„Szar volt? Igen. Hibát követtünk el? Lehet. Kimásztunk a szarból? Ki hát” – Egy sorozatos továbblépő hét évének igaz története

–

Először is, előre szólok,

ez az írásom a szokásosnál is személyesebb lesz. Lesz benne olyasmi, amiről még soha nem írtam. Ráadásul egy hónapon belül kétszer voltam covidos, ami látványos pusztítást végzett a produktivitásomban. Egyik gondolatot pakolom a másik után, nézzétek el nekem, de úgy érzem, ebbe a témába belefér.

Szóval…

Az úgy volt, hogy hét évvel ezelőtt úgy éreztük, mennünk kell

Leginkább a férjem akart dobbantani, én meg nem tudtam ellenérvekkel előrukkolni, végül is fiatalok voltunk, akkor még „csak” egy kicsi gyerekkel. Mikor, ha nem most?! Az itthoni klímát fullasztónak éreztük, pedig hol volt még a mostani zűrzavar?! 

Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk, azt hittük, rosszabb már nem lehet (haha), és elhúztunk. Mit mondjak, nem jött be. 

Küzdöttünk, istenemre, tényleg megpróbáltuk, és ha nem leszek depressziós odakint, akkor talán pár hónap múlva rendeződhettek volna a soraink – de ezt már sose tudjuk meg. Annyi biztos, hogy nagyon mélyen voltunk a végére mindannyian, minden szempontból. 

Azt már megtanultam, hogy nincs az a gödör, amiből ne lehetne kimászni

Tényleg nincs.

És itt most nem is feltétlenül magamra gondolok, hiszen minden gödörnél van még mélyebb. Azt tudom, hogy azokból, amelyekbe én belezuhantam, így vagy úgy, segítséggel, vagy a hajamnál fogva, de mindig valahogy kikecmeregtem. Hogy mi kellett hozzá? Szembenézés. 

Felismerni, mi a baj, leltározni az opciókat, listázni, hogy min kell változtatni ahhoz, hogy jobb legyen. És megtenni ezt újra és újra. És aztán megint.

Minél többször áll csupaszon az ember önmaga előtt, annál nagyobbat képes lépni előre. Vagy néha hátra, hogy aztán egy lépéssel is sokkal többet haladhasson. 

Tudjátok, milyen katartikus tud lenni az elengedés?

Emlékszem az egyik mély gödrömre; amikor feladtam a próbálkozást, hogy színésznő legyek. Rájöttem, és kimondtam magamnak, hogy nem vagyok elég jó. Nem voltam rossz sem, sőt még az is lehet, hogy valójában egész jó voltam, de egyszerűen nem éreztem, hogy szükség lenne egy újabb középszerű színésznőre. És ahelyett, hogy összeomlottam volna, felszabadultam! Elengedtem egy kicsi korom óta dédelgetett álmot, és csodálatos érzés volt.

És tudjátok, mi történt? Épp, ahogy a mondás tartja, bezártam egy ajtót és kinyílt egy ablak, szinte azonnal. Mintha az élet, az univerzum, a jóisten, az akármi és az akárki elismerően vállon veregetett volna. 

Így voltam, voltunk Berlinnel is. Egyszer csak el kellett engednünk. Az álmot, az illúziót, hogy vajon mi lett volna, mi lenne, ha. Ha mégis. Ezt volt talán a legnehezebb.

Bye, Berlin

Berlinből Debrecenbe költöztünk, óriási váltás volt minden szempontból. Át kellett rágnunk magunkat a külföldön élés utáni poszttraumásstressz-szindrómán. Főleg nekem. Mert valami ilyesmit éreztem, a tüneteim legalábbis erre utaltak. El kellett viselnem annak súlyát, hogy igazából miattam jöttünk haza. Nem tiltakozhattam ez ellen, vinnem kellett.  

De milyen érdekes az univerzum, hogy ekkor is ránk kacsintott. És ez az, amiről még soha nem írtam. 

Már egy éve Berlinben éltünk, amikor azt gondoltam, hogy szükségem van valamire, ami odaköt. Kell valami, amitől Berlin, Adyval szólva, nem „titok, idegenség / Lidérces, messze fény”. Valami, ami megpecsételi az odatartozásunkat. És amúgy is vágytunk rá.
Szóval, egy második gyerek, őt szerettük volna, de nagyon.

Egy évig próbálkoztunk. Volt halvány kétcsíkos tesztem is, de egy-két nap után megjött, méghozzá nem is akárhogyan. Ez kétszer történt meg pár hónapon belül. Emlékszem, ott ültem a vécén, és a kétéves kisfiam nem értette, miért sírok annyira. 

Akkor még nem tudtam, milyen rémesen felelőtlen és naiv lépés lett volna a teljes bizonytalanságba szülni még egy gyereket,

a vállára rakni a terhet, hogy ő vigye tovább Berlin emlékét. És annak kudarcát, hogy otthon érezzem magam valahol, ahol igazán mélyen sosem akartam. 

Ma már azt mondom: jó, hogy nem jött össze a tervünk. 

Mert mi történt? Visszaköltöztünk Magyarországra, és egy hónap múlva terhes lettem. Amit már a teszt előtt megéreztem. Egész konkrétan belém hasított a tudat, hogy jesszusom, egészen biztos, hogy egy kicsi lány van a hasamban! Valóban így volt.

Hát ennyi kellett az univerzumnak, na meg a lányunknak. Hogy hazajöjjünk.

Megszületett, négytagú család lettünk

Így vált teljessé a csapat.

De még ekkor sem volt ideális, tudtuk, hogy hosszú távon Debrecen sem a mi helyünk. Lépnünk kellett. Csak hát közben beütött a járványhelyzet, ami zenész férjjel – hogy is mondjam – nem volt egyszerű. Én elvállaltam mindenféle munkákat, home office-ban dolgoztam már addig is, de az egzisztenciális teher a vállamon óriási volt. Főleg egy ovis és egy kisbaba mellett, nem beszélve a világjárvány okozta egyre növekvő bizonytalanságról.

Szóval, újabb szembenézés, számvetés és listázás után megint dobbantottunk, és visszatértünk a kiindulópontra, Budapestre.

És képzeljétek, mintha csak ez lett volna az utolsó darabka a kirakósban.

Szépen kezdtek összeállni a dolgok

Mostanra, ennyi hánykolódás, újra- és újrakezdés után már mi is ráláttunk, hogy az események dinamikája mindig nagyon hasonló:

a nyomás növekszik, egyre nagyobb, egy idő után már elviselhetetlen. Olyankor, a robbanás közelében, kiássuk a probléma gyökerét. Szembenézünk vele. Átgondoljuk az opcióinkat. Aztán szépen elengedjük, amit el kell. És végül továbblépünk.

Egyik döntés sem volt egyszerű, és a pozitív változás sem egyik napról a másikra jött. De ma már kijelenthetem: mindig jobb lett, mint a döntés előtt volt. 

Most tartunk a jelennél,

amikor is a Facebook emlékeztetett arra a pillanatra, amitől évekig gombóc volt a torkomban. Az a bizonyos emlékeztető pedig egy fénykép volt. Fekete-fehér fotó, a repülőtéren, becsekkolás előtt lefotóztak a testvéreim a nagy kiköltözés előtt. A kisfiunk a hátamon, fejemet a férjem vállára hajtottam, és minden idegszálammal igyekeztem nem sírni. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy mennyire nem akarom az egészet, csak féltem a repüléstől (utoljára négyévesen ültem gépen), és már előre hiányoltam a családomat. Emlékszem a pillanatra, hogy a fotózás után a sorból még hátra-hátranéztem a tesóimra, aztán elhatároztam, hogy nem, többé nem fordulok vissza. Csakis előre. 

Este, már az albérletünkben, az asztalnál ülve ki is posztoltam:

„Itt van a város, vagyunk lakói. Maradunk itten, neve is van… Berlin.”

A fotót nézegetve régebben még gyomorgörcsöm lett volna, most viszont már nem nyom össze az érzés. Inkább kihúzom magam.

Szar volt? Igen. Hibát követtünk el? Lehet. Kimásztunk a szarból? Ki hát. És ez a lényeg. 

Az a fénykép ma már azt mutatja, mekkora utat tettem meg az elmúlt hét évben.

Például felnőttem. Megtanultam tükörbe nézni, felismerni, kimondani, ami érzek, döntéseket meghozni, vállalni, hinni magamban, önmagamból erőt meríteni. A képen szereplő lány még nem tudta, hogy képes mindezekre.

Nem bántam meg semmit, a rosszat sem. A társasjáték minden mezőjére szükség volt ahhoz, hogy most ott tartsak, ahol. 

És hogy hol tartok most?

Nem tudom. Hiszen az élet nyilván sosem könnyű, kapjuk egyik feladatot a másik után, és mindig van új próba, új nehézség, új összeomlások, de már mögöttem van egy út, amin már tudom, hogy képes voltam végigmenni. Hát ezután sem lesz másképp! 

Ehhez a tudatállapothoz kellett a hét év. A kiköltözés, a hazaköltözés, az újabb költözések, egyik munka, másik munka, felmondás, újabb munka, önanalízis, kőkemény önmagunkba mászás, sok beszélgetés, szembenézés, elmenni a falig, kitapogatni a tűrőképességünk határait, ez mind-mind kellett. 

És kellett a WMN is. Ami pont akkor keletkezett, amikor mi elindultunk új életet kezdeni. 

Össze kellett szednem a sok-sok tapasztalatot, élményt, kudarcot, sikert, traumát, erőt, amiből táplálkozva azóta is írok, immáron itt, ezen az oldalon, nektek.

Amíg mi gyökereket próbáltunk vagdosni Berlinben, itthon megszületett ez a magazin. Márciusban már a hetedik születésnapját ünnepeljük. Nem hiszek elvakultan a sorsban, az univerzumban, de biztos vagyok benne, hogy igenis vannak összefüggések, varázslatosak. 

Körülnézek, és látom, hogy most mindenki küszködik. Szinte érezzük egymás frusztrációit, szorongásait, kimondatlanul is osztozunk a kollektív kilátástalanságban, kiégésben, a kérdésben, hogy mégis miért is csináljuk ezt az egészet. Miért is robotolunk, toljuk a szekeret nap nap után? 

Hát azt hiszem, pillanatokért. Csodálatos, felkavaró, boldog pillanatokért.

Azért, hogy faljuk életünk könyvét, és ha az egyik fejezetet lezártuk, izgatottan lapozzunk a következőhöz. 

Én lapozok. Vírus ide, a szomszédban fenyegető háború oda, jöhet klímakatasztrófa és mindenféle társadalmi probléma, én szörfdeszka nélkül is szeretném meglovagolni a hullámokat, legyenek azok bármilyen pusztítók, mert visszanézve az egész út valahogy mégis csodálatos. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak