–

Amikor a hivatalos megnyitó előtt két nappal megérkezem a Ludwig Múzeum második emeleti kiállítóterébe, egy mini performansz közepén találom magam: Tarr Hajnalka egy létra tetején kezeket ragaszt a kéz alakú installációjába, mellette segítője, Anna ül a földön, kezében olló – vagdossa a kezeket, amiket a művész felragaszt. A kezekből, amely gyógyító, ápoló, gondozó munkát végzők, tehát hús-vér emberek kezeinek fényképei, hatalmas, hegy alakú installáció készül.

Amikor odalépek, hogy engedélyt kérjek Tarr Hajnalkától a fotózásra, akkor látom, hogy körülötte a padlón kezek hevernek, mármint olyan képek, amelyek lerepültek munka közben a magasból. Megkérdezem, segítség-e, ha felszedem őket, és már kapkodom is össze a papírdarabokat. Az egyik pont akkora, mint a kezem. Akár az enyém is lehetne: ápolásból, gondozásból bőven kivettem a részem életemben. 

Óvatosan emelem fel a kezeket, nehogy összegyűrjem őket, aztán odanyújtom őket a művésznek. Nicsak: öt perce sincs, hogy beléptem a kiállítótérbe, és máris gondoskodom. 

Gondoskodni magunkról, másokról

A kiállítás egy művészettörténész-kurátor, Popovics Viktória és egy múzeumpedagógus-művész, Dabi-Farkas Rita közös gondolkodásának kezdeti állomása. A két kurátor rendkívüli érzékenységgel járja körül a témát: a beteggondozástól az állatokhoz való viszonyulásunkig, a gyerekneveléstől a marginalizált társadalmi csoportok megtartásáig számos aspektust járnak körül, s közben végig sikerül elkerülni, hogy didaktikussá váljék a tárlat. Épp ezért képes hatni:

a „Vigyázat, törékeny!” nem az orrunkat dörgöli saját társadalmunk mocskába, hanem lát és láttat: azokat, akiket rendszerint senki nem lát azokon kívül, akik gondoskodnak róluk.

Erre mindjárt remek példa a megejtő empátiával megírt programfüzet, amelyben külön kiemelik azokat a múzeumi dolgozókat, akik láthatatlan munkát végeznek, és elmesélik, mely műtárgyak helyszínre szállításáról mondtak le a tárlat ökológiai lábnyomának minimalizálása érdekében.

Meglepő lehet, hogy a kortárs kiállítás egy 1882-es festménnyel indít: Vágó Pál Menekültek című alkotásával, amelyen egy paraszti család fogad be és etet meg egy láthatóan előkelő családot. A körülményekről semmit sem tudunk.

A festmény tökéletes mottóként szolgál a tárlathoz, nem véletlenül választottam ezt, amikor felkértek, hogy ajánljak egy-egy műtárgyat: a Chripkó Lilivel és Szöllősi Mátyással közös fotóriportunkat idézte fel bennem a kép. A körülmények talán mások voltak 2022-ben a szülőföldemen, az ukrán határ melletti kis szatmári és beregi falvakban, a gesztus azonban ugyanez. A nincsből is adni.

Hagyj időt, hogy átéld! 

Annak, aki ellátogat a kiállításra, azt javaslom, szánjon rá időt, ne siettesse magát, mert különösen értékesek a videóinstallációk. Az amerikai Coco Fusco Szemeid üres szóvá válnak című munkája például elsőre nem tűnik egyébnek, mint egy gyönyörű filmnek arról, ahogy egy nő csónakázik, majd virágokat enged a szép kék vízbe.

A sziget azonban, ahol a művész forgatott, a New York melletti lakatlan, tömegtemetkezések helyszínéül szolgáló Hart sziget, ahová a TBC, majd az AIDS áldozatai után a Covid névtelen halottait temették. Nekik állít emléket a művész a hófehér szegfűkkel, nekik, akiknek nem volt senkijük és semmijük.

A Maternal Fantasies művészkollektíva Suspended Time, onCaring című videóinstallációja az anyaságról mint folyamatról és intézményről szól – ez talán a legnehezebben befogadható műalkotás a kiállításon, mégis azon kaptam magam, hogy másodszor nézem végig. Miközben művészettörténeti és történelmi referenciákat szed darabokra képileg, az elhangzó és feliratozva látható szöveg súlyos összefüggéseket szálaz szét – például az anyaság és a szenvedés, fájdalom kapcsolatát.

Esterházy Marcell Innen és túl című alkotása a 2016-ban elhunyt Esterházy Péter üresen hagyott dolgozószobáját mutatja statikus mozgóképen – miközben a művész legkisebb gyermekének gügyögését halljuk. Mennyire egyszerű, s mégis mi minden van ebben a műben! Vadidegen szoba, amit sokféleképpen ismerünk: a regényekből, a saját halottaink hagyatéka nyomán… 

Képeken, amit senki se akar látni

Elina Brotherus képei a gyermektelenség keserves mementói, a vágy és az azt követő tragédia, a hiány félelmetesen erős emlékművei. Alexandr Csekmenyov ukrán fotográfus 1994–95-ös sorozata már anélkül is döbbenetes erővel bír, hogy ismernénk a hátterüket: 

idős, jórészt gondozásra szoruló emberek ülnek otthonaikban, hátuk mögött gondozójuk, rokonuk tart kicsi fehér hátteret. A Luhanszk szegénynegyedében készült fotók azt mutatják, amint Ukrajna függetlenné válása után igazolványképeket készítettek azokról, akik már nem tudtak kimozdulni otthonaikból.

Zsúfolt, kopott szobák, elszíneződött falak, otthonkák, rendetlenség, a nélkülözés lenyomatai mindenütt.

Semmi olyan, amit ma ne találnánk meg Kelet-Magyarország kis falvaiban – talán pont emiatt ennyire fájdalmasan nyomasztó ez a sorozat. Meg persze, hogy beírnak téged mindenféle könyvbe – csak aztán gondoskodni nem fog senki rólad.

Fátyol Viola fotói – „Nagymama tésztaglóriával”, illetve az édesanyja által csomagolt, és rohanvást nála hagyott, gondosan felcímkézett és kiporciózott ételekből készült installáció – az etetés folyamatát emelik szentséggé.

Szász Lilla fényképei a Százszorszép Anya-gyermek otthonban készültek. Különösen felkavaró volt számomra az egyébként vidám családi fotó, amelyen roma édesanya látható kisfiával és kislányával. A tévé tetején angyalka, a falon a háttérben büszkén pózoló híres futballista egy poszteren – álom? kitörési lehetőség? Vajon mi van azóta a gyerekkel? Focizik valahol? 

És persze nem maradhat ki Fajgerné Dudás Andrea Júlia – ahol fontos női témát boncolgatnak, ő ott terem – ezúttal a menstruációs szegénységgel kapcsolatos munkái vannak a középpontban. Vele tavaly beszélgettem a Popfilterben: szókimondó, üdítően őszinte és lényeglátó válaszait hatalmasat mentek a megjelenéskor, szerkesztőségünknek is egyik nagy kedvence az ő munkássága.

Állataink emberi arca – vagy fordítva?

Kis Judit installációja kifejezetten erre a tárlatra készül. A WMN olvasói jól ismerhetik őt korábbi portréinterjúmból. Judit az utóbbi években az ősi kultúrák gyógyító szokásairól, eszközeiről végez kutatásokat, az ápolást, gondoskodást, az egymással való összekapaszkodás formáit jeleníti meg műveiben.

Ebben az installációban a vegán alkotó lehetőséget ad arra, hogy felülírjunk magunkban olyan, az állatokkal kapcsolatos hárítási mechanizmusokat, amelyek miatt tétlenül, érzéketlenül nézzük, ahogyan a hús- és tejipar bánik azokkal. 

Kis Judit azonban ahelyett, hogy képekkel sokkolna, képzeletbeli mesekönyv lapjain mesél arról, hogy hány meg hány „emberi” tulajdonsága van az állatoknak.

Hogy a kismalacok az orrukat a másik orrához érintve alszanak, és mennyire szeretnek összebújni. Hogy a tehenek ugyanúgy örülnek egy probléma megértésének és megoldásának, mint mi, emberek. Hogy ha egyszer ártasz egy tehénnek, az örökre megjegyez – de akkor is, ha jót teszel vele.

Kis Judit installációja – az elmaradhatatlan téglákkal természetesen – ráébreszt, de nem erőszakos, megmutat, de nem ijeszt. Gondoskodó műalkotás ez: egyszerre gondoskodik az állatokról és arról, aki csak most méri fel, mit is művelünk velük. Szégyen nélkül, a saját tempónkban szembesülhetünk és írhatunk felül mindent, amivel eddig nem akartunk szembenézni.

Gondoskodunk, tehát vagyunk 

A Vigyázat, törékeny! óvatosan, okosan összeállított tárlat, mégis zsigerileg hat. Ez a legszebb benne: megmutatja a finomság erejét. Ajánlom mindenkinek, akinek feldolgozandó traumája van gyásszal, veszteséggel, szerettei ápolásával, a gyermektelenséggel vagy épp a szegénységgel, kiszolgáltatottsággal kapcsolatban – akár gondozottként, akár gondozóként. Az utóbbi évek legerősebb, legfelkavaróbb kiállítása.

Távozáskor figyelek csak fel rá, hogy a teremőr a bejárat mellett ollóval a kezében üldögél, és kezeket vagdos óvatos, finom, gondoskodó mozdulatokkal. Akár az ő keze is lehetne. Akár a tied is. 

Kiemelt kép: SZABÓ Zsófia/ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Csepelyi Adrienn