–

Amikor azon gondolkoztam, hogyan sodort az élet haldokló emberek ágya mellé, hogy erőt adjak az utolsó nagy utazáshoz, sohasem jutott eszembe az én beavatásom, azon fajta szeretet megtapasztalása, mely szenvedések árán lesz a miénk, s amely ezáltal  leéget rólunk minden feleslegeset, minden nem oda illőt, s a dolgokat tisztává, széppé és örökké teszi. Szóval a tisztítótűz. Akkor sem jött elő, amikor gyászolókat segítő csoportban dolgoztam, s rengeteget jártunk a képzelet szárnyán tudattalanunk mélyén.

Aztán váratlanul, egy régi jó kedves időtöltésem közben – amidőn, mint más poros padláson régi ládákban kutatva találja meg a múlt üzenetét – én álom, s ébrenlét határán lebegve, s így szabad utat kapó, múltba száguldó gondolataimmal, egyszer csak megtaláltam őt. Felidéztem magamban, majd lázasan megkerestem azokat a tárgyakat, amelyek az ő emlékét őrzik: egy üveg likőrt, egy fényképet, s már röpültem is vissza a múltba érzelmeim és képzeletem sebes szárnyán.

Friss diplomával a kezemben, alig huszonnyolc évesen, tettre készen, (ahogyan ezt akkoriban fogalmaztam, rászabadulva az emberiségre) fontosságom teljes tudatában kezdtem el orvosként dolgozni körzetben, néhány hónapos kórházi gyakorlat után, egy vidéki kisvárosban.

Egy napon ragyogóan kék szemű, kedves mosolyú fiatal férfi – olyan „delonos” – jött a rendelésre, mivel fájt a válla, úgy tűnt, megerőltette. Megvizsgáltam, adtam neki gyógyszert, visszarendeltem. Amikor visszajött, még több panasza volt. Kivizsgálást indítottam, mivel olyan „furcsa” volt az egész.

Másnap a laboros kolléganő átcsörgött telefonon, kért, hogy menjek át, nézzük meg együtt Ernő kenetét, mivel az a gyanúja, ez leukémia. Megnéztük, aztán megnézte más is. Akut lymphoid leukémia volt. Azonnal meg is kezdték a kezelését. Büszke voltam magamra, mivel megéreztem a problémát, a végére jártam, a megfelelő helyre küldtem a beteget. Szóval ragyogóan működtem.

Ernővel egy darabig nem is találkoztam. Csak felesége, Borika várt egy – egy reggel kis fehér bundájában, riadt, de reménykedő tekintettel. Szeretetteli mosolygós arcú, csillagszemű, melegséget árasztó fiatal nő volt. Ösztönösen vagy tudatosan nem tudom, de belém kapaszkodott.

Akkortájt gyönyörűek voltak a reggeleink. Megvolt a maguk rítusa. A kisváros lakói meleg emberi közösséget alkottak. Ahogy kiléptünk a kapun bölcsődés kislányommal, Krisztinával, már vártak minket. A gyógyszertár hátsó ajtajánál állt Kati néni, a gyógyszerész, hogy pár kedves szót váltson velünk.

Azután az út menti parkban a „Parkőr bácsi” várt egy szál virággal, amit minden reggel nekünk szedett. Máig sem tudom, hogyan maradhatott a parkban egyáltalán virág.

Még a nevét sem tudtuk. Amikor egyszer elment nyaralni, képeslapot küldött, de úgy írta alá, hogy a „Parkőr bácsi”. Aztán egy sürgős hívás során, egy öngyilkossági kísérlete kapcsán tudtam meg a nevét, és azt is, mennyire magányos. 

A parkból kiérve az „Aranyos néni” állt az erkélyén, és minket várt. Csak köszönteni akart. Ez tényleg olyan volt, mint a mesében.

Évekkel később, sétálgatás közben meséltem erről az akkor már kamasz lányomnak. Éppen az „Aranyos néni– erkélye alá értünk – s ő mintha csak ránk várt volna, kilépett az ajtón. Rögtön megismertük egymást, és a meghatottság könnyet csalt mindannyiunk szemébe.

Hát, ilyen hely volt ez a sokat bírált, látszólag kopár Leninváros – ma már Tiszaújváros. Bennem úgy él, mint az első szerelem emléke: az idő múlásával egyre szebb, és soha ki nem törölhető. Meghatározó.

Borika ilyenkor elkísért a bölcsődéig, s közben beszélgettünk. Elmondta félelmeit, aggodalmait, azt, hogy Ernő nem bírja majd ki a betegség terheit, s öngyilkos lesz. Igyekeztem  támasza lenni, erőt adó szavaimat nem is tudom, honnan merítettem, hiszen magányos, társtalan, az életre nem kiképzett ösztönös kis lény voltam. Ezek a beszélgetések egyre mélyebbre vittek minket, szoros barátság alakult ki köztünk.

Többek között ezért is esett annyira rosszul évek múlva egy kollégám szájából, hogy mindenki azt mesélte: azért fordítottam ekkora energiát Ernőre, mert voltaképpen beleszerettem – hiszen a felesége volt az, akivel először elmélyült a kapcsolatunk, s ez tette lehetővé, hogy a férje is közelebb kerüljön hozzám.

Vajon a szeretetnek hányféle formája létezik? Szerintem megszámlálhatatlan.

Ernő közben klinikákon, kórházakban feküdt, különböző kezeléseken esett át, ezek szüneteiben beugrott a rendelőmbe kedvesen, vagányan, kopaszon, sápadtan. Kapcsolatunk kellemesen felszínes volt.

Mindketten úgy csináltunk – mert így akartuk hinni – hogy minden a legnagyobb rendben van. Aztán egyszer csak vége szakadt. Eljött hozzám, leült velem szemben, és elmondta, nem bírja tovább.

Nem akar több infúziót, több kórházi ágyat, csörgető hidegrázást. Nem hiszi el, hogy segíteni tudnak rajta.  Én tudok majd segíteni – mondta, senki másra mostantól nem hallgat.

Nagyon kétségbe estem. Most hogy tovább? Hogyan tudok helyettesíteni majd egy nagyszerű klinikust, aki erre specializálódott? Azt sem tudtam, mit tegyek. Úgy éreztem, egy ember életének minden súlya a vállamat, és a lelkemet nyomja.

Honnan is tudhattam volna akkor, hogy nem a legutolsó kezelési protokollra van szüksége, hogy csak emberséget, melegséget, segítséget várt közelgő halálához. Nem tudom pontosan, mi indíthatta erre. Talán megérezhetett valamit bennem. Lehet, hogy a felesége beszélte rá.

Aztán lassan minden kialakult.

Rengeteg időt töltöttem náluk. Mindent megbeszéltünk. Tüneteit, panaszait sikerült mindig megnyugtatóan elrendezni. Láttam, hogyan alakul át az élete. Eleinte sokat járkált az utcán, intézkedett, szervezkedett. Nem is tudom, mi volt a foglalkozása. Talán autószerelő?

Azután, ahogyan egyre jobban magán viselte a betegség jegyeit, úgy kezdte kerülni az embereket. Döbbentem figyeltem, érdeklődése hogyan szűkül be az evésre, ivásra, alvásra.

Elnéztem, milyen igyekezettel evett. Milyen kétségbeesett lett, mikor kialakult féloldali arcidegbénulása. Nem tudott enni rendesen, beszéde is nehezen érthetővé vált. Döbbenten vettem tudomásul, hogy szinte megváltásként élte meg, amikor a másik oldala is megbénult, s ettől ismét szimmetrikussá vált az arca.

Egyre nehezebben létezett, belső vérzései mind jobban elhatalmasodtak rajta. Megpróbáltam gyógyszerekkel beavatkozni, de a helyzet uralhatatlan volt. Kórházról hallani sem akart.

Borika odaadóan ápolta, segítő, szeretetteli társa volt.

Aztán Ernő már nem tudott felkelni, megtörten feküdt az ágyában. A halálról, arról hogy ő meg fog halni, nem is beszéltünk. Nem hiszem, hogy alkalmas lettem volna rá. Nagyon féltem a haláltól, de benne nem emlékszem, hogy éreztem volna félelmet. Szerintem csak én féltem.

Sokszor olyan értelmetlennek éreztem, hogy csak ülök és nézem döbbenten, hogyan reszket az ennivalóért. Nagy dolgokat akartam volna tenni. De ilyesmire senki sem kért. Igaz, nem is lettem volna képes rá.

Kuporogtam a piedesztálomon, és lázasan kerestem a helyemet meg a feladatomat.

Emlékszem, egyszer egy nyári napon egy „kis női baleset” miatt teljesen összevérezett szoknyával érkeztem. Azonnal berohantam a fürdőszobába hosszas bocsánatkérések közepette, de őszintén megvallva a történteket. Csuromvizes egy szál géz-szoknyában ültem le az ágya mellé, majd elsüllyedve szégyenemben.

Akkor valami kialakult közöttünk, valami emberi, valami közeli.

Nyilván esendőségemben megrepedezhetett  orvosi maszkom, s kilátszott alóla az ember. Ilyen változásokat már nem lehet „visszacsinálni”.

Az utolsó percig a legkisebb dolognak is tudott örülni, s minden pozitív jel, bizakodással töltötte el. Borika szinte el sem mozdult mellőle. Ernő mindenkit felhívott telefonon, aki csak fontos volt neki. Nehezen formálta a szavakat, de beszélt, akivel akart.

Engem nagyon megviselt az egész, láttam, hogy egy fiatal, szép, egészséges test hogyan válik semmivé. Hogyan készül az elmúlásra. Nem lehet megfogni, mert mint egy marék higany, minél inkább markolod, annál jobban oszlik szét.

Felkészületlen voltam. Lelki terheimet nem tudtam megosztani senkivel. Kétéves kislányommal szinte egyedül éltünk – apját, aki korábban egy tiszta tekintetű, álmodozó pszichológus volt, aki Rogers és Piaget műveiből olvasott fel nekem – akkor kezdte elnyelni el a pénz világa, nem értette, de nem is érdekelte, mi történik velem. Az ő istene már a pénz és a hatalom lett.

Semmi segítségem, támaszom nem volt, csak a kicsikém, s én saját magam. Ez az időszak elemi szinten maródott belém. Még most is, bizonyos részeket sírva írok. 

Éjszakánként verejtékben úszva aludtam. Hihetetlenül egyedül voltam, s miközben lázas kétségbeeséssel életről, halálról, s azok értelméről gondolkoztam, figyeltem, hogy az egyik férfi hogyan fogy el fizikai mivoltában, s marad egy test nélküli érzelemcsomag, miközben a másik miként vetkőzik ki emberi mivoltából, sodródik Maya birodalmába, s nyeli el az örvény végérvényesen…

Aztán eljött az utolsó látogatás. Némán ültünk Ernő ágya mellett. Szinte alig kommunikált. Mennem kellett, kezdődött a rendelésem, csak valahogy nem akarózott. Nagyon nehezen búcsúztam, de elköszöntem, mint máskor.

Ernő, aki látszólag már nem észlelte a külvilágot, váratlanul megmozdult, kinyújtotta a karját felém… megfogta a kezem… lassan a szájához emelte. Alig észrevehető, gyengéd csókot lehelt rá kisebesedett, erőtlen ajkaival.

Úgy éreztem, most meg kell nyílnia a földnek alattam… vagy mégsem? Le kéne engedniük a függönyt, hogy már túlfeszítették a húrt, ezért kell, hogy jöjjön a megkönnyebbülés. Tapsolhasson a közönség könnyes szemmel, miközben a szereplők – lobogó fáklyával a lelkükben – meghajolnak. Vége az előadásnak.

De semmi ilyesmi nem történt. A darab kíméletlenül folyt tovább…

Én végigbőgtem az utat a rendelőig, mert úgy éreztem, ennyit nem lehet elviselni. Hogy elvesztettem egy illúziót… csődöt mondtam, de mégis, ebben valahogy megdicsőültem. Akkor azt gondoltam, hogy a tartalmas, gazdag élet lehet olyan, mint egy színház, vagy legalábbis keltheti annak látszatát, hiszen a jó színház maga az élet. De lehet, hogy csak talán ezzel a hasonlattal magamat „mentettem ki” kívülállóra, nézőre, hogy el tudjam viselni. Hiszen a jó és a rossz, a kudarc és a megdicsőülés ilyen elementáris együttlétezése nagyon ritka pillanat, s szinte alig elviselhető érzelmi hatása van. Életem egyik legszebb, és egyben legmegrázóbb élménye ez.

Évekkel később egy riportfilmben orvosokat kérdeztek meg arról, mi volt a legszebb ajándék, amit betegektől kaptak – senki sem említett még csak hasonlót sem. Ez sokáig nyugtalanná tett. Alig bírtam magammal. Legszívesebben bementem volna, hogy elmondjam: ez a nagy ajándék – egy ilyen pillanat.

Éjjel jött a telefon, hogy Ernő meghalt.

Borika mesélte, hogy folyton mellette ült, és minden rezdülését figyelte… kopogtak az ajtón, elment kinyitni… senki sem állt előtte, visszaszaladt hát a szobába… Ernő addigra halott volt. Megszökött… nem tehetett mást.

Hosszú évek munkája során gyakran találkoztam ilyen „szökésekkel”, amikor az elválás olyan nehéz volt, hogy apró pillanatokat, véletlen egybeesések sorozatát használták ki lelkek, hogy kibújva hozzátartozójuk szerető, ámde magához kötő érzelmi hálójából távozzanak e világról.

Mindig azt mondtam a hozzátartozóknak, hogy ne féljenek, ha szerettük azt akarja, hogy ott legyenek halála pillanatában, akkor ott is lesznek, ha pedig kötelékük túl szoros, akkor szökni kell.

Éva, egy gyászában évek óta vergődő, őrlődő pártfogolt barátom a mai napig nem tudja megbocsátani magának, hogy fáradtan, kialvatlanul virrasztva férje mellett, elnyomta az álom, s átaludta férje halálát.

Én hiszem, hogy szerettüket görcsösen őrző emberek mellől csak így tud az elmenekülni, akinek az útja a világmindenség gyönyörű magánya felé vezet.

Azon az éjszakán nem sokat aludtam. Úgy éreztem, el kell égetnem a diplomámat, úgy éreztem, az én tudatlanságom miatt nem volt esélye Ernőnek a gyógyulásra, nem voltam méltó a bizalmára, hogy mi, orvosok hihetetlen nagyképűséggel tudjuk gyógyítani mindazokat a betegségeket, melyek maguktól is meggyógyulnának, viszont tehetetlenül állunk mindazokkal szemben, melyekhez komoly tudás kellene. Ma már tudom, hogy ez nem teljesen így van.

Most, hogy írom ezeket a sorokat, itt érzem az egészet magam körül: Ernőt, Borikát, Zsuzsit és Kriszt. Érzem az áramló szeretetet egyfajta szép, de furcsa köteléket.

Fiatalok voltunk mindannyian. Életvidámak, tele ártatlan, naivan őszinte tenni akarással, tiszta lendülettel. Útjaink később más-más irányba vittek, de amit akkor átéltem, az anélkül, hogy tisztában lettem volna vele, meghatározó lett az életemre.

Dr. Borbényi Erika