–

Ami kettőnk közt van, az varázslatos!

Biztos, vagy csak elvakít a bennem lobogó tűz, és nem látom, hogy a másik tartózkodó?

Szavak nélkül is értjük egymást.

Tényleg? Vagy csupán arról van szó, hogy nyakon öntöttük sziruppal a szikár valóságot, miszerint képtelenek vagyunk beszélgetni?  

Az az ember egy idióta.

Ezt mondták róla mások, és elhittük, vagy valóban megtapasztaltuk a baromságait?

A pók félelmetes jószág.

Anyánk rettegett tőle netán?

A végtelenségig sorolhatnám hétköznapi, automatizált kijelentéseinket. Skandáljuk őket, és általában eszünkbe sem jut eltöprengeni azon, tényleg így érzünk, gondolkodunk-e (még), valóban a saját szimpátiát, félelmet, berzenkedést, izgalmat tolmácsoljuk, vagy csupán papagájkodunk.

Erős hajlamunk van arra, hogy öntudatlanul magunkévá tegyük mások érzéseit, gondolatait, ahogy arra is, hogy a saját érzéseinket, gondolatainkat kivetítsük másokra.

A képlet: magunkból kiindulva fogalmazzuk meg a másik (általunk feltételezett) álláspontját, szándékát, indítékát, sőt karakterét.  És önmagunkra sem igen tudunk úgy tekinteni, hogy ne befolyásoljon minket mások véleménye, társaságunkban tapasztalt hangulataik, viselkedésük.

„Mindenki magából indul ki” –

szoktuk mondani epésen, és tulajdonképpen ugyanarról a jelenségről beszélünk, mint Sigmund Freud, amikor projekciót, projektálást emlegetett. A projekció (vagy kivetítés) lényege, hogy felruházunk valakit olyan jegyekkel, amelyek tőlünk sem idegenek, sőt.

A projekció nem ördögtől való amúgy, bár gyakorta visz tévútra bennünket. Sokak szerint az evolúció és az utódlás szempontjából oly fontos szerelem lényege például az, hogy különféle – számunkra tetszetős – tulajdonsággal ruházunk fel egy személyt, akihez ideális esetben már erősen kötődünk, mire kiismerjük, és bár nem idealizáljuk többé, szeretetre méltónak találjuk továbbra is, és esetleg ügyesen felneveljük együtt rózsaszín ködben fogant utódjainkat.

Viszont ellenséget is lehet ezen a „ködelven” szerezni: csak a rávetített tulajdonságokat kell úgy kimazsolázni, hogy esélyünk se legyen pozitív érzelmeket kialakítani vele kapcsolatban. (Nem másokat, magunkat a legnehezebb meggyőzni arról általában, hogy rosszul ítéltünk meg valakit…)   

Hogy mi a projekció és mi a valóság?

Ezt persze lehetetlen minden esetben felismerni. De nem árt felülvizsgálnunk időnként talán épp a leghevesebb érzéseinket, a leghatározottabb véleményünket. És feltenni a kérdést: a tulajdonság, amit ennyire imádok/utálok valakiben, ami ekkora indulatot vált ki belőlem, az megvan-e bennem is, és ha igen, hogyan tekintek rá?

Szeretem elfogadom, elutasítom, szégyellem…?  

Ha pedig tőlem idegen a tulajdonság, akkor kiben szerettem/fogadtam el/utasítottam el korábban, kire emlékeztet engem az a csodálatos/kibírhatatlan személy?   

A projekciónak vannak szélsőséges példái is.

A halálosan féltékeny férj/feleség, aki saját hűtlenségre való késztetését vetíti szerencsétlen partnerére. A homofób, aki ordítva retteg, hogy molesztálni fogja egy azonos nemű ember, miközben talán egy elfojtott vágyát projektálja másokra. De bármilyen embercsoport iránt érezhet valaki kitartó ellenszenvet azon az alapon, hogy rájuk vetít valamilyen benne lévő szorongást, félelmet, tulajdonságot.

Mások projekciója egyébként simán formálhat minket  

Ezt a pszichológia projektív identifikációnak nevezi, de még mielőtt frászt kapsz a bonyolult kifejezéstől, lefordítom!

Lássuk először az identifikációt: amely belsővé tételt, azonosulást jelent, és voltaképpen nincs másról szó, mint egyfajta tanulási folyamatról, értékek, normák, attitűdök átvételéről. (Bizonyára kaptad már magad rajta, hogy apád-anyád mondatai buknak ki a szádon, amikor nevelni próbálod a saját gyerekedet, na, például erről beszélek.)

Nem, nem majomkodásról van szó, hanem arról, hogy személyiségünk részévé váltak mások karakterének bizonyos elemei, mások reakciói, attitűdjei, érzelmei, mondatai, sőt, jellegzetes szófordulatai. (Kis legódarabkáknak képzelem ezeket az elemeket, amelyek tetszőlegesen bepattinthatók többféle kreatúrába – egész életünkben építgetjük a sajátunkat.)  

Miért jó nekünk, ha mások értékeivel, véleményével, attitűdjeivel azonosulunk?

Hát azért, mert így szinte összeolvadunk, erősebbé, határozottabbá, nyilvánvalóbbá válik az összetartozásunk, ami nem csak kisgyerekkorban fontos, igaz, akkor életbevágó az utód szempontjából a szoros kapcsolódás. De szövetségek nélkül később sem boldogulunk, e szövetségek pedig többé-kevésbé önfeladással járnak, és bizonyos közös eszmék, ideák, magatartásformák internalizálásával.

Gyerekkorban megtanuljuk, hogy az azonosulás révén feloldódik az elvárások és a vágyak közti feszültség: ha magamévá teszem a „felettesem” akaratát, akkor egyrészt szeretni-tisztelni tudom őt továbbra is, akkor is, ha korábban azt gondoltam, hülyeséget beszél, másrészt így nem kockáztatom, hogy megvonja tőlem a kegyeit lázadásom okán.     

Ezek a folyamatok a beilleszkedésünket, a közösségben élésünket is segítik, maga az elhárító mechanizmus pedig az énünk védelmére szolgál, tehát fontos funkciója van, még ha ennek a valóság torzítása is az ára.

És akkor jöjjön a csavar!

A projektív identifikáció

A fogalmat Melanie Klein, pszichoanalitikus alkotta meg, és azt a jelenséget nevezte így, amikor bizonyos számunkra kellemetlen, nehezen viselhető vagy fel nem ismert személyiségjegyekeinket, késztetéseinket, érzéseinket, vágyainkat másokra vetítjük, és projekciónk bennük jelenik meg, tudatosul.

Egyfajta spontán és tudatlan énvédő, szorongáscsökkentő hárításról van szó a projektáló részéről.

Énünk bizonyos részeit másokban csodáljuk, imádjuk, zabolázzuk, vagy utasítjuk el egészen: a lényeg, hogy a másikra vetítve nézhetünk szembe saját magunk bizonyos részleteivel. (Ez elhárító mechanizmusként nem gonoszság vagy tudatos taktika, hanem tudattalan folyamat és úgy lehet fülöncsípni, hogy egy konfliktusban a befogadó hirtelen olyan dolgokat kezd érezni, és olyan erővel, ami abban a helyzetben esetében nem indokolt.)

Hányszor hallani: „folyton veszekszünk, mert túlságosan egyformák vagyunk!”

Vagyis: az bosszant benne, amit magamban is utálok. Kérdés, hogy tényleg megvan-e benne az utálatom tárgya, vagy csak én vetítem rá?  

(És ki is csatázik kivel – kiben?)

De fordítva is működik a folyamat! Sokszor szimpatizálunk valakivel ösztönösen azért, mert bizonyos személyiségjegyekben osztozunk (szerintünk – vagy ez is csak egy illuzórikus azonosság?).  

A „halálos szerelem” és az elemi gyűlölet egyik lehetséges forrásánál járunk, kérem!

Vajon, amikor azt mondjuk: „dolgom van ezzel az emberrel”, akkor öntudatlanul azt fogalmazzuk meg, hogy a vele való kapcsolódásban talán sikerülhet úrrá lenni valamin, ami igazából nem őt feszíti?

Te érzed, nem én érzem (vagy már én is sajnos…)

Ha megvizsgáljuk a befogadói oldalt is, akkor azt látjuk, könnyen előfordulhat, hogy énképünket, hangulatunkat, érzéseinket vagy viselkedésünket átírják mások projekciói. Mondok egy példát. Együtt élünk valakivel, aki örökké elégedetlen a teljesítményünkkel valamilyen téren. Nem elég jó a vacsora, nem elég ütős a prezentáció, nem elég jók a jegyeink. Talán örök kritikusunk igazából saját magával, a saját sorsának az alakulásával elégedetlen, és ezt az érzést vetíti ránk, a velünk való kapcsolatban dramatizálja. Mi vélhetően magunkává tesszük idővel a frusztrációt, sőt: tovább is adjuk akár, így öröklődik például a teljesítménykényszer (meg egy csomó minden más is) gördülékenyen generációról generációra.

De mondok egy másik történetet is illusztrációképpen a projektív identifikációhoz a saját életemből.

A nagymamám sokszor civakodott a keresztanyjával. A Tánti mindig azt mondta a vita egy pontján (angyali tekintettel):

„Már megint ideges vagy, Editkém!”

Nagyi, aki addig kicsit sem tűnt idegesnek, azonnal ideges lett. Mert Tánti megjegyzéséből levette a kritikát: ő egy indulatos ember, és ez gáz. Megesett, hogy még a kezében lévő lábast is földhöz vágta, prezentálva, milyen az, ha tényleg dühös (akkor már az volt).

(A megfejtés szerintem: Tánti rutinosan és ösztönösen projektálta a dühét amúgy imádott keresztlányára, mert az ő önképébe nem fért bele a hangos civakodás, a keresztlánya meg sosem értette, miért tudja úgy kihozni a sodrából ez a mindenki által rendkívül kedvesnek és szelídnek tartott nőszemély, akinek sosincs egy hangos szava, és lábasokat sem hajigál.)       

De mit tehet az ember, hogy ne projektáljon és ne identifikálódjon, azaz helyben kezelje a problémát?

Mivel ezek a játszmák általában nem tudatosak, és csecsemőkorunk óta játsszuk őket, nincs könnyű dolgunk. De azért nem reménytelen a helyzet, csak munkás. Érdemes talán először a legintenzívebb érzéseinket felülvizsgálnunk, a legszenvedélyesebb kirohanásainkat és a legfröcsögőbb indulatainkat.

Lehet, hogy ha visszavesszük az irányítást a „robotpilótától”, felismerjük az eredőket. És fel tudjuk fejteni, miért is érezzük olyan hevesen, amit érzünk. Miért vagyunk olyan esztelenül oda valakiért. Vagy miért lettünk megint olyan feszültek, dühösek (miért dobáljuk a lábasokat, ugye) egy-egy helyzetben voltaképpen. És miért futjuk ugyanazokat a köröket bizonyos területeken.

Meg kell(ene) próbálni időnként válaszolni arra, ki az, aki épp kiabál belőlünk

Ha tisztában vagyunk vele, hogy sokszor mások érzéseit, gondolatait, félelmeit tesszük magunkévá, akkor máris előnyösebb pozícióba kerültünk: talán kritikusabban kezdjük szemlélni saját magunkat, a vágyainkat, a késztetéseinket, a céljainkat, a véleményünket: vajon honnan, kiből fakadnak, és érdemes-e ragaszkodnunk hozzájuk? Vagy, amikor dúvadként rontunk valakire, nem magunkra haragszunk-e inkább? Esetleg nem a másikhoz tartozik-e az érzelem, amit épp megélünk?

Kurucz Adrienn

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT 

Köszönöm kollégám, Milanovich Domi pszichológus szakmai lektorálását! 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Tara Moore