Szentesi Éva: Nem tehetek róla, menthetetlenül szerelmes vagyok Brad Pittbe!
-
Amikor először találkoztunk, észre sem vett. Nagyon fiatal volt. Félhosszú, szalmaszín haját cowboykalappal takarta el. Fönt pajzán mosolyt, lejjebb kockás hasat viselt. Nem véletlen, hogy akkor figyeltem fel rá, amikor ledobta a pólóját. Húú, ez kicsoda? – gondoltam. – Milyen tehetséges!
Persze nem nekem tette a szépet, hanem egy másik nőnek, egy vörösnek. Engem észre sem vett. A szemét!
Noha hiszek a végzetben, a sors mámorító véletlenjeiben, ezt az első találkozást talán még el is felejtettem volna, de megint felbukkant. És tarolt. Onnantól kezdve nem voltak kérdések. Csak ő volt meg én, a szenvedélyek viharában. Amikor elhagyta a nőt, akkor engem hagyott ott. Susannah fájdalmai az én fájdalmaim voltak. Végig kellett néznem, ahogy ezerrel csajozik, de igazából ezt sem bántam...
Azután kiderült, hogy vámpír. Hát persze hogy az, egy ilyen férfi kizárt, hogy földi halandó legyen.
Majd rövidre vágatta a haját, ami nem kifejezetten jött be, mert rajongok a hosszú szőke hajú pasikért, de cserébe megmutatta, hogy mennyire ragyogó elme. Imádtam az észjárását is. A többi már történelem... Brutálisan híres lett...
Ha ő lenne a halál, akkor azonnal meg akarnék halni. (Na, jó ezt nem komolyan mondtam.)
Akárhányszor képes vagyok megnézni a Tróját, bár fogalmam sincs miről szól... (csak viccelek, olvastam a sztorit). A kedvencem, ez a jelenet. Emberek, hát micsoda rendezés! Milyen csodálatos jelmezek! És a világítás!
A pillanat, amikor végleg elrabolták tőlem. És ő a világon az egyetlen nő, akinek képes vagyok ezt megbocsátani.
Szőke férfi motoron. Ennyi.
Isten éltessen, drágám!
Szentesi Éva
