Szelfigeneráció – Izaurától a digitális nárcizmus tündökléséig és bukásáig

–

Már az Oxford-szótárban is benne van…

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de anno nekem sosem jutott eszembe magam felé fordítani a fényképezőgépet, és lőni egy képet az arcomról. Ha azonban hirtelen előretekerünk az időben, ma már szinte része az életünknek a szelfizés. (Olyannyira, hogy a selfie szót már az Oxford-szótár is beemelte a hivatalos szókészletbe, és 2013-ban az év ifjúsági szava volt Magyarországon.) De mi áll a jelenség mögött – és vajon leáldozik-e valaha az ideje?

A szelfi mint az önigazolás eszköze

Nem tagadom, én is hetente többször készítek szelfit. Megörökítem, ha a kölyökkel valami szép helyen járunk, (de nem kérek meg feltétlenül egy idegent, hogy lőjön már rólunk egy képet.) A személyi edzőmnek küldök egy fotót a heti fejlődésről (amit aztán megosztok az Instagramomon és Facebook-sztorin is, mert tök büszke vagyok rá, hogy a régebben lusta lánynak kezd fejlődni a karján az izom.)

Ha jól érzem magam egy adott napon a szettben, amit viselek, szintén szívesen osztom meg másokkal – hátha inpirálja őket, ahogyan engem is mások képei a Pinteresten. Ha a munkából kifolyólag találkozom egy ismert emberrel, szintén készítek egy szelfit, mert jó érzés megosztani, hogy az adott találkozó megtörtént. (Tegye fel a kezét, aki nem készítene alkalomadtán szelfit Meryl Streeppel! Na, ugye!). És még sorolhatnám.

Partikról, koncertekről jelentkezünk be élőben

Részben azért, hogy tudassuk a világgal, mennyire jó is nekünk, esetleg azzal a hátsó gondolattal, hogy másokat is érdekelhet, milyen az adott előadó színpadon. Szelfit készítünk Snapchattel, ha unatkozunk, és épp nincs jobb dolgunk. De akkor is, ha épp rengeteg a dolgunk, és ezt akarjuk a nagyvilág elé tárni.

A közösségi média megjelenésével olyan felületeket kaptunk, amelyeken lehetőségünk van folyamatosan közvetíteni mindenről, ami velünk történik… vagy épp nem történik.

Miért fontos ez nekem?

Bevallom, ha néha elgondolkodom azon, hogy miért is van szükségem a szelfikre, részben mindig arra jövök rá, hogy azért, mert figyelemre vágyom.

Régóta vagyok szingli, és mivel nem lubickolok egyetlen szeretett férfi figyelmében, hát megosztom az összes ismerősömmel at, ami velem történik. (Ezt a tényt tetézi, hogy külföldön élve a családom és a közeli barátaim sem elérhetők folyamatosan, hogy visszajelzést küldjenek nekem.) Mint Karinthy: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”

Jólesik a visszajelzés (pláne, ha pozitív).

Valószínűleg az emberi természet része, hogy a saját fontosságunkkal kapcsolatban reflexióra vágyunk.

Nem tudom, mennyire változna meg ez a helyzet, ha lenne egy odafigyelő párom, esetleg hazaköltöznék, és sokkal gyakrabban körbevennének a hozzám legközelebb álló emberek, vagy épp mindkettő. Csak azzal tudom összehasonlítani, hogy a párkapcsolatom idején egész más hangulatú volt a Facebook-jelenlétem. Nem voltak szelfik, csak az életeseményeket örökítettem meg az idővonalon, esetleg egy rezzenő falevelet egy séta során, vagy a Budai hegyeket a napsütésben. De azóta rengeteg víz lefolyt a Dunán, úgyhogy nem lehet tökéletesen egybevetni azt a korszakot a jelenlegivel.

A „sötét hármas” fegyvere

Nyilván látom, és tudatában vagyok annak, hogy a szelfijelenség lehet patológiás is.

A pszichológusok szerint a „sötét hármas”, vagyis a nárcizmus (beteges önhittség, amely törékeny énképpel párosul), pszichopátia (impulzív személyiség minimális empátiával) és machiavellizmus (manipulatív személyiség, aki mindenkit kihasznál) is állhat a hátterében annak, ha valaki túlzott figyelemre vágyik.

A fenti mondat arra is utal, hogy a jelenséget a pszichológia is szemmel tartja, és a szélsőséges esetekben akár közbe is avatkozik. Mert ilyenkor a szelfizés egy adott kórkép tünete.

Digitális kérkedés

A szelfizés azonban nemcsak személyiségzavarok, hanem jelenkori társadalmunk deformációinak tünete is. Ugyanis egy olyan korban élünk, amelyben a digitális nárcizmus, a kérkedés nem csupán elfogadott, de ráadásul ünnepelt viselkedési forma is lett. Kanye West vagy Kim Kardashian (említhetnénk számos hazai ismert arcot is) vállalkozást épített önmaguk promóciójából. És mostanra felnőtt egy generáció, amelynek a szemében ez a követendő példa.

Hogyan alakult ki a szelfigeneráció?

A ‘90-es években ott voltak az Izaura-szerű sorozatok, amelyekkel átélhettük különféle hősök szerelmeit, szenvedéseit és bukásait. Aztán jöttek a valóságshow-k, ahol hozzánk hasonló embereket nézegethettünk főműsoridőben a tévében, akik – mindennemű teljesítményt nélkülözve – a televíziónak köszönhetően ismert arcokká váltak.

Ezúton is elnézést kérek, amiért magam is címlapra kerültem ilyen módon anno. Esküszöm, többé nem fordul elő.

És végül megérkezett a szelfigeneráció, amelyben a közösségi média neveli ki korunk hőseit. Akik alól sokszor ha kihúznánk az Instagram vagy a Facebook szőnyegét, nem volna mögöttük semmiféle tartalom. Vagyis ez utóbbi két kategória szereplőinek nagy részére igaz, hogy az őket közvetítő orgánum nélkül senkik lennének.

A közösségi média teret adott bárkinek, hogy nulla-huszonnégyben közvetítse az életét

A felhasználók színészekké-, és ezzel egy időben termékké is váltak. És épp a digitális nárcizmus tett számos platformot és applikációt sikeressé, kezdve a MySpace-től a YouTube-on át egészen az Instagramig. A sok önjelölt sztár, önnön életét közvetítő felhasználó nélkül valójában sok app bezárhatná a boltot.

Talán nem meglepő, hogy a nárcizmus szintje emelkedett az elmúlt évtizedek során. Ezzel párhuzamosan, a Facebook megjelenése óta egyre csökken az empátia szintje –

látszólag mind nagyobb mértékben vagyunk összekötve egymással, miközben egyre kevésbé törődünk másokkal. A virtuális közelség valójában tömegeket tett antiszociálissá.

Lehet ezt ésszel is

Nyilván nem mindenki nárcisztikus, aki használja a közösségi média felületeit. De a nárcisztikus alkatú emberek számára ez mégis olyan, mint a szerhasználónak a heroin: minél inkább függ tőle, annál többre van belőle szüksége. Tudományos kutatások kimutatták, hogy van összefüggés a szelfik mennyisége, a közösségi oldalakon eltöltött idő, a becsekkolások és a nárcizmus közt.

Ugyanakkor normális mértékben semmi baj sincs azzal, ha valaki visszajelzésre vágyik. Egy egészséges személyiségnek szüksége is van erre, a pszichológiai és testi egészségnek és a civilizált létnek építőköve az, hogy mások elfogadnak minket.

Egyre többen jönnek rá arra, hogy a közösségi felületeket és azon belül is a szelfi intézményét lehet normális keretek közt használni. Egy nagy telefontársaság 2019-es kutatása során a megkérdezettek ötvenkét százaléka gondolta úgy, hogy az emberek túl sok szelfit készítenek.

Annak ellenére, hogy az okostelefonjaink kamerája egyre jobb minőségű, a válaszadó szelfizők mindössze tizenhárom százaléka mondta, hogy a képeit megosztja a közösségi felületeken, a többiek úgy nyilatkoztak, hogy csupán emlékként őrzik meg azokat, önmaguk számára.

Úgy tűnik tehát, hogy a szelfi kora kissé mintha leáldozóban lenne, és ahogy mind jobb minőségű kamerák kerülnek a kezünkbe, egyre inkább érezzük a késztetést, hogy ne önmagunkat, hanem inkább a körülöttünk lévő világot örökítsük meg.

Kégl Ágnes