–

Minden tettünket áthatja a múlandóságunk tudata, és az alapvető dilemma, amit okoz bennünk: hogy hogyan érdemes élnünk az életünket úgy, hogy tudjuk, az véges. 

Irvin D. Yalom több évtizede foglalkozik a kérdéssel, amely őt magát is – hol több, hol kevesebb – szorongással tölti el. Mégis elég bátor ahhoz, hogy ezen az úton végigkísérje a pácienseit, és általuk minket is, így szembesítve bennünket azokkal a kérdésekkel, amiket sosem mertünk hangosan kimondani.

A halálnál nagyobb tabu ugyanis kevés van napjainkban.

Pedig a halált végig ott hordozzuk a testünkben

Ellie öt hónappal az élete vége előtt lépett kapcsolatba a világhírű pszichiáterrel, hogy segítséget kérjen végzetes diagnózisa feldolgozásában. Petefészekrákja volt, az orvosa pedig nem biztatta a gyógyulás esélyével. Nem maradt más lehetősége, mint megbékélni: a testével, ami – úgy érezte – cserben hagyta, saját magával, az addigi életével és a lehetőségekkel, amelyekkel nem élt. De mégis hogyan lehet békébe kerülni mindazzal, ami megtörténhetett volna, de már sosem fog? Hogyan lehet bátran szembenézni a betegséggel és a halállal, amit magával hoz? Egyáltalán, mit jelent a „bátorsággal viselt betegség”, amikor ez az állapot egyáltalán nem választás kérdése? És ha tudnád, hogy az életed a végéhez közeledik, és már csak meghatározott időd van hátra, mivel és kivel töltenéd ezt az időt? Mernél igazán őszinte lenni másokkal és magaddal is? 

Feleségül ment Molnár Ferenchez, de sosem lett az övé – 120 éve született Darvas Lili, akinek sikerült színészként befutnia Amerikában (is)

Kult – 2022. április 10. – KAd

Ezekre a kérdésekre ad választ az ő története, miközben Ellie egy – banálisnak és elcsépeltnek tűnő, mégis – nagyon fontos tanulságra világít rá a pszichoterápia során: történetesen, hogy akár sokáig élünk, akár nem, annyi biztos, hogy most élünk, ebben a pillanatban. „Azt akarom tudni, hogy van más is a hosszú élet reményén kívül. Hogy nem kell feltétlenül félresöpörni a szenvedés és a halál gondolatát, de túl sok időt és teret sem szükséges ezeknek a gondolatoknak hagyni.

Azt akarom, hogy békében legyek a tudattal, hogy az életünk átmeneti állapot. Aztán ennek a tudásnak a fényében (vagy árnyékában) tudjam, hogyan éljek. Hogyan éljek most.

Ezt tanultam meg a rák kapcsán: megmutatja a halálos betegséget, aztán visszaböfög, vissza a világba, a saját életembe, annak minden örömével és élvezetével, amiket most sokkal inkább átérzek, mint azelőtt. […] valamit kaptam, és valamit elvettek tőlem.” Annak ellenére, hogy az ő példáját hoztam most ide (ami számomra az egyik leginkább megérintő a kötetben, és sok tanulságot hordoz), mindegyik páciens történetén és Yalom rájuk való, közérthető reflektálásán – ami az összes könyvére jellemző – keresztül tanulunk valamit. Mindenki annyit, amennyit be tud fogadni és amennyit képes elraktározni. 

Mit kezdhetünk azzal, hogy egyszer az egész világunk eltűnik? 

Miközben pedig a kötetben tíz páciens tíz történetét ismerhetjük meg, azok által nemcsak kliensek – egy sikeres vállalkozó, akinek a barátja öngyilkos lett, vagy az egykor ünnepelt prímabalerina, aki a múltban él – sorsa és gondolatai rajzolódnak ki előttünk, hanem Yalom is: az embereken zsigeri módon segíteni akaró, a módszereit olykor megkérdőjelező, a hibáit beismerni képes (cseppet sem mindenható) szakember. És – ami a legfontosabb – a pácienseihez hasonlóan halálszorongással küszködő, esendő ember képe, aki az élete végéhez közeledve számtalanszor járja körül ezeket a kérdéseket (korábban haldokló feleségével közös, megkapó kötetében, amiről ITT írtam). 

„A halállal kapcsolatban számomra az az egyik legsötétebb dolog, hogy amikor meghalok, velem együtt az egész világom is eltűnik: az emlékeim, az a színes világ, amelyet mindazok népesítenek be, akiket valaha is ismertem, az a világ, amely most még úgy tűnik, mintha sziklaszilárd lenne.”

Az egész kötetet áthatja a saját öregedésével és elmúlásával kapcsolatos érzéseire való reflektálás, ami alól az ember, akármilyen pozícióban legyen – itt speciel a segítő szerepében –, nem tud kibújni. De a saját magára vonatkoztatott válaszai is ott rejlenek a sorok között, mégpedig az, hogyan taníthat meg minket az idő múlása arra, hogy más perspektívából szemléljük a dolgokat. „Az ifjúság olykor zsarnoki szenvedélyeinek elmúlásával képessé váltam arra, hogy jobban megbecsüljem a csillagos égboltot és az élet minden csodáját; olyan csodákat, amelyeket korábban észre sem vettem. A nyolcvanas éveimben járok, és elárulok magának valamit, ami szinte hihetetlen: soha nem voltam még nagyobb békében önmagammal.

Igen, tudom, hogy a létem a végéhez közelít, de ez a vég ott volt az elejétől fogva. Annyi a különbség, hogy értékelem az igazi tudatosság örömeit, és vagyok olyan szerencsés, hogy mindezt megoszthatom a feleségemmel, akivel szinte egész életünkön át ismertük egymást.”

Irvin D. Yalom nemcsak értő, hanem érző figyelemmel kalauzolja pácienseit és rajtuk keresztül minket is az úton

A történetekből pedig az ember legmélyebb félelmei rajzolódnak ki, azok a kérdések, amelyeket eltartunk magunktól. Ő viszont nem fordítja el a fejét, sőt őszintén, pátosz nélkül mondja ki és mondatja ki őket, nemcsak a pácienseivel (és magával), hanem még velünk is azokat a dolgokat, amiket a halállal kapcsolatban történetesen nem illik. Nemhogy kimondani, még gondolni sem. Így például azt, hogy amikor egy szerettünket gyászoljuk, a sebezhetőségünk mögött nemcsak az bújik meg, hogy veszteséggel kell megbirkóznunk, hanem a saját halálunkkal is szembe kell néznünk. Hogy a gyászban nemcsak az elhunyt van, hanem mi is ott vagyunk, magunkat is siratjuk. 

„Egy üvöltő bocsánatkérés, ami igen, ami köszönet, ami a tovább” – Max Porter furcsán csodálatos könyveiről

Kult – 2022. április 10. – MD

Hiszem, hogy ilyen nyílt párbeszédre van szükségünk ahhoz, hogy kicsit oldódjanak az olyan mélyen gyökerező tabuk a társadalmunkban, amelyek ezt a témát is övezik. A halállal mindannyian másképp nézünk szembe és mindannyiunkban más miatt kelt félelmeket – ez szépen kirajzolódik ebből a fontos kötetből is, ami épp emiatt nem adhat a kezünkbe egy mindenkire érvényes receptet, amivel a halálfélelmünket enyhíthetjük. De felvillantja, mi minden húzódhat mögötte, így pedig nagyon is sokat taníthat nekünk – nem a halálról, hanem magáról az életről. Hiszen végtére is, az egész erről szól. Az őszinte szembenézés a halállal ugyanis nem másra hivatott, mint arra, hogy egy jobb, teljesebb, tartalmasabb életet éljünk – bármennyi időnk legyen is hátra.

Irvin D. Yalom: Minden mulandó – Tíz pszichoterápiás történet. Park Könyvkiadó, 2022 

Filákovity Radojka

Kiemelt kép: Reid Yalom