, akiről tudjuk, hogy össze fogja törni? Talán nem szándékosan töri össze, hanem mert nem képes másra. A narcisztikus számára a mások sikerei rendkívül fenyegetők, ha pedig épp nincs jó kedve, elvárja, hogy senki másnak se legyen. Persze előfordulhat, hogy tudattalanul azt gondoljuk, mi sem érdemeljük meg a jó hírt, ezért felkínáljuk annak a személynek, akiről pontosan tudjuk, hogy el fogja rontani.

„Amikor a házastársunk neveti ki és kicsinyli le az elképzelésünket, az hasonló lehet számunkra, mint amikor a szüleink gúnyoltak ki, vagy törték össze az álmainkat” – írja Durvasula.

Ehelyett érdemes listát készíteni a „jó hírekre érdemes emberekről”: barátokról, családtagokról, munkatársakról, ismerősökről. Először nekik mondjuk el, mi történt velünk, élvezzük ki a pozitív visszajelzéseket, és csak ezután forduljunk a partnerhez, így már nem leszünk annyira sebezhetők.

Hasonló a helyzet a rossz hírekkel is. Durvasula feleleveníti az egyik kliense történetét: a nőnek haldoklott az édesanyja, de a partnere folyamatosan csak azért nyúzta, hogy menjenek már el a barkácsboltba. A narcisztikus személyiségzavarral élő embereknek egyszerűen nincs meg az az érzelmi sávszélességük és kapacitásuk, ami ahhoz lenne szükséges, hogy mellettünk legyenek a bajban. Ráadásul az érzéketlenségük miatt egyenesen otrombán viselkedhetnek a számunkra alapból is fájdalmas helyzetekben. „Krízis esetén a hiányzó támogatás egyike a legpusztítóbb erejű élményeknek, amelyekkel a narcisztikus kapcsolatokban élő embereknek szembesülni kell” – mondja a pszichológus. Mit tehetünk? 

Ha nem osztjuk meg vele a mindennapos stressztényezőket, nem kell még az ő kritizálásával, távolságtartásával is extra frusztrációként megküzdenünk. Találjunk más elfoglaltságokat, ne belőle próbáljunk töltődni. A testedzés, a meditáció, a természetben töltött idő nem oldja meg a problémáinkat, de jobb állapotba hozhatnak minket, ami által visszaszerezhetjük az erőnket, bővíthetjük a megküzdésre való kapacitásunkat. Persze felmerülhetnek olyan nehézségek, amelyek a partnert is érintik. Ilyenkor keressünk megoldást már a hír átadása előtt, ne a partnertől várjuk, hogy konstruktív legyen. Fogalmazzunk lényegre törően, rántsuk le azt a bizonyos ragtapaszt.

Ezzel párhuzamosan gondozzuk a szociális hálónkat: el kell fogadnunk, hogy a párkapcsolatunkon kívülről kell beszereznünk azt a társas támogatást és törődést, amire szükségünk van. 

Akkor miről fogunk beszélgetni? Olyasmiről, amivel egy szimpatikus idegennel is tennénk. Az időjárásról, a város fejlődéséről, a madárról, ami az ablakpárkányra szállt. Általános jelenségekről, a körülöttünk lévő világról. Na és persze, a narcisztikus személy sikereiről, látomásos céljairól, és élményeiről. Ez abban az értelemben nem is lebecsülendő, hogy ezek az emberek rendszerint intelligensek, elbűvölők és sármosak, tehát igencsak szórakoztatók.

Ideje magadra fókuszálnod

Ha valaki az elejétől fogva, a nap 24 órájában rosszul bánna velünk, nem kötődnénk hozzá. De a narcisztikusoknak vannak jó pillanataik, és a kiszámíthatatlan megerősítés az, aminek a legnehezebb ellenállni. Másrészt a kapcsolat kezdeti szakaszában általában mindent megtesznek azért, hogy lenyűgözzenek minket, így nem könnyű a későbbiekben elengedni azt a vágyat, hogy helyreállítsuk a régi szép időket, amikor – legalábbis utólag nézve – még minden szép volt. Valahol újra meg újra abban reménykedünk, hogy ezúttal megkapjuk azt a kölcsönösséget, amit szeretnénk.

Sokadszorra sem értjük, miért nem látja át a viselkedését, de ilyen típusú önreflexióra aligha lesz képes. Mi pedig egyre csak szállítjuk a narcisztikus ellátmányt a kikötőjébe, cserébe viszont alig veszünk fel onnan valamit…

Durvasula igazából arra tanít minket, hogy ne várjunk mélységet a felszínességben, töltődést az ürességben, melegséget a sarkvidéki klímában. Ha hideg van, vegyünk fel inkább egy kabátot. Gondoskodjunk magunkról, végezzünk élvezetes tevékenységeket, építsük vissza a társas kapcsolatainkat. Ezzel mindenképp nyerni fogunk – akkor is, ha maradunk, és akkor is, ha továbbállunk. 

Dr. Ramani Durvasula: Menjek vagy maradjak? Hogyan éljük túl a párkapcsolatot egy narcisztikussal? Partvonal Kiadó, Budapest, 2022. Fordította: Molnár Csaba. 

További szempontokért kattints a Beszélnünk kell! podcast korábbi adására ITT, amelyben D. Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi járják körül a narcizmus témáját.

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / fizkes