–

Vannak megrendítő pillanatok, élethelyzetek, amik belénk égnek, amik fájdalmas emlékként örökre velünk maradnak. Ilyen volt egy tőlünk több ezer kilométerre élő, szemüveges zenész halálhírének rám gyakorolt hatása 1980 decemberében, amit első hallásra nem akartam elhinni. Sok barátommal beszélgettünk erről, és mindenki pontosan emlékszik rá, hol, és hogyan értesült róla.

Még mielőtt bárki azzal vádolna, hogy az alábbi gondolatok igazából nem is John Lennonról szólnak, és hogy a Double Fantasy lemez megjelenésének negyvenedik évfordulója ürügyén magamról írok, előrebocsátom, hogy igen, ez pontosan így lesz. Ezt kérték tőlem. Hogy a vele kapcsolatos legszemélyesebb emlékeimről, benyomásaimról írjak. Bizonyára vannak az országban Lennonhoz magukat sokkal közelebb érző, akár személyes emlékeket, ereklyéket őrző, vagy róla könyvet író szerencsések, ám a rokonszenv nem versenyeztethető. Különben is, meggyőződésem, hogy bárkiről, bármiről beszélünk, magunkról nyilatkozunk.

Egy ilyen hatalmas, színes és összetett életmű háromnegyed órányi szeletét (az említett lemezt) önmagában tárgyalni nem érzem célravezetőnek, így meg sem kísérlem. Továbbá nem készítettem interjút Yoko Onóval sem, még csak nem is vettem le a polcomról újra a Lennonról kiadott könyveket, és nem hallgattam meg ezredszer a lemezeit sem. Megtehetem, mert a mi korosztályunknak évtizedek álltak rendelkezésére, hogy magukba szívják a sok zenei élményt, történetet, pillanatképet vele kapcsolatban. Azért a Beatlest bekapcsoltam most a YouTube-on, talán az nem darabolja szét a figyelmemet.

John Lennon és Yoko Ono Double Fantasy című lemeze – Forrás: Getty Images/Michael Ochs Archives

Először is szögezzük le, hogy az 1980. november 17-én megjelent Double Fantasy lemez fogadtatása messze elmaradt a szerző-előadók elvárásaitól.

A mai fiatalok kedvéért megemlítendő, hogy a lemezt két szerző jegyzi, Lennon és felesége, Yoko Ono.

Közhelynek számít a gondolat, és előre elnézést kérek az utóbbi előadótól, de akkor sokan így vélekedtünk: a bakelitlemezen a két szerző műveit valószínűleg azért nem külön oldalra vették fel (hanem egymás után váltakozva), hogy a hallgatók ne csak kétszer fordítsák meg a lemezt: először és utoljára.

Emlékszem, sokan átjátszották magnóra a Lennon-dalokat, hogy zavartalanul hallgathassák.

Szóval a lemez fogadtatása nem volt valami barátságos. Itt jegyezném meg, hogy a kritikusok e lemez kapcsán is úgy viselkedtek, ahogy – az én tapasztalataim szerint – oly sokszor (tisztelet a kivételnek!). Ellentmondást nem tűrő kíméletlenséggel bírálnak lemezeket, koncerteket, mintha az életük múlna azon, hogy mennyire tudnak tiszteletlenül és bántóan fogalmazni. Mintha az emberiséget megmérgezni akaró bűnözők tetteit lepleznék le, úgy próbálják ellenük hangolni a közvéleményt. Nem a negatív kritika ellen van kifogásom, hanem a szélsőséges kirohanások ellen, amit nem igazán értek.

Tehát a kritikusok számonkérték az egyébként forradalmian szókimondó rocker ikonon az ezúttal sokkal lágyabb, konszolidáltabb hangvételű kiadvány időszerűtlenségét. Csupán azt felejtették el, hogy az akkor már öt éve „csak” gyereknevelővé szelídült rocksztár negyvenévesen nem feltétlenül ugyanazokkal a gondolatokkal akart foglalkozni, mint a hősidőkben, vagyis a világmegváltással. És ahogy az lenni szokott, az addig félvállról kezelt zenei anyagot, a kiadása után néhány héttel történő tragikus események hatására (december 8-án a zenészt lelőtte egy „rajongója”), hirtelen a „legjobb lemezek” között emlegették, és az eladási listák élére került. A kórság ismerős (a halott nem harap már, lehet magasztalni), amelyből talán sosem gyógyulunk ki.

Yoko Ono és John Lennon 1980-ban – Forrás: Getty Images/Jack Mitchell

A lemez tizennégy dalának felét tehát Lennon írta, énekelte, Yoko pedig a másik felét.

Utóbbi valahogy sosem tudott elvarázsolni zenei tevékenységével, de bízom benne, hogy azért volt sikerélménye is, mert érezhetően nagyon igyekezett megfelelni egy óriás árnyékában az elvárásoknak, ami lássuk be, nagyon hálátlan feladat lehetett. Viszont Lennon dalai ezen, az utolsó lemezén is varázslatosak, egyszerűek és nagyszerűek. Ráadásul a kiváló hangzást az akkori szalagos stúdiómagnók utánozhatatlan felvételi minősége is erősítette. Lennon szerzeményeire jellemző volt az a dallamvezetési stílus, hogy „egy hangot megragadott”, majd körülötte csellengett, hogy a dal végéig ne tudjon szabadulni tőle.

Paul McCartney kétségtelenül játékosabb, változatosabb melódiákat írt, mégis hozzám Lennon melankolikusabb, filozofikusabb világa állt közelebb, amit még vásott, dörzspapír-hangszíne is vonzóbbá tett számomra.

El is énekeltem többek között egy-két Lennon szerzeményt az 1976–77-es Omega-turnék egyszemélyes előzenekaraként, 21-22 évesen, és emlékszem, mennyire igyekeztem a You’ve Got to Hide Your Love Away „nyegle” éneklési stílusát utánozni, amiről később derült ki számomra, hogy az nem nyegle, csupán természetes. Csak itthonról tűnt kissé modorosnak.

A szerző a 70-es évek Omega-turnéjának egyik állomásán, amint feltehetően éppen Lennon-dalt énekel. A másik képen Kóbor János nyűgözi le a nagyérdeműt – A kép a szerző tulajdonában van

A hatvanas–hetvenes évek magyar beat- és rockegyüttesei a szórakoztatásunkon túl a hazai politika szorításán igyekeztek lazítani, résnyire nyitott kis ablakokon keresztül friss levegőhöz juttatva a légszomjas ifjúságot, és a progresszívabb gondolkodású idősebb korosztályt. De a határon túli, nyugati zenekarok, előadók még ennél is nagyobb reménnyel kecsegtettek.

Azt a csodavárást táplálták bennünk, hogy ha apránként is, de mégiscsak meg lehet váltani a világot.

Ha lassan haladva is, de létezhet fejlődés, amit ezek a nagyszerű művészek képesek voltak előrevetíteni.

Na, ezt az illúziót rombolta le többek között egy irigy fiatalember emberek millióinak lelkében.

Egy élő jelkép, szimbólum pusztulása mindig sokkal több egy ember halálánál.

A közszereplők elleni gyilkosságok bennem gyerek- és ifjúkoromban azt a tévképzetet keltették, hogy azok a politika színterének történései. Hogy a mindenki által imádott zenészidolokat maximum a túlzott szeretetmegnyilvánulásoktól kell félteni, hiszen annyi jót adtak nekünk. Naivitás volt, tudom. De a halálhírével szembesülve az első reakcióm elég realisztikusnak tűnik, ahogy arra még ma is emlékszem:

– Robi, Robi! – hallottam félálomban.

1980. december 9-e volt, hajnali hét körül, a volt feleségem szólongatott. – John Lennon meghalt! Lelőtték! Most mondják – és felhangosította a rádiót.

– Mi van? Kit? Miért? – ébredeztem a kómából, majd valami olyasmit nyögtem ki, hogy „egy barom biztos híres akart lenni”. Aztán magamba zuhantam, és aznap alig lehetett hozzám szólni. Nagyon megviselt a dolog, napokig nem tértem magamhoz.

Később értesültünk mindenféle teóriáról, az FBI esetleges háttér-manipulációjáról, amit Lennon kisebbik fia, Sean is emlegetett, emlékszem, egy nem régi interjúban. Szó volt droghatásról, vallási okokról, hogy a tettes azért haragudott a zenészre, mert szerinte az életvitelével megtagadta a vallás tanításait. Aztán egy újabb verzió szerint szóba került J. D. Salinger Zabhegyező című könyve, amit a gyilkos tette elkövetésének helyszínén olvasgatott. E szerint a merénylő a könyv főszereplőjével azonosulva, a rajongók nevében számon akarta kérni Lennonon a művészete által magára vállalt közösségi felelősség elutasítását. De szárnyra kelt egy újságíró Lennonról írott cikkének híre is, ami erősen elmarasztalta a művészt, hogy a közéleti megnyilvánulásai nincsenek összhangban a magánéletével.

  

Ezekkel az elképzelésekkel szemben én ebben az esetben is hajlottam a tudományban jól ismert Occam borotvájának elve felé, miszerint egy jelenséget magyarázó gondolatok közül a legkézenfekvőbbet érdemes választani. Amit igazolni látszik az is, hogy évtizedekkel később a gyilkos azzal a narrációval kérvényezte kiszabadulását, amit az első tiszta pillanatomban, azon a szomorú reggelen suttogtam magam elé, de ez már mindegy is. Azt hiszem, a méltó büntetés az lenne egy ilyen embernek, ha legalább egyszer felfogná teljes mélységében, hogy mit csinált. Nem hiszem, hogy ez be fog következni.

Talán feltűnt, hogy kerülöm a merénylő nevét említeni, amit azért teszek, hogy legalább én ne járuljak hozzá leghőbb vágyának teljesüléséhez. Legszívesebben rendszámot adtam volna neki negyven éve, hogy a neve ne járja be a világsajtót. Ha egy ilyen embert például XLKNW 217.624.539-nek hívnának büntetése időtartama alatt, vagy élete végéig, és a képét sem közölnék sehol, talán kevésbé vonzaná őt a híressé válás ígérete, és névtelenségének magánya talán jobban elriasztaná a hasonló tettek fontolgatóit. 

Dolák-Saly Róbert

Kiemelt kép: Getty Images/Michael Ochs Archives