„Felrobbanok. Szétvisz az ideg. Idegállapotba’ raktak, elgurult a gyógyszerem, nem bírom ezt a stresszt” – annyiféle kifejezésünk van arra, amikor valaki (vagy valami) felbosszant, esetleg tartós idegességet okoz nekünk, hogy kénytelen vagyok azt gondolni:

a mindennapjaink egyik meghatározó érzelme a düh. És akkor nyilván az még meghatározóbb, miként kezeljük, hogyan küzdünk meg vele.

Ne zavarj, dühkezelek!

Én senkit nem áltatnék azzal, hogy zen buddhista szerzetes vagyok a mindennapokban, bár általában a legdurvább kríziseket szoktam a leghiggadtabban kezelni. Addig, amíg a konkrét megoldáson túlesünk. Onnantól viszont – mint amikor a baleset után kezd csak el fájni a sérült testrészed, ha már nem fűt az adrenalin – jól felismerhetően jön… a megborulás.

Ez nálam általában brutális feszültséget jelent, ami fékevesztett pakolásban-rendrakásban, illetve zenehallgatásban manifesztálódik.

Valójában csodálkozom, hogy még egyetlen metálzenekar se kért fel, hogy egy plafonról lelógatott kamera segítségével forgassunk klipet abból, ahogyan tombolva selejtezem a hivatalos irataimat.

Egyébként ez egy jól kivehető mintázat: ha valami bürokratikus baromság bosszant fel, akkor általában úgy állok bosszút a rendszeren, hogy apró darabokra tépkedek néhány lejárt iratot, befizetett csekket, hivatalos, már érvényét vesztett levelet. Hát, hiába, az ember ennyi idősen már csak mérsékelten lázad. 

 

Remekül működik még ilyenkor a selejtezés is: kaján boldogsággal hajigálok ki minden papírt, magazint, stb, amit hetek óta rakosgatok az asztalomon, hogy elolvasom, megnézem, fellapozom. Ha! Azt várhatjátok! Hagyjon békén mindenki! Baszok én a világra! (Képzeljetek alá Slayert vagy ilyesmit. Működik!)

Irányított zenehallgatás

Tizenhat lehettem, amikor az akkori pasimmal nagyon összevesztem valamin. Ő volt a hunyó, én viszont alaposan túlreagáltam, és kiakadtam. Másnap megjelent a kollégium előtt, és a kezembe nyomott egy válogatáskazit. (Ó, a boldog ezredforduló a másolt kazettákkal és az egymás után rakosgatott, nehezen megszerzett számokkal! Hát mi volt a romantika, ha nem ez?!)

Azt mondta, rakjam be a kazit, és kezdjem hallgatni. Mire a B oldal végére érek, lehiggadok, és megint szeretni fogom őt. Tisztán emlékszem, hogy a Bad Religion „Generator” című számával indult a válogatás, és igazából a végére se kellett érnem, fülig ért a szám.

Ekkor tapasztaltam meg először, mennyire sokat jelenthet, ha irányítottan hallgatunk zenét. Azóta rendszeresen alkalmazom ezt a módszert, nemcsak dühkezelésre, hanem például írás közben is.

Ezt a tapasztalatomat mára tökélyre fejlesztettem: szinte minden alkalomra van playlistem, elég beszédes címekkel, úgymint:

  • I SaY Fuck You! (metal, metalcore, hardcore és punk az igazán nehéz pillanatokra, amikor csak üvölteni lenne kedved)
  • Get Your Shit Together (lélekemelő skate punk, punk rock és ska, ha egy kis motivációra van szükséged, mert már túl vagy az előző fázison)
  • Nyugi! (éteri popzene, ha arra van igényed, hogy valaki azt súgja a füledbe: nyugodjál le, minden jó lesz)
  • Calm The Fuck Down (komolyzene, ha elsőre nem ment volna…)

Kipróbáltam, tényleg hatásos. És persze évek óta folyamatosan bővítem a playlisteket, ami jól jelzi, hogy a probléma jellemzően újratermeli önmagát, ám ha mindig megfelelően karban tartjuk a listáinkat, akkor bármilyen kataklizmát képesek vagyunk átvészelni. Vagy legalábbis rövidebb ideig tart az őrjöngésünk.

Szupermódszerek kiakadás esetére

Megkérdeztem kollégáimat és olvasóimat, nekik mi az, ami segít. A zenehallgatást és az ahhoz kapcsolódó ordítva éneklést (ez fontos!) rengetegen mondták, és a magam részéről én is ezt javaslom első körben. Mellé viszont lehet különféle rekreációs tevékenységeket végezni, úgymint:

  • takarítás („Ha a családom meglátja a mikroszálas törlőkendőt és ablaktisztítót nálam, tudja: menekülniük kell”)
  • pakolás („Kipakolom a gyerekekek ruháit a szekrényből, és pont ugyanúgy hajtogatom vissza, ahogy voltak”)
  • vasalás (bár a kommentelő szerint akkor már vége van a világnak)
  • friss levegő és kertészkedés (van, aki rágyújt odakint, ezt nem javasolnám)
  • kötés, horgolás (elhúzódó feszültség esetén)
  • ordítva káromkodás (ez nekem is beválik, bassza meg!)
  • édességzabálás
  • állatok ölelgetése
  • mosogatás
  • van, aki leül/lefekszik a padlóra, és földeli magát, míg lenyugszik (lásd alább az illusztrációt rólam, a WMN stúdiójában…)
  • főzés
  • gyaloglás, futás
  • zokogás
  • csapkodás („Füzetet, ajtót, laptopot, fenekem a székhez, bögrét az asztalhoz… Nagyon látványosan és hangosan tudom művelni.”)
  • sorozatnézés
  • elvonulás, egyedüllét
  • alvás

Olvasóimtól mindig őszinte válaszokat kapok (hiszen én is őszintén vallok a saját érzéseimről), de azt hiszem, ennek a kérdéskörnek a fontosságát jól jelzi, hogy erre érkezett minden idők egyik leginkább zavarbaejtő (és egyben legszórakoztatóbb) kommentje. Mutatom:

„Az ágyamba fekve beteszek néhány ASMR-videót és közben elszívok néhány cigarettát. Aztán néha előfordul, amivel talán idegbe teszlek (de feltételezem, őszinte válaszokat vársz), hogy magamhoz nyúlok.”

Mit mondhatnék? Talán tényleg van, akinek beválik!

#szívesen

És akkor jöjjön a közszolgálat!

 Mivel az utóbbi napokban elég sok emberrel beszéltem, aki épp „idegállapotba' vót”, azt hiszem, ideje, hogy közkinccsé tegyem dühkezelős playlistjeimet.

Íme, az első fázis, az ordítós-zokogós-hörgős:

A második szakasz, amikor már „csak” össze kell kapnod magad:

Harmadszor a nyugalom, a remény (de legalábbis annak keresése):

Végül pedig a teljes ellazulás:

Itt a tavasz, minden bajunk van, de legalább ne rajtam múljon, hogy egész álló nap ki vagytok feszülve!

Csepelyi Adrienn

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/AaronAmat