A világ leghíresebb ismeretlen művésze – Isten éltesse a 89 éves Yoko Onót!
Ha azt mondom, Yoko Ono, a legtöbben azt mondjátok: John Lennon. Sokatokban talán még valami keserű érzés is kavarog a Beatlesszel kapcsolatban. Nem csoda, hiszen a közvélemény számára Onót gyakorlatilag a John Lennonhoz fűződő viszonya határozta meg. Ennek ellenére ikonná nőtte ki magát, eltökélten kitart az avantgárd művészet megteremtése mellett, a kortárs művészeti világ meghatározó alakjává vált, ráadásul ma ünnepli 89. születésnapját. Mózes Zsófi írása.
–
Lehet csodálni vagy gyűlölni, azzal vitatkozni viszont nem, hogy Yoko Ono a világ legikonikusabb japán nőalakjai közé tartozik
Annak ellenére, hogy az 1960-as évek óta avantgárd művészként, aktivistaként, zenészként és filmrendezőként nemzetközi szinten is tevékenykedik, leginkább a Beatles tagjával, John Lennonnal kötött házassága miatt ismert. Ez pedig árnyékot vet arra, hogy valójában mit is képvisel Yoko Ono.
Ono 1933-ban született Tokióban, gazdag, nemesi családban. Apja bankárként dolgozott, ezért a második világháború kezdetéig a család ide-oda utazott Japán, San Francisco és New York között. Ennek köszönhetően pedig Yoko nemcsak különböző kultúrákkal és vallásokkal, hanem egy liberálisabb nyugati életmóddal is megismerkedett. Ugyanakkor viszonylag hamar szembe kellett néznie a problémával, hogy bárhol is legyen, kívülállóként kezelik.
A háború után, 1953-ban a család a New York-i Scarsdale-be költözött, és Ono beiratkozott egy főiskolára, ahol zenét és költészetet tanult.
Nagyjából ekkor kezdett elhidegülni a szüleitől, amiért azok helytelenítették az újonnan felfedezett bohém életstílusát.
1955-ben otthagyta a iskolát, és New Yorkba költözött, hogy különböző művészekkel dolgozhasson együtt.
Saját művészi stílusát és a szabadságot kereste
A hatvanas években Ono egyre inkább a konceptuális művészet, különösen a performansz területén tevékenykedett, a neodadaizmus és az avantgárd által inspirált művészeti csoport, a Fluxus alkalmi tagjaként. Az egyik művész, aki ebben az időben hatással volt rá, John Cage, kísérleti zeneszerző volt. Az időszakból Ono leghíresebb művei az 1964-es Cut Piece és a Grapefruit. A Cut Piece című műben a közönséget arra kérték, hogy ollóval vágják le Onóról a ruháit, amíg teljesen meztelen nem lesz. A szándék az volt, hogy kifejezze az emberek belső szenvedését, miközben a nemi és identitásbeli kérdéseket is megkérdőjelezi. A Grapefruit egy művészkönyv, ami olyan verseken alapult, amelyeket a kényszerűség jegyében írt. Ez az oktató jellegű műalkotás rövid, egyszerű utasításokat tartalmazott, amiket végre lehetett hajtani, ráadásul a mű összemosta a szöveges és a zenei formákat elválasztó határokat.
1966-ban Ono Londonba költözött, ahol az egyik kiállításán találkozott John Lennonnal. (Kettejük kapcsolatáról már írtunk korábban, ezt ITT olvashatod.) A művészetük határainak feszegetése iránti hasonló érdeklődés, valamint radikális politikai nézeteik vonzották őket, és együtt kezdtek dolgozni olyan zenei projekteken, mint az Unfinished Music No.1: Two Virgins (1968), valamint olyan aktivista műveken, mint a Bed-In (1969). A növekvő kormányzati és társadalmi nyomás ellenére továbbra is közösen alkottak új darabokat, egészen 1980-ig, Lennon meggyilkolásáig.
„Anyaként azt mondtam magamnak, hogy túl kell élnem”
Ezt egy interjúban mondta Ono még 1990-ben, amikor arról kérdezték, hogyan szerezte vissza a motivációját Lennon elvesztése után, amikor fia, Sean még csak ötéves volt. Yoko a Seasons of Glass című, első szólólemezével búcsúzott szerelmétől, aminek különlegessége, hogy az egyik dalát egy nappal a gyilkosság után vette fel.
Lennon egyszer úgy jellemezte Onót, mint a világ leghíresebb ismeretlen művészét. Mindenki ismeri a nevét, de senki sem tudja, mit csinál valójában.
Ez a megítélés még mindig gyakori, az avantgárd művészeti világ számára azonban Yoko Ono művei úttörőnek számítanak. 1992-ben folytatta a munkát alternatív zenei kompozícióin, 2001-ben pedig kiadta a Blueprint for a Sunrise című feminista konceptalbumot. 2009-ben a Velencei Biennálé életműdíját, az Arany Oroszlán-díjat kapta meg, amellyel elismerték életre szóló célját, a cselekvés, az alkotás és a szerelem szabadságának követését.
A 2014-es Grammy volt az az este, amikor tényleg úgy tűnt, lesznek olyanok, akik észreveszik Yokót
Az akkor 81 éves Ono elegáns cilinderben lépett a színpadra, átadta az év albuma díjat a Daft Punknak, és vidáman táncolt a Get Lucky című számra. Az internet hangosan helyeselt. A Twitter-csatornák tele voltak a #Yokoval, a Huffington Post pedig kijelentette, hogy hiába táncolt Taylor Swift csillogó ruhában, Yoko Ono a Grammy igazi királynője. Végre úgy tűnt, hogy Ono kilépett John Lennon árnyékából, ami egész nyilvános életét végigkísérte. Ezúttal viszont nem John Lennont néztük, csak Yoko Onót. Ez kétségkívül diadalmas érzés volt, de egy kényelmetlen kérdést is felvetett: Ono művészete kevésbé lett volna szélsőséges, ha egy olyan világban élünk, ami szereti, vagy legalább elfogadja őt?
„Tavaly azt mondtam, hogy szeretnék egy mosolyfilmet készíteni, amiben a világ minden egyes emberének mosolygós arcfelvétele szerepel” – ez egy 1968-ban készült interjúban hangzott el. Ennek nyilvánvaló technikai nehézségei voltak, és nagyon valószínű, hogy megmaradt volna az egyik gyönyörű, de soha meg nem valósuló tervnek. Akkoriban az ötlet valóban egy szeszélyes hóbortnak tűnt, ma viszont, a szelfik korában szinte banálisan hangzik a megvalósíthatósága. Már nem is radikális többé.
Talán csak most kezdjük megélni azt a világot, amit Yoko Ono mindig is elképzelt.
És talán ideje is lesz még megvalósítani az álmait, hiszen 89 évesen sem fogyott el belőle az alkotóenergia. Isten éltesse, és adja meg neki az időt ahhoz, hogy kiteljesedhessen a művészete!
Mózes Zsófi
Kiemelt kép: Getty Images/Christopher Furlong
